Budapest, 1984. (22. évfolyam)

12. szám december - Somfai Péter — Kovács Zoltán: Magyar brigádtag Izmailovóban

Magyar brigádtag Izmailovóban — És a bére? A brigádkasszába kerül a Farkas-féle fizetés? — Úgy határoztunk, hogy ezt a pénzt nagyrészt átutaljuk a szovjet szolidaritási bizottság számlájára. Ott van a legjobb helyen. Zoja hozzáteszi: — Eddig körülbelül 1700 rubelt fizettünk be a Berci nevében. Nem hiszem, hogy van még egy „magánszemély", aki ekkora összeggel járult volna hozzá a számlához. Előkerül a brigádnapló, mutatják a bejegyzéseket, a gondosan beragasztott fotókat. Minden lapnak, minden felvételnek külön története van. Zoja már-már kezdené is, amikor a brigádvezető közbevág: — Már ebből is láthatja, hogy nem puszta formaság ez a kapcsolat. Mindent tudunk Berciről, és ő is tudja, hogyan élünk, mik a gondjaink. Rendszeresen levelezünk, s ha Moszkvában jár, soha nem kerül el minket. Hozzánk jön és nem a gyárba. Érti, mire gondolok? — Amikor megszületett Farkasék harmadik gyereke, Berci még a kórházból felhívta Kubaszovot, ő pedig azonnal telefonált nekünk. Hamarabb tudtunk az örömteli eseményről, mint a moszkvai magyar nagykövetség. — Érezni a megjegyzésből, hogy Zoja még a „részleteket" is pontosan számon tartja. — Augusztusban gratuláltunk a születésnapjára — folytatja Dovin. — Úgy tudjuk, jól megy a sora az egyetemen is. Június végén Moszkvába vártuk, úgy terveztük, hogy vele együtt látogatunk majd el Csillagvárosba, s utána meghívjuk néhány napos pihenőre a vállalat nyaralójába. Sajnos, közbejött valami, elmaradt a találkozó. Pedig higgye el, nagyon várjuk. — Pusztán barátságból? — Mi másból? — kérdez vissza Dovin. — Arra gondoltam, talán kétoldalú ez a kapcsolat. Ő is ad valamit a brigádnak... A brigád vezető kapcsol: — Persze, hogy ad. Legutóbb megemlítettük Bercinek, hogy szeretnénk javítani a kapcsolatot a Tungsrammal. Néhány hete már meg is jött a hivatalos „ajánlat": közvetlen brigádkapcsolatokat, szakmai tapasztalatcserét, csereüdüléseket javasolnak a budapestiek. Szeptemberben levelet kaptunk az Izzó Gergely Antal vezette Kubaszov-brigádjától is. Beszámoltak a munkájukról, s ha jól értettük, szívesen vennék velünk a közvetlen kapcsolatot. Egy magyar barátunk már úgyis van. Miért ne lehetne több is? Lapzártakor Budapesten Farkas Bertalan egyike a nehezen elérhető embereknek. Ha a sors úgy hozza, hogy az ember lekési a találkozót, akkor megnézheti magát, várhatja, mikor kerül rá legközelebb sor. Ez alkalommal a Műegyetem előtti parkolóban beszéltük meg a találkozót, s mi tagadás, megkönnyebbültem, amikor megpillantottam. Lapzártakor ez megnyugtató érzés. Először csodálkozva veszi kézbe a cikket, azt sem tudja pontosan, miről van szó, de aztán a második sor után már minden a helyére kerül. — Régi kapcsolat ez, valamikor a kiképzés idején született, amikor náluk sajátítottam el néhány fontos munkafolyamatot. Úgy gondolom, szerencsés választás volt, hogy épp ezt a gyárat vonták be az űrprogram egyik részfeladatának megoldásába, hiszen nagyon jól képzett kollektíva dolgozik ott. S gondolom, ez a gyárnak is előnyére vált, mivel még pontosabb, fegyelmezettebb munkára ösztönözte a dolgozókat. — Hogyan emlékszel az első munkanapra? — Érdekes volt. Eleinte azt sem tudták, hova tegyenek, nem volt kapcsolatuk addig űrhajóssal. Kicsit feszélyezett volt a hangulat, de aztán az ő egyszerűségük, kedvességük s talán az én természetem hamarosan jól kiegészítették egymást. Barátok lettünk. Azóta nem múlhat el ünnep, hogy ne kapnék táviratot tőlük. — Bizonyára érdekli brigádtársaidat, mit csinálsz