Budapest, 1970. (8. évfolyam)

7. szám július - Tarnóczi Lóránt: Salgótarján

Vargha Balázs Irodalmi városképek Molnár Ferenc magyar Pestje „.. .egy külföldi társaságnak mutattam meg a várost. Fél hat lehetett. A városügetből jöttünk automobilon a Rákóczi út, a Kossuth Lajos utca és az Erzsébet-híd felé. Abban az időben vízhiány volt, és nem öntözték az utcát. Sűrű porfelhő feküdt a városon, és a nap különösen szép színekkel ment Óbudára aludni. Nincs szebb, mint mikor a városi por, a füsttel keveredett, felszíja a nap színeit. Itt tüzes narancssárgák, kardinálvörösek, parasztkendő-rózsaszínek és olyan enyhe és mégis égő zöldek sugároztak át a poron, aminőket még sohasem láttam. A Keleti pályaudvarnál pokoli lárma volt. Soha életemben, se Párizsban, se Londonban még ekkora, ilyen zavaros, ilyen hatalmasan tülekedő kocsiforgalmat nem láttam. Végig a hídig kavargó, ordító, vaszörgéses, csöngető élet tombolt, az autónak folyton tülkölnie kellett, a mellékutcák ontották az embereket és a kocsikat, és amikor kiértünk, a két Klotild-palota színházi díszletszerű tornyaival, a mélybe süllyesztett templom, a híd két égbe törő két vasoszlopa és túlnan a nagy hegy, mindez leöntve, átitatva, besugározva azzal a földöntúli fényhatással, amit a porral és füsttel kevert lángoló napnyugta tud csak előidézni. A távolban már égett egy-két lámpa, a budai várpalota már sötétbarnán vált el a szó szoros értelmében bíbornokvörös égbolttól, lent a barna Dunán lánggal égő aranyhalak millióira oszlott az ég tükörképe, be kell vallanom — piüanatra megáüt a lélegzetem ... amikor az egyik külföldi hölgy, aki a kocsiban ült, felkiáltott: — Müyen különös, milyen semmihez se hasonlítható, milyen magyar kép ez!" Molnár Ferenc egy vitacikkbe építette bele ezt a por-füst-napfény tájképet. Azokkal szállt vitába, akik szerint Budapest „amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllelbélelt, semmi köze a magyarsághoz, nem érdemli meg az »ország szíve« nevet." Maga a vita azóta eldőlt. Vag}' inkább elavult. Hogy Budapest magyar város, minden szépségével és minden csúfságával együtt magyar, ezt manapság már nem szokás kétségbe vonni. De ahogy Molnár Ferenc védelmére kel szülővárosának, vagy amint ő maga mondja: szülőfalujának, azt érdemes közelebbről szemügyre vennünk. Az egész megigézett városkép tulajdonképpen irodalmi parafrázis. Arany „színdús üde karton"-jának modern átköltése. Hogy a „nap különösen szép színekkel ment Óbudára aludni", Vojtina ars poen'cá-jában ez így hangzott: „A nap most száll le a Városmajorba". Molnár Ferencnél, akárcsak Aranynál, fénytünemények és falusi reminiszcenciák idézik elő a varázslatot. Itt a füst és a köd (modern smo^-unk elődje), ott a Duna tükre. Itt a parasztkendő-rózsaszín, ott a Duna-parti házak „mint gyepen a vásznak." Pesthez kötődő érzelmeiben is rokon a két pesti polgár. (Mert Arany is az volt, több mint húsz éven át.) Molnár Ferenc, a pesti lokálpatrióta nem úgy vall szerelmet Pestnek, mint valami tüzes trubadúr. Pesti karcolatai — ne tessék meglepődni — inkább népdalokra emlékeztetnek. Népdalokra, amelyekről Greguss Ágost vagy Lehr Albert nyomán azt tanulta gimnazista korában, hogy kezdőképüket a természet világából veszik, s ehhez fűzik hozzá rejtett, nehezen megmagyarázható képzetkapcsolással a személyes mondanivalót. Pontosan így komponál ő is. Ebbe a szerkezetbe építi bele városi látképeit, amelyekben persze a város sok mesterséges csudáját is természetnek, természeti környezetnek tekinti. Miniatűr példát idézek, a Jótékonyság című karcolat kezdetét: „Esik az eső. Vége a színháznak, és a közönség nagy része a szomszéd kávéházba megy vacsorázni. A nagy tükörablakra rászáll benne a meleg pára, de ezen a lehelettől tompa fényű üvegen is átfehérlik a sok terített asztal, az asztalon virág, fölötte száz viüamos lámpa. Szép sárga, meleg fény van benn, künn a Körút fekete, hideg és nyirkos. A bejárat előtt egy öreg koldus áll." (Hogy félre ne értsük: az öreg koldus még a természeti kezdőkép része. A "karcolat maga a leleményesen pimasz pesti álszegényekről s palira vett támogatóikról szól.) Egy másik, szélesebben megfestett természeti kép: „Ezen a hűvös, ködös, didergő novemberi reggelen korán van dolgom a városban, elég szomorú, de már fél hatkor benn keü lennem. Megy a kocsi befelé a fantasztikussá kopott Margitszigeten, a reggeli ködön lámpák csillognak át Budáról, körülöttem a gyári szirénák orgonálnak. Valami nagyon halvány derengés lehel rá a Duna fekete tükrére. Öt óra múlt és nagyon hideg van. Megint kürtök szólnak Újpest felől. Egyik gyár a másik után ordít fel a szomorú hajnalba. Vannak szemtelen, kihívó hangú gyárak, ezek éleset, rövidet, nagyon határozottat harsognak — mindig az az impresszióm, hogy ezek jól mennek, sok pénzt hoznak, valami komisz és olcsó kis árut állítanak elő rengeteg mennyiségben, nem hiteleznek, a munkásaikkal rosszul bánnak. Hencegve, hetykén kukorékolnak reggel. Aztán vannak gyárak, amelyek mélyen, fájdalmasan, sokáig búgnak; szeretném azt mondani, hogy sírnak ilyenkor reggel. Panaszkodnak, azt mondják: „Roszszul megy nekünk, pedig így meg úgy . .." Néha egyszerre szól kettő-három, valami veszettül művészietlen diszharmóniában, így vonulok be a kopár fák közt rengeteg bőgések közepette, zenével kísér ez a nagy, füstös orgona, amit újpesti gyárvárosnak szoktak nevezni, ez a kis, balkáni London." (A folytatás a karcolat valódi témája: a kilencgyerekes rendőr, aki nem kap lakást.) Képzelődöm, mikor népdalt hallok ki Molnár Ferenc írásaiból? Nem gondolnám. Hiszen ő maga is eljátszott ezzel a párhuzammal, mikor megírta hét strófában a „modern népballadát", Buga Jakab énekének flaszter-változatát. VaUotta, hogy ő a pesti folklorista (Karinthy, Heltai, Szép Ernő a jelesebb konkurrensei), akinek nincs kedve elutazni Tahitibe, még Kerepesre sem, etnográfiai gyűjtésre. De szüksége sincs rá, mert éppen elég bennszülöttje nyüzsög körülötte a Nagykörútnak, akik mind jeles adalékokkal szolgálhatnak az emberiség tanulmányozójának. Ha jól tudom, a néprajzosok csak mostanában kezdenek olyasmit rebesgetni, felesleges annyi pénzt, fáradságot áldozni primi-21