Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Oszlay István: Duna — egy vödör vízben

szennyezésnek nevezünk, vagyis, hogy használat közben milyen mértékben szennyeződött el ez a víztömeg. A víz újrafelhasználása rendkívül gazdaságos. Sok helyütt nincs is szükség ún. frissvízre, s a recirkulációval olcsóbbá tehetnék a termelést. Ahol az nem indokolt, be kell érni a gyengébb minőségű vizzel, tehát például az ipar — persze, nem a gyógyszeripar vagy az élelmiszeripar — ne használjon ivóvíz minőségű vizet. Ilyen értelemben tehát a vízgazdálkodás nemcsak víztisztítást jelent, hanem sokkal komplexebb feladatot. Itt van a vödör Duna-víz, kérdés, mi az, amit mi „teszünk" bele kommunális és ipari szennyvizek formájában. A vízminőség-vizsgálati mutatóknak van egyfajta csoportosítása, amit tulajdonképpen KGST minősítési rendszernek is nevezhetnénk. Az egyik a víz oxigén-háztartását, a másik a benne lévő szervetlen anyagokat mutatja ki, a harmadik a különleges mutatók rendszere. A különleges mutatók csaknem kivétel nélkül az emberi tevékenység (káros) hatását jelzik. Melyek ezek? Leggyakrabban fenol-, olaj-, nitrát-, ammónia-, cianid- stb. tartalom mutatható ki, ezek konkrétan utalnak a víz szennyezettségére. A mosószerek, a különböző fémek, a növényvédő szerek (ez utóbbiak többsége lebomlik ugyan, de a víz „érzékeli" őket), tehát a természettől idegen anyagok is jelzik az emberi tevékenység hatását. A mintavétel célja Nem lényegtelen a mintavétel gyakorisága. Egy-egy adott mintavételi helyen legsűrűbben naponta, legritkábban havonta merítik meg azt a bizonyos vödröt. A vizsgálati anyag eredményei egységes rendszert alkotva jelennek meg a táblázatokon, nincsenek tehát külön fővárosi mutatók. Budapest környezetében minden héten egyszer — szerdán — az igazgatóság hajója az Északi vasúti összekötő hídtól lefelé csurogva míg Nagytétényig ér, a fővárosi Duna-szakasz tíz adott pontján vesz mintát, megállapítandó, milyen a víz minősége. Mostanában sokat beszélünk, hallunk a vízszennyezésről. Öreg horgászok arra emlékeznek, hogy hajdan — de mikor? — sokkal tisztább volt a Duna. A mintavétel célja az aktuális vízminőség megállapítása, továbbá azt regisztrálják, hogyan változott az eltelt időben. Egy adat nem sokat mond, a folyamatot csak több vizsgálatsorozattal tudják lemérni, ezért van a sűrű mintavétel. Ahol gyakoribbak a változások, ott gyakoribb a mintavétel is. Ez a vízminőségi vizsgálat nem egy konkrét célt szolgál — tehát, hogy a víz alkalmas-e ivásra vagy sem —, hanem komplex felszíni vízvizsgálatot végeznek, ami azt jelenti, hogy minősíteni tudják a vizet emberi fogyasztás és ipari, mezőgazdasági stb. hasznosítás céljából is. A komplex felszíni vizsgálat tehát alkalmas a vízminőség összességének a megítélésére, legalábbis a mai ismeretek szerint. Húsz éve vizsgálják a Dunavizet, mégis nehéz konkrétan megfogalmazni, hogyan alakult minősége, s milyen most. Voltak időszakok, amikor egy-egy szennyezésfajta dominált. Talán emlékszünk — a horgászok bizonyosan! — az ún. fenolos korszakra. Jóllehet, háborogtunk a halak pusztulásán, de azért sokan megfürödtek a Dunában, pedig ami ártott a halaknak, nyilván nem volt hatástalan az emberekre sem. Tény, akkor jóval nagyobb volt a vízben a fenolkoncentráció, mint napjainkban. Aztán jött az olajos időszak, majd megjelentek a vízben