Budapest, 1970. (8. évfolyam)
8. szám augusztus - Tarnóczi Lóránt: Duna-kanyar
Vargha Balázs Irodalmi városképek Szép Ernő pesti látomásai Többet érdemelne halhatatlanságból, mint amennyit kap. Valamenynyi most is kijár neki. Költögetik hírét időnként; hol egy új kiadás, hol egy bemutató, vagy irodalmi sanzonműsor. De meddig ? Az idő — csúnya, háborús kifejezéssel szólva — nem neki dolgozik. Nyers, erőszakos ábrázolásoké a siker, nem hangulatoké, rezdüléseké. Erotika ? Az sem úgy divat, ahogy Szép Ernő egykor elmerengte. És Pest sem úgy divat, ahogy ő álmélkodott rá. De lehet, hogy mindez mégsem igaz. A képzőművészeti, iparművészeti szecesszió reneszánsza talán újra érzékennyé teszi az olvasókat egy eltemetett nemzedék finom rezzenetei iránt. Hiszen soha, egyetlen elmúlt korszakban nem élt még ilyen erős hajlandóság elfelejtett értékek kibányászására, mint ma. Nemcsak a régmúlt rejt feltárnivalót. Aki nem restell guberálni századunk romrétegeiben, hamar akadhat kincsekre. A törvényszerűen gyönge memóriájú utókor még a legnagyobbakat is csak néhány címszóban tudja megőrizni. A kisebb nagyokra már csak egyetlen címszóra futja. De ők is boldogok lehetnek azzal az eggyel: Vajda a Montblanc-jával, Garay a Háryjával. Mert akinek életrajzából — életművéből nem ragadt meg ilyen egyszavas asszociáció, az végérvényesen meghalt. Megjegyzésre érdemes mű híján esetleg botrány, rikító bűn árán lehet szerezni vékonyka maradandóságot. De akinek a nevéhez semmiféle asszociáció nem tapad, az meghalt. Szép Ernő szerencsés címszót foglalt le magának: a gyermetegséget. Nem lehet enélkül szólni róla. Kettő közül választhat az értekező: vagy megmutatja, milyen gyermeteg író volt, vagy bebizonyítja róla, hogy igazában nem is olyan gyermeteg. A közhittel bajos volna szembefordulni. Hiszen ő maga találta ezt ki, ragaszkodott patentjéhez, sőt a sikert látva, rá is játszott néha. De hogy nem mindenestől infantilis, nem afféle csilingelő Pósa bácsi (még csak nem is könnyes versű Móra Ferenc), azt érdemes elmondani róla. Magyar várost hármat ismert meg: Szoboszlót, Debrecent, Budapestet, így, ebben a sorrendben. Pest látványosságainak Debrecen csodáival kellett birokra kelni. A debreceni Piac utcát ahogy megénekelte, abból éppen csak Szabó Lőrinc óriása hiányzik: A város, jaj, milyen csudálatos volt, Az utcán végig kis vonat vitt, Kétoldalt emeletes házak, Porcelános, ezüstös aranyos bolt, Azóta sem bámultam azt a házat. Cilinderes urak sétáltak, Füstöltek, köszöntek, megálltak S zaj volt, zaj, hatfelől is kalapáltak. Azóta sem... Mert mi bámulni való ja akadhat annak, aki pesti albérlővé nőtt fel közben, s megszabott útján napról napra ugyanazt látja: „A Rákóczi úton egy kopott öreg ház, mint az életunt ember ábrázata úgy nézett rám mindig reggel. A másik házon, a bús barna falon egy emeleti lakás alatt fogtechnikus táblája volt, nagy tátott piros száj volt ráfestve két teljes fogsorral, kit vár csókra? A cégtáblák megint ugyanazok, ez a Weisz Miksa név azon a fekete táblán, hogy nem örült meg a kétségbeeséstől, hogy megint új nap van, nem tud onnan elrepülni, s nem bír más lenni egyszer, csak mindig Weisz Miksa, a rettentő világvégéig. Az Ehm előtt (Emke, „kicsinyítő képző" nélkül? V. B.)a sarkon az a borzasztó siketnéma rikkancs áll a Friss Újsággal, és tátog az emberre, mikor elmegy mellette: hvá, vá, vá, uáhává... nincsen egy nő az egész városban, aki őtet ölelgesse, vagy az fáj neki, hogy még az esti lapok tegnapról ott vannak a hóna alatt?'" Ez még mindig gyermekszem és vidéki szív. Ős-pesti nem veszi észre és még kevésbé éh át az elrepülni vágyó névtáblát vagy a szomjas lelkű süketnémát. És ha észreveszi is, hallgat róla. De Szép Ernő lelki beszédet tart az elvadult, elárvult pestieknek, mint fogadatlan hittérítőjük. Gyengédséget prédikál nekik, szánalmat, figyelmet, együgyű morált, együgyű rímekkel: A Nemzeti táján Jobbra balra járja összevissza járja Mind a magú útját A rengeteg ember A rengeteg árva Az a nagy nagy rendőr A két karját nyitja A két karját nyitja A téveteg népet Arra megállítja Erre megindítja 21
