Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Vincze Oszkár: A lakástulajdonosok teherbíróképessége

ni. A ház lakóinak ez ügyben tartott rendkívüli közgyűlése egyhangúlag ki is mondta, hogy nem kíván a távfűtési rendszerhez csatlakozni. Ilyen állásfoglalás nyilván több is lesz majd. Az érdekeltek e kényszerű reakcióját a feltételek revíziójával, humanizálásával mindenképpen érdemes volna megelőzni. Itt utalunk arra, hogy a Főváros a vízmű üzembe állítása idején jelentékeny kedvezményekkel serkentette a háztulajdonosokat és a nagyüzemeket, hogy a saját telepi és házi kutak leállításával a Fővárosi Vízművektől „vásárolják" a vizet. Ennek nyomán néhány év alatt a Fővárosi Vízmű napi termelése a kívánt szintre emelkedett. Ez volt a helyes eljárás, mert ellenkező esetben a vízmű kapacitása hosszú időn át nem lett volna kellőképpen kiaknázható. E nézőpont a fűtés tekintetében is időszerű volna, hiszen a távfűtésre való áttérés elsősorban népgazdasági és közegészségügyi célt szolgál. Ma is az tehát a főváros érdeke, hogy mind serkentőbb intézkedésekkel igyekezzenek az érdekelteket a távfűtő rendszerhez való csatlakozásra bírni. Gyakorlatilag úgy sincs más megoldás. Mert hiába ad a rendelet lehetőséget egyedi koksz-, gáz- vagy olajkazán beépítésére, egyrészt kazán nincs elegendő, de nincs koksz, nincs i százalék kéntartalom alatti olaj sem, a gázkazán üzemeltetését pedig annyi óvatossági rendszabály terheli, hogy pincében való használata gyakorlatilag megoldhatatlan. Az volna hát a célszerű, ha a távfűtési rendszerhez való csatlakozás készpénz-hozzájárulását olyan méltányosan állapítanák meg, amely minden lakástulajdonos számára elfogadható. Emellett a törlesztési tervben is kifejezésre jutna, hogy nemcsak az öröklakástulajdonos, hanem az egész főváros, az egész népgazdaság érdeke e program gyors megvalósítása; hogy ti. a kijelölt körzetekben a távfűtési rendszer váljon uralkodóvá. Feltétlenül számításba kell venni, hogy az érintett lakosság fizetőképessége nem növekszik arányosan e költségek jelentkezésével. A tanács ezen kívül bármely pillanatban a sortatarozást is elrendelheti. így egy-két éven belül a távfűtés költségeire a sortatarozás terhei is rátorlódhatnak. Ez az- összeg pedig lakásonként 10—15—20 ezer forint körül alakulhat. E valószínű variáns jóval meghaladja az öröklakástulajdonosok zömének anyagi teherbíró képességét. A vállalati kalkulációk ellenőrzése Nem arra gondolok, hogy az öröklakás tulajdonosai a korszerűsítés, a felújítás költségeit az állam illetve a tanács vállára „visszatolják". Van azonban a kérdésnek néhány feltétlen mérlegelést követelő momentuma, így mindenekelőtt rendkívül indokolt volna tüzetesen megvizsgálni, hogy a felújítás és a tatarozás munkálatait végző vállalatok krétája nem fog-e túl vastagon. Ennek tisztázása akkor is indokolt, ha a közvélemény feltételezése nem nyugszik teljesen objektív adatokon. Társadalmunk erkölcsi légkörének kívánatos tisztulása szempontjából sem volna közömbös a vállalatok „körmére nézni". Megfontolandó volna továbbá, hogy a kalkuláció alapos ellenőrzése nyomán a reális költségeket miképpen hangolhatnák össze a legkevésbé tehetős családok anyagi teljesítőképességével. Az érintett lakosság jövedelmi viszonyaiban ugyanis igen nagy a szóródás; a törlesztési terveket ehhez igazodva kellene megállapítani. Méltányos, egyben célszerű volna mindezen felül annak szem előtt tartása is, hogy a házingatlan akkor is szerves része a nemzeti vagyonnak, ha telekkönyvileg magánszemélyek nevén van. A korszerűsítés és karbantartás terheinek vállalásával e lakástulajdonosok ingatlanaik élettartamát hosszabbítják meg, ezzel pedig az általános lakáshiány hevességét csillapítják. A sortatarozás a városképet teszi szebbé, ami az egész ország jóhírét növeli, szerte a világban. A levegő szennymentesítéséhez való hozzájárulással is az állam terheit könnyítik e lakástulajdonosok (jobb közegészségi helyzet, kevesebb SZTK-teher, kevesebb munkaidőkiesés stb.), tehát pontosan olyan mértékben finanszíroznak közfeladatot is, mint amennyire saját érdekeiket szolgálják. Okkal vetődik fel a kérdés: vajon ilyen célú kölcsön után egyáltalán méltányos-e kamatot kérni ? Ez az ügy is, akárcsak a szövetkezeti lakásakció — bőségesen indokolná kamatmentes hitel folyósítását. Itt kell megemlíteni: a fogyasztók számának növekedése a fűtőerőmű, a Távfűtő Vállalat nyereségességét is kedvezően befolyásolja. (Ha a gyakorlatban nem így van, ez általában nem a fogyasztók hibája.) Tudjuk, hogy a Távfűtő Vállalat a