a mezőgazdaság kemizálásából eredő szennyeződések. Most, egyfajta romlás után, a szennyezettség növekedése megállt, s örvendetesen csökkent a nagyobb olajszennyezések száma. Lehetőség volna tehát a folyamat visszafordítására, a víz minőségének védelme helyett a víz minőségének javításáról kellene beszélnünk, még inkább sokat tennünk. Mit rejt, mit takar közelebbről ez a diagnózis? Vegyük például a számunkra legfontosabb ivóvizet — mert lehet-e lényegesebb kérdés, mint hogy lesz-e ivóvizünk, meddig lesz ivóvizünk és milyen ivóvizünk lesz? Tény, hogy épp az erősebb szennyezettség miatt van szükség hatásosabb víztisztítási technológiára. Vízellátási rendszerünk a Dunára, a parti szűrésű kutakra, illetve a felszíni vízkivételre épül. Több vízre volt szüksége a fővárosnak, tehát a Vízművek kénytelen volt olyan víznyerő területen is kutakat telepíteni, ahol kedvezőtlenebbek a vízminőségi állapotok. Pest alatt már szennyezettebb a víz — mert azt nem mondhatnánk, hogy a főváros „kényezteti" a Dunát —, tehát az itt nyert ivóvíz további tisztítást (vas- és mangántalanítást, ózondúsítást) igényel. A Duna ,,segít" magán Dunára alapozott vízellátási rendszerünk ritka szerencsés megoldás, hálával tartozunk érte a természetnek is. Külföldiek irigyelnek érte, mi büszkék vagyunk rá, de vajon megbecsüljük-e, óvjuk-e a Dunát a szennyeződéstől. E tekintetben aligha beszélhetünk szerencsés helyzetről, kedvező állapotokról. A főváros szennyvizei a gyűjtőcsatornákon a Dunába folynak, részben közvetlenül, részben pedig a bizonyos mechanikai tisztítást is jelentő átemelőtelepeken keresztül. Naponta egymillió köbméter szennyvíz keletkezik, ennek csak 21 százaléka jut biológiai tisztítás után a folyamba. (A főváros csatornahelyzetéről és a szennyvíztisztításról Szennyvizek a purgatóriumban címmel 1985/6. számunkban írtunk — A szerk.) A Duna „segít" önmagán, átlag két-három ezer köbméteres másodpercenkénti hozamával több százszorosára hígítja a beömlő szennyvizeket. E hígítóvíz-adottságot kihasználva, a gyűjtőcsatornák kiömlőnyílásait a Duna sodorvonalába vezetik, hogy a szennyvíz minél alaposabban elkeveredjék a folyam vizével. Sajnos, vannak még parti bevezetésű csatornák is: a kiömlő piszkos lé, hordalékaival együtt, kilométereken keresztül pang a parti sávban, penetráns bűzt árasztva környezetében. Szerencsére a Duna fővárosi szakaszán kevés van belőlük, néhány ún. vészkiömlő (ezek hirtelen lezúduló csapadék idején vagy csatornatörés esetén lépnek működésbe), s néhány kisebb vízfolyás, legismertebb közülük az Ördögárok (csak nevében árok, valójában szennyvízelvezető) az Erzsébet híd budai hidfője közelében. A gusztustalan látványt nem ellensúlyozza az a tény, hogy a főváros összes szennyvizének mindössze egy százaléka jut ily módon a Dunába. Mégis, ez az egy százalék a vízminőség-védelem rákfenéje, hoszszú távon fejti ki káros hatását, lassan keveredik el, nehezen bomlanak le a szerves anyagok, közvetlenül irritálja a lakosságot. Hatására a ténylegesnél szennyesebbnek látszik a folyam, s csak a szakemberek tudják, hogy alapvetően nem befolyásolja a Duna vízminőségét. Mégis, ezéket a parti szennyvízkiömlőket — műszaki nehézségek ellenére — mielőbb meg kellene szüntetni. És ez a feladat a kisebbek közé tartozik a Duna vízminőségének védelmében... Békásmegyer csatornabevezetését nem látni