Budapest, 1975. (13. évfolyam)

7. szám július - Köves Rózsa: Garami Ernő életútja

„Sok csöppnek kellett egybegyűlni, míg az én keserűségem pohara megtelt. Most már túlcsordult, és nincs más út, csak az, amely elválaszt engem a pártvezetés munkájától", írta — egy szerfelett ellentmondásos életút vége felé — 1931 januárjában Garami Ernő, amikor emlékiratban indokolta meg pártvezetőségi tagságáról való lemondását. 1876. december 13-án, pikolóíiúból lett jómódú, Kálvin téri -kávéháztulajdonos legidősebb fiaként született Budapesten. A közélet iránti érdeklődést a szülői házból hozta magával. Garami Ede felvilágosult, szabadságszerető, érdeklődő magyar polgár, járt Turinban a Kossuth Lajost meglátogató küldöttséggel, megtekintette Párizsban a világkiállítást és mindhalálig őrizte azt a poharat, amellyel Kossuth Lajossal koccintott. Garami Ernő nagy élménye maradt, hogy apja megmutatta neki a 80-as években a Nemzeti Múzeumnál az első villamos elindulását. „Olyan intenzitású hatást keltett ez akkor bennem, mint, jóval később, amikor az első repülőgépet láttam." Érdekes az is, ahogy a szocializmussal való első találkozására emlékszik : „Iskoláskoromban... az Eötvös utcában egy titokzatos félhomályba burkolt pincét mutattak nekem: ezek itt a szocialisták. Félve és mégis kíváncsian kukkantottam le: komor, szegényes, rendetlen, ráccsal kettéválasztott helyiség volt... A sötétben bujkáló összeesküvők pincéjét láttam ott akkor magam előtt... akiket borzongó fantáziám állig fölfegyverzett gonosztevőknek festegetett ..." Garami Ede korán meghalt, fizetőpincérei a vagyont hamar elherdálták. Ernő abbahagyta középiskolai tanulmányait, műszerészelektrotechnikai inas lett a Huszár utcai Egger B. és Társa cégnél; később segéd a Siemens—Halske-nál, majd a Telefongyárban (akkor Neuhold János Vasútfelszerelési, Villamossági és Gépgyár). Inaskorában találkozott először azzal a szocializmussal, amely egész életén végigkísérte. Erre így emlékezett: „Eleinte nem tudtam megbarátkozni az újszerű környezettel, amely a régi környezetemhez képest durvának és faragatlannak látszott. Egy olyan műhelyben dolgoztam, ahol németországi és Németországot járt magyar munkások voltak a társaim. Hallgattam beszélgetéseiket és lassanként egy új világ tárult fel előttem. Egy nagyon intelligens munkás, aki bejárta Németországot, magával hozta onnan a friss, üde szocialista szellemet, az öreg Liebknecht és a Singerek szocializmusát. . . Tanított, könyveket adott és ezekből a könyvekből csakhamar rendszeresen megismerkedtem a szocializmus tanaival." Ettől kezdve a tudásra szomjas fiatalember élete megváltozott. Reggel héttől este hétig a műhelyben dolgozott, éjszaka olvasott, rövidesen írogatni kezdett. Első vitairatában egy, a szocialisták elleni támadásra válaszolt; a progresszív hetilap közölte. A Népszavának beküldött cikkeit közreadták, anélkül, hogy a szerzőt ismerték volna. Mikor azután a szerkesztőség tagjaival megismerkedett, időbeosztása úgy változott, hogy munka után még néhány órát a szerkesztőségben dolgozott, persze ingyen. Szikár, kemény, következetes, önmagával szemben is szigorú ember volt. Még többet akart tanulni és tudni. Németországba vágyott, a szocializmus iskolájába, Bebelék közelébe, azon melegében — ahogy Révész Mihály írta a Garami emlékkönyvben — olvasni a Vorwárts-et, a mozgalom brosúráit és könyveit. Vágya nem volt teljesíthetetlen: mestere lett szakmájának, két keze munkájából bárhol megélhetett. Három évig maradt Berlinben. Élete legszebb szakaszaként emlékezett ezekre az évekre. Az önképzés minden módját felhasználta, fiatal szocialistákkal az egyetemet is látogatta. A német szocialista lapok is szívesen közölték írásait. Nem élt könnyen: özvegy anyja három gyermeket nevelt otthon, keresete tekintélyes részét hazaküldte. De a kereset nem számított nála; annál többet az, hogy megismerte a német munkásmozgalmat, annak vezetőit, és azok is őt. Bebellel, Kautskyval való barátsága, a német szocialista mozgalomhoz — annak erényeihez és későbbi súlyos hibáihoz — való kötődése ebből az időből származik. Ezalatt a magyar munkásmozgalom hőskorát élte. Megindult a szervezkedés a falusi szegénység között is. A vidéki fegyveres megtorlást a fővárosi „izgatók" elnémítása kísérte, a nem budapesti „illetőségűek" kitoloncolása. így erősen megfogyatkozott azoknak a száma, akik fővárosi illetőségűek lévén, szabadon mozoghattak. Üzenet ment tehát 1898-ban Garaminak Berlinbe, Weltner Jakabnak Münchenbe: jöjjenek sürgősen haza. Weltnernek a párttitkárságon kellett dolgoznia, Garami a pártlap — ekkor még hetenként kétszer megjelenő újság — munkatársa, rövidesen a szerkesztőség vezetője lett. A szerkesztő Garami jól megállta helyét. Érzéke volt hozzá, hogy megfelelő munkatársi gárdát szervezzen maga mellé. Közéjük tartozott Bresztovszky Ernő, Révész Béla, Révész Mihály, Weltner Jakab, Somogyi Béla, Pogány József és elsősorban természetesen Kunfi Zsigmond, akivel egy évig, 1906—7-ben együtt szerkesztették a Szocializmust (ezalatt nem vett részt a Népszava szerkesztésében). Majd a párt elméleti folyóiratának szerkesztése egyedül Kunfira maradt, Garami pedig visszatérhetett a Népszavához. Érdekes, amit Kassák Lajos ír a szerkesztőről az 1939-ben megjelent Garami Ernő Emlékkönyvben: „Nem az a jelenség volt ő, aki üstökösként máról holnapra tűnik elő a semmiből. A pályát, amelyet megfutott, tudásszomjjal és SZÍVÓS akarattal készítette elő... Vagy harminc évvel ezelőtt a Népszavában jelentek meg első írásaim s akkor ő volt a lap szerkesztője, olyan szaktudással, kultúrigénnyel és segítő szándékkal a föltörekvő rétegek felé, amely bármely ország szocialista mozgalmának hasznára és dicséretére vált volna... 1904-ben már 3 pártkongresszus elé terjesztette indítványát, hogy a Népszavából napilapot lehetne csinálni... A Népszava 1905-ös évfolyamában, a reakciós polgári politikai fölfogás s a nép kulturálására alkalmatlan iskolarendszer közepette, a tömeg előtt megnyitotta a fejlődés kapuit, s lapjában a napi politika és a pártmozgalom kérdései mellett olyan tudományos, irodalmi és művészeti problémákat tárgyalt meg és olyan kész eredményeket nyújtott, amelyekre a haladó polgárság képviselőinek is föl kellett figyelniök. Ha végiglapozzuk a Népszava 1905-ös évfolyamát, olyan nemzetközi kultúrtényezők közleményeivel találkozunk benne, mint például: Andrejev Leonid, Wedekind, Strindberg, Anatole Francé, Jean Rictus, 32