Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Endrődi Szabó Ernő: Látszik-e a Gellérthegyről az Ararát?

gek, vázák, érmék, a falakon rézdomborítások és az örmény viseleteket ábrázoló színes metszetek. És Zaven büszkesége, a háromezer kötetes armenológiai könyvtár. Sok mindenről esik szó, míg az említett szobából a földszinti kijáratig érkezünk. Most már Haiganus asszony nyelve is megered. Édesanyjáról beszél, Rsduni Hrant Szerkiszről, aki a század elején menekült Budapestre, és 1919-ben a Nor Tar — Üj Évszázad — című folyóiratot szerkesztette. Zaven pedig arról adomázik, hogy üzletét fölkeresik a világ bármely tájáról Pestre érkező örmények. Az ősi Rsduni család egyik kései leszármazottjánál akarják tiszteletüket tenni. „Hiába, családi nemzet a miénk! Vagy nemzeti család, ahogy akarod" — mondja. Tiszteletbeli családtag lettem. * — Hogyan jöttél rá örmény származásomra ? — Te magad kottyantottad el valamelyik könyved fülszövegében. És én most arra vagyok kíváncsi: hogyan is volt azzal a kimondhatatlan örmény névvel, miért változtattad meg? — Hadd kezdjem élőbbről! Bennem mindig is élt egy szelíd, de annál határozottabb örménytudat. Félig ifjú, félig gyermekkoromban ez még úgy nyilvánult meg, hogy például, annak idején természetesen Ter Ovaneszjannak drukkoltam, s amikor nyert, majd szétvetett a büszkeség: „Az én rokonom győzött." Mert az én nevem — Hovhannesian Arakhel volt. Ugyanígy voltam később a Petroszjan—Tal világbajnokin. És azóta is mindig keresem a „jan" végű neveket. Lehet, hogy ez furcsa... — Nekem teljesen érthető. No, de a névcsere? — Igen. Zilált sorsú család volt a miénk. Nagyapám, Hovhannesian Eghia Isztambulból menekült. 1901-ben már Pesten volt és hat évvel később egyetemi polgár. Igen tiszteltem őt — nagyapai örökség az Arakhel keresztnév is, és amikor különféle, főként praktikus okok miatt — rengeteg baj volt ugyanis a névvel, állandóan elírták, félrehallották — úgy döntöttünk, hogy magyarosítunk, a nagyapám végrendeletében meghagyott két név közül ezt választotta az apám. így lettem Tarján Tamás. A „Tarján" egyaránt szimbolizálja a magyarsághoz való tartozásomat és — a „ján" végződés folytán — a származásomat. — Tisztán örmény családban születtél? — Nem. A helyzet az, hogy a vegyes házasság — már csak a számszerűség miatt is — általános. De, amint látod, ez az ág „győzött". Persze — az igazsághoz az is hozzátartozik —, legalább ugyanennyit kaptam anyai részről is. — Ugyanezt tapasztaltam jó néhány más, szintén vegyes házasságból származó örmény esetében is. Mi lehet ennek az oka? — Hogy nálam mi volt, azt meg tudom mondani. Először is a családi környezet. 15—18 éves koromig a családunkban viszonylag élénk örmény élet zajlott, él-Mentelmi okmányok, 1944 jártunk egyes rendezvényekre is. Azután a keletiesség, az örmény alkat — melynek apám talán ideatípusa volt — igen nagy hatással volt rám. És persze egy ősi kultúra vonzása, a nép minden szenvedése melletti életöröme, életrevalósága, a — nem ismert — nagyapám tisztelete, az aradi vértanúk és még egy sor más dolog. — E riportot készítve tudtam meg: remény van arra, hogy föléled a magyar-örmények egyesületi élete. Véleményed szerint lesz-e reneszánsza ennek a népcsoportnak? — Hm. Nem tudom. Ha a nyolc, usque tizenkétezer magyarörmény cselekvő hányadára gondolok, hát... a helyzet persze az, hogy etikailag az efféle megújulás mindenképp jogosult. Az örménység hűségben, odaadásban az európai és a magyar történelem egyik legszebb példáját mutatta. De ez a megújulás, szerintem, csakis a közösségek formálásának magyar reneszánsza keretében képzelhető el. — Említetted az aradi vértanúkat, s hogy az örménység milyen példát mutatott a hűségre, és végül beszéltél az értéktudatosító tevékenységről. Mindebből egy kérdés áll össze: hányan tudják vajon azt ma Magyarországon, hogy a tizenhárom közül kettő is — Lázár Vilmos és Kiss Ernő tábornok — örmény származású volt? — Számszerű választ kérsz ? — Igen. — Tízezerből egy! És az is örmény! 18