Budapest, 1974. (12. évfolyam)

7. szám július - Schmidl Tibor: A Duna Csokoládégyár

Schmidl Tibor A Duna Csokoládégyár Az első világháborút követően a magyar ipar termelése erősen visszaesett, s a bekövetkezett szerkezeti változások kihatottak az élelmiszeriparra, így a sörgyártásra is. Kőbányán, a budapesti sörgyártás központjában, a húszas évek elején a sörtermelés — az utolsó békeévhez képest — egyötödére csökkent. A sörgyártás csődhelyzete különböző mértékben érintette az egyes gyárakat, melyek között rendkívül kiélezett verseny folyt. Kőbánya egyik legrégibb serfőzdéje, a Dreher Antal-féle részvénytársaság a versengésből megerősödve került ki és 1923-ban beolvasztotta az Első Magyar Részvény Serfőzdét, valamint Haggenmacher kőbányai és budafoki sörgyárát. A sörfogyasztás csökkenésének ellensúlyozására a Dreher-konszern új, gyümölcsözőnek ígérkező iparágat keresett tőkéje befektetésére, s erre a lehetőséget Németországban találták meg, ahol már a század elején nagyipari módon űzték a cukrászmesterséget. A Németországban megjelenő édesipari szakfolyóirat, a „Gordian Hamburg" egyik 1922. évi számában a Dreher Serfőzdei Rt. hirdetést tett közzé, melyben bejelentik, hogy üresen álló épületeikbe „más" ipart keresnek. A „Maul AG. Wernigerode" a hirdetés nyomán ajánlatot tett Dreheréknek a már leállított schwartaui csokoládégyáruk teljes berendezésének átadására. Megállapodtak a gyár átvételében, a Maul-név és védjegy használatának megvásárlásában. A budapesti cégbírósági bejegyzésből kitűnik, hogy a Dreher Antal Serfőzdei Rt. alapításában 1923. július 16-án megalakult a Maul Kakaó- és Csokoládégyár Részvénytársaság. A társaság alaptőkéjét 50 millió koronában, a részvények névértékét 2 ezer koronában határozták meg. A társaság székhelye: Budapest X., Ihász u. 6. Az igazgatóság tagjai között magyar nevet alig találni, s a gyár német eredetére utal az is, hogy a cégbejegyzés német és magyar nyelven történt, sürgönycímük pedig „Schokoladenmaul" volt. A meglehetősen elhasznált gépek és berendezések szállítása 1923 őszén kezdődött meg. Kezdetben csak a csokoládégyártáshoz szükséges alapgépek érkeztek be, és a gyár mai deszszert-üzemében kezdték meg azok felszerelését. Ez volt akkoriban az egyetlen többszintes épület, s minden leírásban úgy szerepel, mint a csokoládégyár főépülete. A berendezéssel és felszereléssel együtt szakemberek is érkeztek Németországból, akik a szerelőmunkát irányították és betanították a felvett magyar munkásokat. De nemcsak a vezető műszaki gárda volt német, hanem az egész adminisztráció is német nyelven történt. 1924. áprilisában a csokoládéüzemben megindult a termelés. Ez az időpont tekinthető a gyár fennállása kezdetének. Nincs pontos adat arról, hogy hány munkással kezdtek dolgozni, mert eleinte a gyárban állandó munkája, és így „fix" havibére csak a Németországból jött vezetőknek volt; a néhány napig foglalkoztatottakat az adózásnál folyamatosan nem jelentették be. A régi dolgozók állítása szerint száz főre becsülhető a kezdő munkáslétszám. A gyár 1925-ben tovább bővült. Üzembe helyezték a laborosztályt, ahol a desszertgyártáshoz szükséges folyékony krémeket állították elő, sőt karácsonyra már szaloncukrot is gyártottak. Ugyanebben az évben sor került egy munkabeszüntetésre is a „MauP'-gyárban. Az élelmezési iparban dolgozók lapja, az „Élelmezési Munkás" 1925. április 15-i számában a megmozdulásról többek között a következőket irta: „Hajcsár rendszer, jól fizetett protekciós alakok, sértegetés, komisz fizetés, természetes hogy szervezkedésre kényszerítette a gyár alkalmazottait, amit a gyár nem látott szívesen, és megkezdte a szervezettek kitakarítását. A munkások a németek bántalmai miatt amúgy is el voltak keseredve, a heti 125 — 180.000 koronás női fizetések, a 300 — 350.000 koronás férfi fizetések pedig külön is megmozdulásra