nyereségből — vagy dotációból — tartja fenn magát. Minden kalória többletkapacitás 1,6 forintjába kerül. De vajon hová vezetne, ha pl. az OVH az árvíz- és belvíz elleni védekezés áldásából minden olyan lakás és háztáji kert tulajdonosát „kitagadná", aki a védművek beruházási költségeiből előzetesen nem venné ki megfelelő részét. És ilyen analógiákat vég nélkül sorolhatnánk. A vonatokon nemcsak MÁV alkalmazottak utaznak, a közutakon nemcsak állami járművek gördülnek. Egyébként a lakástulajdonosok állampolgári minőségükben adót fizetnek, márpedig ezek a létesítmények végül is közvetett és közvetlen adókból épülnek. A távfűtő fővezeték e helyeken általában készen is van; e vezetékeket nem a társasházak, hanem az állami lakótelepek, helyenként pedig a foghíj telkekre épült állami házak lakói számára építették meg. Méltányos tehát, hogy az elszórtan épült társasházakat külön közműhozzájárulás nélkül kapcsolják rá a fővezetékre, a beruházás arányos részét pedig állami alapból írják jóvá a Távfűtő Vállalat számláján. Ez volna a méltányos, és nem kevésbé politikus eljárás. Amikor az állam az örökös... További mérlegelés tárgya: nagyobbára idős emberekről van itt szó, akik a befektetés gyümölcsét már csak rövid ideig élvezhetik. Milyen alapon kívánható, hogy e nagy anyagi áldozat zömét — főként készpénzterhét — ők viseljék, amikor az akció hasznát a valóságban valamely vérségi jogon jelentkező örökös látja majd? Akis jövedelmű és nyugdíjas érdekelteket tehát ennek megfelelően különlegesen méltányos elbánásban kell részesíteni, amelynek lényege: a terheket olyanképpen helyes megosztani, hogy nagyobb súlya a következő és valóban kedvezményezett nemzedékre nehezedjék. Az ügy érdeméhez tartozik, hogy az esetek nagy hányadában elárvult, öreg emberekről van szó, akiknek az állam az egyetlen örökösük. Ez pedig azt jelenti, hogy haláluk után az állam a lakást teljes forgalmi értéke szerint értékesítheti. Ily módon tehát az állam „nagylelkűsége" még bőven kamatozik is. Végezetül, egyszer és mindenkorra illik tudomásul vennünk: tőkés országban nagyobbára az építtet családi házat, öröklakást, akinek megtakarított pénze, vagy egyéb olyan tartaléka van, amely bankkölcsön szempontjából is kellő biztosíték. E lakásba befektetett pénz az országonkénti pénzpiac alakulásának megfelelően kamatozik. A mi társadalmunkban emberek tíz- és százezrei ez idő szerint csak olyan áron juthatnak megfelelő lakhatási lehetőséghez, ha — legtöbbször erejükön felüli kötelezettség vállalásával — személyi tulajdont szereznek. Ezzel az állam terhein könnyítve, olyan áldozatot vállalnak, amely mindeddig két-háromszáz százalékkal haladta meg az állami lakók lakbérterhét. (E diszkriminatív helyzetet még az új lakbértörvény hatályba lépése is csak kis mértékben enyhíti.) Végképp méltányos volna tehát, ha a távfűtés bevezetésének vagy a felújításnak anyagi terheivel ezeknek az embereknek a helyzetét nem nehezítenék. Az állami lakások bérlői a távfűtés kiépítéséhez, bevezetéséhez egyetlen fillérrel sem járulnak hozzá. Nincs erkölcsileg megalapozott indoka tehát, hogy e terheket az öröklakókra hárítsák — különösen nem készpénzben. Súlyos politikai ellentmondás ez végül azért is, mert az érdekelteket — a takarékos, a szorgalmas emberek ezreit — éppen olyan állampolgári erényekért büntetik, amelyekben iskolai és iskolán kívüli pedagógiai célkitűzéseink vágyképe ölt testet. Az orvoslás módja Lakáspolitikai törekvéseink megvalósítása nyomán már a következő tíz-húsz esztendőben további tízezrek, sőt, százezrek találhatják szemben magukat hasonló diszkriminatív intézkedésekkel. A hazai lakásállomány tulajdonszerkezetében jórészt a személyi tulajdon válik uralkodó formává. A felújítás, a modernizálás terheinek rövidlátó szempontok alapján való intézményesítése százezrek állampolgári közérzetét zavarja. Az egyre szélesedő réteget az eladósodás olyan terhével sújtják, amely állapot — talán nem is hosszú idő múltán — már közgazdaságilag sem lesz kívánatos. A vásárlóerő ilyen drasztikus csökkentése szocialista országban éppen olyan károssá fajulhat, mint tőkés körülmények között. Az orvoslás módja tehát: a készpénz hozzájárulásnak a meglevő és várható terhekhez, a jövedelmekhez mért megállapítása, szükség szerint elengedése, az OTP hitel kamatmentesítése és a vállalkozói kalkuláció megfelelő ellenőrzése. Ezt követeli a kérdés messzetekintő, méltányos és bölcs intézése, amely a személyi tulajdonban levő lakásállomány karbantartásának, modernizálásának is legkedvezőbb előfeltétele. Vincze Oszkár 29