Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Múzeum Csepelen Hivatalos rangot kapott a főváros XXI. kerületének helytörténeti gyűjteménye: a városrész szívében, a Tanácsháza téren ünnepélyesen felavatták az új múzeumot, s megnyitották a Csepel története a kezdetektől napjainkig című állandó kiállítást. Egy múzeum, természetesen, nem születik máról holnapra, ha — mint itt Csepelen — mégoly nagyszámú és áldozatkész gárda szorgoskodik is létrehozásán, hivatalból meg lokálpatriotizmusból. Hogy kié az érdem? A legfőbb jótevők neve ott sorakozik a település ötezer éves történetét indító első tablón. Kit említsünk közülük? A tanárt, a könyvkereskedőt, a pártmunkást, a nyugdíjas vasöntőt, a lelkészt, a népfrontaktivistát vagy a névteleneket, akik korábban, vagy legutóbb a márciusban megjelent felhívásra adták oda féltett ereklyéiket (régi fényképeket, fakult okmányokat, szerszámokat, használati tárgyakat stb.), továbbá, akik levéltárakban, könyvtárakban, múzeumokban kutattak csepeli dokumentumok után? A két világháború közötti időben Cseke Balázs csepeli pedagógus kezdte gyűjteni a település tárgyi emlékeit. Őt egy másik csepeli tanár, dr. Zachár László követte, aki az ötvenes években folytatta, illetve újrakezdte a gyűjtést. Később a kerületi Hazafias Népfront honismereti bizottságának tagjai szervezték a módszeres gyűjtőmunkát. Először 1961-ben a Radnóti Miklós Művelődési Otthonban rendeztek bemutatót az összegyűlt anyag értékesebb, érdekesebb darabjaiból, s ezzel bekapcsolódtak a Tájak, korok, múzeumok mozgalom hálózatába. Ez a gyűjtemény volt az alapja a jelenlegi múzeumi anyagnak, ez éltette a gondolatot, amely 1985 derekán véglegesen megfogalmazódott: a nagy múltú munkáskerülethez méltó, állandó helytörténeti kiállításra van szükség Csepelen. Egy elnéptelenedett bölcsőde (!) épületében találtak helyet a helytörténeti gyűjteménynek (és itt alakították ki egy „rokon" intézmény, a Csepeli Galéria termeit is). A kerületi tanács adott pénzt az épület felújítására, a még hiányzó összeget társadalmi munkával pótolták — az effajta összefogásnak nagy hagyománya és szép eredményei vannak Csepelen. Nem lebecsülendő a hivatalos helyekről kapott segítség, anyagi támogatás, mégis úgy fogalmazhatunk, társadalmi munka alapozta meg a múzeumot, ez volt a pénzt helyettesítő alaptőke. A mind megjelenésében, mind rendszerében színvonalas kiállítás létrehozásában jelentős munkát vállaltak a hivatásos szakemberek és az intézmények. A Budapesti Történeti Múzeum (dr. Gerelyes Ede és munkatársai) és a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum a szakmai segítség mellett tárgyak és installációs berendezések kölcsönzésével is hozzájárult, hogy siker koronázza a csepeliek vállalkozását. Nem hiányzott a támogatók sorából a Fővárosi Tanács közművelődési osztálya, és önzetlen segítséget kaptak Vöö Imrétől, a szigetszentmiklósi múzeum igazgatójától is. A helytörténeti gyűjtemények típusait tekintve újszerű a kiállítás felépítése (forgatókönyvét dr. Bolla Dezső, a Hazafias Népfront kerületi titkára írta): az őskori és az ókori leletekkel indítva kronologikus rendben mutatja be a település társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődését, nyomon kísérve lakóinak mindennapi életét. Funkcionálisan ehhez a vezérfonalhoz kapcsolódnak a tárgyak, dokumentumok. Mamutcsont, urnaedények, ősnyomtatványok, térképek, a Weiss Manfréd-gyár