késztették őket, látván a rendszabályozást, 30%-os bérjavítási követelést, szervezkedési szabadságot és tisztességes bánásmódot követeltek. A gyár a követelések tekintetében szóba sem állt a munkásokkal, mire április 4-én a munkát beszüntették." Az újság egy másik rovatában a cukrász szervezőbizottság felhívta a cukrász-munkásságot, hogy egy órai keresetüket „a harcoló szaktársak segélyezésére sürgősen fizessék be a szakosztály irodájában". De a munkás szolidaritás sem volt elegendő ahhoz, hogy a sztrájkba lépettek kitartsanak, s követeléseik teljesítése nélkül nagyrészük hamarosan újra munkába állt. Az infláció utolsó és az új pénz, a pengő bevezetésének első esztendejében, 1926-ban tovább bővítik a gyárat. Még mindig a főépületben, de már megkezdik a cukorka- és drazséosztály kialakítását. A termelés és eladás lassú növekedése jellemzi a következő éveket. Már magyar művezetők és előmunkások is találhatók a gyárban, de főleg olyanok, akik tudnak németül. Sajátosan alakul a munkásgárda is; noha a nagy munkáskerületben, Kőbányán sok volt a munkanélküli, mégis szívesebben vették fel a környékről, elsősorban Soroksárról és Vecsésről naponta beutazókat, akiket állandó, napi vagy hetibéres munkásként alkalmaztak, így mesterségesen szembeállították őket a bizonytalanságban tartott órabéres és idénymunkásokkal. A gyárban 1928-ban kezdték meg a lisztesáruk gyártását. Az ostyákat kézzel forgatható körkemencében sütötték, a napi termelés így alig érte el a három mázsát. Már gyártottak különböző töltésű csokoládéba mártott ostyákat, a mai mártott parány ősét. A Dreher-konszern közben tovább terjeszkedett, beolvasztottak vidéki sörgyárakat, szállodákat igazgattak és érdekkörükbe vontak újabb iparágakat. A kis csokoládégyárat még „Maul" név alatt jegyezték a cégbíróságnál, de a Dreherékhez való tartozás egyre nyíltabbá vált. A címkéken, árjegyzékeken, üzleti levélpapirokon, számlákon — mintegy előnévként — a Dreher név is szerepelt. S ez a kapcsolatoknak csak a formai része volt; a látszólag önálló részvénytársaságnak nem volt saját anyagbeszerzése, de még külön irodája sem. Az összefonódásra jellemző, hogy a gyártáshoz szükséges tejet a konszern tehenészete, a szeszt pedig likőrgyára szállította. Dreheréket a húszas évek végén fellépő gazdasági válság sem ingatta meg. A konszernhez tartozó gyárak termelése és értékesítése jól kiegészítette egymást, olyannyira, hogy ebben az időszakban bővítik a Haggenmacher fonóüzemet. A válság évei alatt a gyárat egyáltalán nem fejlesztik és nem bővül különösebben a választék sem, a gyár termelése pedig újra csökkent. Ezekben az években az eladás alig haladta meg az első évi 600 tonnát és közel egy millió pengővel volt kevesebb az árbevételük. A kereslet hiánya együttjárt az órabérek csökkentésével és az akkori létszámhoz viszonyított tömeges elbocsátással. A Dreher-konszern a válság okozta termelés-csökkenést a gyár teljes bekebelezésére használta fel. Gondoskodtak arról, hogy az „önálló" gyár veszteséges legyen, osztalékot nem fizettek és így a kevés részvénnyel rendelkező tulajdonosok szabadulni akartak részvényeiktől, melyeket a konszern olcsón felvásárolt. Megvalósult az eredeti elgondolás: kis tőkebefektetéssel hasznot hajtó kiegészítő iparhoz jutottak. 1933 novemberében az alapszabály újbóli módosításával a közgyűlés kimondja a „Dreher Kőbányai Serfőzde és Csokoládégyár Rt." megalakulását. A Dreher csokoládégyár termelése a második világháborúig, pontosabban a Szovjetunió elleni hadbalépésig folyamatosan növekedett. Márkás termékeit tucatnyi ügynök és utazó ajánlotta a boltosoknak; kis teherautók — oldalukon az ismertté vált, kékszínű Dreher felirattal szállították áruit; pénzbeszedöi közvetlenül inkasszáltak. 1932-ben egy láncos kemencével indítják be a kekszgyártást, a következő évben pedig már teasüteményt 15