Budapest, 1987. (25. évfolyam)

11. szám november - P. Szabó Ernő: Város a Lövérek alján

Egyesület története címmel jelent meg a Soproni Szemle 1983-84-es számaiban, majd különnyomatként is napvilágot látott. E műben neves elődök munkáját folytatja, egészíti ki a szerző, hiszen 1929-ben már megjelent egy mű az egyesület hatvan évéről. Szerzői: dr. Csatkai Endre művészettörténész és dr. Heimler Károly. Csakhogy Csatkai, például, tapintatból nem mondott kritikát kortársairól, Heimler Károly pedig, aki hosszú ideig az egyesület vezetője volt, az eredmények jó részéről szerénységből nem beszélt. Mindenesetre egyik levelében ő fogalmazta meg a csattanós választ azoknak, akik bizonyos közügyekben tagadták az egyesület illetékességét . „Távol áll az egyesülettől olyan dolgokat gondozásba venni, amelyeknek van hivatott gondozójuk, de mindenütt megfogja a munkát a város érdekében, ahol azt szükségesnek és célravezetőnek tartja, és mások a munkát nem vállalják" — írta. A szépítés három korszaka Az alapítás óta eltelt száztizennyolc évet három nagy korszakra oszthatjuk — s úgy tűnik, a szakaszhatárok az ország történelmének egészébe kapcsolják be az egyesület történetét. Az első világháború után Sopron környékének nagy részét Ausztriához csatolták, maga a város — Civitas fidelissima — is csak a népszavazásnak köszönhetően maradhatott Magyarország része. A következő időszak gazdasági nehézségeit az egyesület is igencsak megérezte. És alig múltak el a nehéz évek, jött a második világháború, amely után viszont Sopront már nem illették a leghűségesebb város jelzővel. „Rendes ember, kár hogy lokálpatrióta" — mondta egy pártfunkcionárius ezekben az években Molnár József íróról, a város első kommunista polgármester-helyetteséről. A húszéves A Tűztorony kényszerszünet utáni talpraállás nehézségét jelzik az adatok: az 1968-ban újraalakított egyesület taglétszáma csak 1980-ban érte el újra az 1929-es taglétszámot (980, illetve 920 fő). A nehézségeket, persze, nemcsak a nagypolitikában kell keresnünk. Az igazi akadályt az emberi butaság, szűklátókörűség, önzés jelentette. A fásítást, az egyik legalapvetőbb városszépítő tevékenységet, például, egyesek három „igen komoly" érvvel igyekeztek megakadályozni: a fák lehetővé teszik, hogy a rablók elrejtőzzenek, a lombok eltakarják a cégtáblákat, s a törzsek mögött megbújhatnak a szerelmeskedők... Ennek ellenére az első évtizedekben főleg a fásítás, parképítés jelentette a városszépítő egyesület fő feladatait, no meg az erdei utak építése, pihenőhelyek kialakítása. Még a századforduló előtt megjelentek az első városismertető könyvek, a soproniak szerették volna növelni az idegenforgalmat. Úgy látszik, nincs új a nap alatt: Szász Endre a közelmúltban képeslapok jövedelmét ajánlotta fel a soproni műemlékek helyreállítására. Nos, az 1900-as évek elején egy „buzgó fiatal festő", Barta Emil „szabadkézből akvarellbe" készített levelezőlapokat, amelyek „a lővereknek jó hírét is költik majd". Erre az időszakra 650-re nőtt á tagok száma, új alapszabály készült, az egyesület helyiséget kapott a városházán. Tekintélyét jelzi, hogy amikor az egyik városi tisztviselő a megengedettnél 90 centiméterrel magasabb verandát épített a Lövérekben, kötelezni tudták a visszabontásra. Hja, azok a regi szép idők, mondhatnánk a közelmúlt nyaralóépítkezéseire gondolva... Az egyesület működése nem szünetelt az első világháború alatt sem. 1917-ben hozták létre a művészeti bizottságot a régi és az új épületek harmóniájának biztosítására; megindították a Laubenkolonie, a „lugaskertek akciót". A célkitűzés: a kiskert „elősegítse a családok megélhetését, elvonja az embereket a kocsmázástól, csavargástól... a szegényt, tőke nélkülit földhöz juttassa, a különböző társadalmi állásúak és foglalkozásúak közötti különbségeket nivellálja. A legfontosabb, hogy a szegény családok a szűk, nedves lakásokból kiszabadulhassanak a gyönyörű természetbe..." Ha mindez ma már kissé naivan hangzik is, a szándék nemességében aligha kételkedhetünk. A lassú újraéledést jelzi, hogy 1930-ban a Virágos Budapest — Virágos Magyarország mozgalom keretében az egyesület első díjat kap. 1933-ban megjelent a Soproni Képeskönyv, megindult a Soproni Szemle, s a többi között, régi naplók, krónikák közlésével szolgáltatott adalékokat a múlt megismeréséhez. Az egyesület fennállásának hetvenötödik évfordulójára szerettek volna megje-Késő reneszánsz loggiás udvar lentetni — dr. Heimler Károly kezdeményezésére — egy Sopron művészeti és történelmi emlékeit bemutató könyvsorozatot. A belvárosról szóló első kötet — országos érdeklődést keltve — meg is jelent 1939-ben. Dr. Heimler Károly két következő köteten is dolgozott, ezek azonban, részben betegsége, részben a világháború miatt már nem láthattak napvilágot. Az egyesület — a soproni lokálpatrióták — szellemiségére jellemző, hogy a Soproni Szemle szinte sosem fizetett tiszteletdíjat, lelkes munkatársakban nem volt hiány. Ugyanúgy önzetlenül, egyetlen fillér tiszteletdíj nélkül végezték munkájukat az egyesület különböző tisztségviselői. A honorárium legfeljebb egy-egy meghívó volt a különböző záróestekre. „Ma — írja Szabó Jenő —, majd egy fél évszázad elmúltával is emlékszem ezekre az es-31