most? — Jelenleg a Budapesti Műszaki Egyetem negyedéves hallgatója vagyok. A tanrendem voltaképpen a magyar Interkozmosz-program része. Kicsit mással foglalkozom, mint annak idején náluk, ma már nem az anyagvizsgálat és a fémtechnológia jelenti a kutatási területemet, hanem a távértékelés és az erőforráskutatás. — Mikor utazol legközelebb a Szovjetunióba? — Egyetemi kötelezettségeim, külföldi útjaim miatt nagyon kevés az időm. Viszont abban biztos vagyok, ha előbb nem, akkor a Világifjúsági Találkozón együtt tölthetünk néhány kellemes órát. Örömmel olvastam a cikkben, hogy a kollektíva sikerrel teljesíti, amit vállalt. Ehhez gratulálok, és a jövő esztendőben hasonló sikereket és űrhajós szokáshoz híven, kozmikus egészséget kívánok. SOMFAI PETER — KOVÁCS ZOLTÁN Az Ikarus márkanév immár fogalom. Nemcsak a járműiparban, hanem a köztudatban is. A név görög mondabeli eredetije a merész, nagy teljesítményű vállalkozás jelképévé vált. Daidalosz fiának utódai, persze, nem a napot veszik célba, de hogy nagyra törnek, szívósan, kitartóan, az joggal állítható. Nem kockázat nélkül, de megbízható, biztos háttérrel: jó szovjet kapcsolattal. Jelenleg az Ikarus gyár éves termelésének hatvanhárom százalékát értékesíti a Szovjetunióban. Ez az adat már önmagában is jelzi ennek az ipari-kereskedelmi kapcsolatnak a fontosságát, jelentőségét. (Aki úgy vélné, hogy létezik a világon komoly cég, amely biztos megrendelői háttér nélkül is megélhet, az minden bizonnyal járatlan a világpiac dolgaiban.) A megrendelő szerepe tehát meghatározó, s megtartásáért folyamatosan és komolyan tenni kell. Erre példa az Ikarus szovjet kapcsolatának története. Úgy kezdődött, hogy 1953-ban eladtunk a Szovjetunióban egy autóbuszt. Az az öreg járgány akár a két fél kapcsolatának múzeumába is kerülhetne, ha fellelhető lenne valahol. Hét év múlva 21, 1970-ben 2773, 1980-ban 6434 busz gördült ki a gyárkapun szovjet megrendelésre. Az idén 7834 autóbuszt adtak át az importot bonyolító Avtoexport cég képviselőinek. 1984 végéig összesen 96428 autóbuszt szállítunk a Szovjetunióba. Nem mondhatjuk, hogy a véletlen, sokkal inkább az erősödő kapcsolat hozza magával, hogy éppen jövőre, a felszabadulás negyvenedik esztendejében adják majd át a százezredik Ikarust Moszkvában, ünnepélyes keretek között. Ennyit az adatokról, melyeknek előrebocsátása megkívántatott a fejlődés miértjeinek előszámlálásához. Miért válhatott a kapacitás lekötésének biztos bázisává a szovjet partner? Mi történt 1960 és 1970 között? Sok apró tényező együttes jelenléte mellett két kiemelkedő, meghatározó dolog van. A KGST-n belüli gyártmányszakosítás keretében az autóbuszok gyártmány- és gyártásfejlesztését az Ikarusra bízták. 1970 óta a mátyásföldi gyár (és leányvállalatai) nemzetközi megbízatás alapján termelhet, gondolkodhat a jövőjéről. S ami ezzel is összefügg: ebben az időszakban fejlesztették ki a korszerű, önhordó alvázas típust, majd álltak át a gyártására. Ez ugrásszerű fejlő-A 300-as családé a jövő dést hozott magával, a 250-es, panoráma típust (Nizzában, a nemzetközi autóbuszkiállításon kiérdemelte a szakértők nagydíját), amelyet egyébként éppen a szovjet megrendelők számára fejlesztettek ki. A magyar iparban az Ikarus gyár az elsők között nyitotta ki a szemét és fülét a piacra, s ezt máig sem kellett megbánnia. Amikor megjelentek az új típus szóló, majd hamarosan csuklós változatai, éppen a piac jelzett újra: lássák el végre automata sebességváltóval járműveiket, tegyék embert kimélővé is az immár kényelmessé formált tömegközlekedési eszközt. így kezdődött új szakasz a gyár életében a 16