alapításának dokumentumai, bábaoklevél 1898-ból, Kun Béla és a csepeli munkásság kapcsolata, a nevezetes szikratávíró — egyszóval kuriózumok, másfelől a mindennapi élet használati tárgyai és híradás régen volt eseményekről. Világosan kirajzolódik, hogy a vasmű mellett jelentős textil- és papírgyárak működtek Csepelen, amihez az újabb kori történetben olyan „gyáróriás" társult, mint a Szabadkikötő. Sokarcú ipari település volt tehát Csepel — s természetesen ma is az. A meglévő helytörténeti anyagnak megközelítően egyharmada szerepel a kiállításon, mintegy 200 négyzetméteres felületen, tablókon meg tárlókban. Tervezik a kiállítás házon belüli bővítését, különösen az újkori rész kiegészítését. Ehhez természetesen szükség van a múzeum anyagának állandó gyarapítására, a változó Csépel legújabb dokumentumainak gyűjtésére. A vasmű értékes gyártörténeti anyagából technikai okok (!?) miatt, sajnos, nem kölcsönözhettek semmit. Ennyivel „szegényebb" a mostani bemutató. Ezt, persze, nem a látogató veszi észre, hanem Lángné Nagy Mária, a kerületi tanács közművelődési csoportvezetője fájlalja, aki hivatali teendőin túl mintegy személyes ügyének is tekintette a múzeum létrehozását. Akárcsak Vadász János, a kerületi művelődési központ igazgatója, akinek ezáltal „birodalma" — a központhoz tartozó művelődési intézmények száma — gyarapodott. Mit ígér(het) a csepeli helytörténeti gyűjtemény — 1986-ban? Az építkezések, az új lakótelep alaposan megváltoztatták a település arculatát is. Az újonnan beköltözők a főváros más kerületeiből jöttek, nincs kötődésük Csepelhez. És nehogy alvóvárossá váljék ez a mindenkor „mozgalmas" kerület, ahhoz elengedhetetlen a jó közművelődési munka. Vadász János szerint vannak biztató jelek, kezdenek kialakulni a helyi társadalom különböző kisebb közösségei, mentalitásukban is „csepelivé" válnak az új lakók, s ebben a folyamatban szerepe kell hogy legyen a helytörténeti gyűjteménynek is. (oszlay) Pardon, grófnő... Nem először fordul elő, hogy a hölgy udvariatlan, a hátát mutatja az érkező vendégeknek. Igaz, meg van bántva, de valójában nem ez az oka sértő viselkedésének. Jó humorú, vidám fiatalemberek élcelődnek vele, erejüket fitogtatván meg-megforgatják olykor — s odébbállnak. Büntetlenül tehetik, a hölgy ugyanis egy mellszobor a Nagytétényi Kastélymúzeum előtt a parkban. Tehetik, már csak azért is, mert a szobor nincs rögzítve a talapzaton. De a hölgyet az is bántja, hogy ismeretlenségre van kárhoztatva, pedig a neve miatt nem kellene szégyenkeznie még grófi származása ellenére sem. Csakhogy a neve lemaradt a talapzatról, amikor jó néhány éve itt, szülőhelyén szoborral tisztelték meg. Itt van ugyan a róla elnevezett utca, de valahogy nem tartozik se oda, se ide, a Kastélymúzeumhoz. így aztán a múzeum szépszámú látogatói közül csak a beavatottak tudják, hogy Hugonnai Vilma — az első magyar orvosnő, a nőmozgalom egyik úttörője — szobrával bánnak ily tiszteletlenül az utókor gyerekei. Igaz, a hölgy néha nem is bánja, hogy elforgatják, hogy másfelé kell néznie. így legalább nem látja, hogyan rongálják a parkot; nem látja, hogy a közelében lévő gloriette-et — már hosszú évek óta gazdátlanul, a pusztulás és a pusztítás „dicsőítésére" éktelenkedik ott a Kastélymúzeum bejáratával szemben — alkalmi illemhelyként használják kicsinyek és — nagyok. A hölgy szégyenkezik. Helyettünk. Bocsánat. (o. i.) TETTAMANTI BÉLA rajza 4