ugyan, de azért nem kevésbé ártalmas a lakótelep kommunális szennyvize, mely egy az egyben ömlik a Dunába, éppen a Római-parti üdülőterület vizét „dúsítva", elriasztva a fürdőzőket, evezősöket. Tudjuk, kényszerű, megtűrt, átmeneti állapot ez — de meddig? A környezetszennyezésnek ezt a válfaját az ember is nehezen viseli el, felmerül tehát a kérdés, mit bír el a Duna. Ismét szerencsénk van — de lehet-e mindig a szerencsére hagyatkozni? —: nagyon jó a folyam öntisztító képessége, hiszen képes megbirkózni a jelenlegi erős szennyeződéssel is. A jelenlegi gazdasági helyzetben vétek volna nem kihasználni ezt a szennyvíztisztítással egyenértékű kapacitást. De a folyam tűrőképességével nem szabad visszaélnünk, mivel a túlzott szennyezés éppen e „beruházáspótló" öntisztító képességet teszi tönkre. A folyam vize „tranzitutasként" érkezik hazánkba, ebben a szerepben halad át a fővároson is. Az íratlan szabály úgy szól, hogy egy ország — nemzetközi vízfolyásról lévén szó — olyan állapotban engedje tovább a vizet, ahogyan megkapta. Mintha nem is használta volna, vagyis az öntisztító képessége függvényében. Rajkánál, ahol magyar szakemberek vizsgálják a belépő víz minőségét, s azt összehasonlítják a Mohácsnál mért adatokkal, abból kiderül, hogy a kilépő víz nem jobb s nem rosszabb. Ám a Budapestre érkező, a kissé szennyezett kategóriába sorolt Duna-víz gyakorta szennyezett címkével távozik Nagytéténynél, kiváltképp érvényes ez a parti sávokra. A parti sávot mi, fővárosiak, is szennyezzük — tisztelet a kivételeknek. Szemetet dobálunk bele, itt mossuk az autót, ami jelentéktelen szennyezésnek tűnne, ha az olaj nem tartoznék a veszélyes szennyeződések közé. Kis mennyiségben is nagy felületen betakarja a vizet, elzárva tőle az éltető oxigént. Éppen azért, mert kicsiben is veszélyes, a legszigorúbban kellene büntetni a szabálysértőket. Vízvédelem — környezetvédelem A Duna fővárosi szakasza az ivóvízbázis miatt kiemelt vízminőség-védelmi kategóriába tartozik, s kiemelt védelmet élveznek a főváros felszín alatti vizei is. A különféle szabályozások, környezetvédelmi előírások, a szenynyezőket sújtó bírságok is a víznek és természeti környezetének megóvását szem előtt tartva fogalmazódtak. Az igazgatóság — mint első fokú vízügyi hatóság — következetesen törekszik arra, hogy érvényt szerezzen a környezetvédelmet szolgáló rendeleteknek, épp ezért szükség esetén bírságolási jogával is él. Az elsődleges cél azonban a megelőzés. Egy-egy véletlenül bekövetkezett nagyobb vízszenynyezés ellen azonban védekezni kell, elhárítani az esetleges katasztrófát. Havaria esetén az igazgatóság riasztja vízminőség-védelmi elhárító osztagát. Tavaly épp itt a közelben, a csepeli Duna-szakaszon ütközött össze két folyami hajó, aminek következtében a kiömlő olaj a Csepel-szigeti ivóvízbázist fenyegette. Gyors intézkedésre volt szükség, nehogy a kutakhoz szivárogjon a partra térítődött ola jos szennyeződés. Mintegy ötven kilométeres partszakasz volt veszélyeztetve. A víz levonulása után buldózerekkel kellett eltávolítani a fertőzött talajt. Több mint húszmillióba került a mentőakció. Ennek épp egy esztendeje. Azóta nem volt nagyobb szennyezés a folyam fővárosi szakaszán. Szinte hihetetlen. A Duna csak a napi „rendes" szennyvízadagját kapja meg, s félő, hogy ha nem akadályozzuk meg, „tönkreissza" magát. O. I. 15