Budapest, 1969. (7. évfolyam)

1. szám január - Kereszty András: Egy városrész három arca (Rákospalota, Pestújhely)

Márványasztalok mellett írók, művészek a Terézvárosban „A Terézia-város Pest kiskereskedésének főszéke, egyszersmind széke az iparnak és a legtöbb gyár benne létezik" — írja 1845-ben fővárosi útikalauzaink egyik őse, a Buda-Pest, a magyarok fővárosa. Vezéd (!) vidékiek és bennszülöttek számára, melynek írója ma már meghatóan naivnak tűnő dicsekvéssel így ad róla képet: „Egészen magán hordozza egy nagy és gazdag város külvárosának bélyegét; az utczák . . . egyenesek és majdnem általánosan kikövezvék ... a házak többnyire mind kőből állanak és a király-utcza, az országút és a váczi-út mindinkább megközelítik szomszédjaikat csinosság- és nagyszerűségükre nézve." Az ipari külvárosból hamarosan polgári negyed lesz és mintegy fél évszázaddal később az egykorú krónikás már egészen másként írja le a kerület atmoszféráját. „Az építészmesterséget megfagyott zenének szokták nevezni, a Terézváros beválik fagyott modern operettnek. Innen is, onnan is egy-egy reminescencia, de együtt véve mégis szerves egész, kedves harmóniájú zenemű. Csupa elevenség, zaj, mozgás, sürgés-forgás, semmi unalom, még kevesebb egyhangúság." A hasonlat annál is inkább találó, mert ahogy az operetteknek általában igen kevés közük szokott lenni a valósághoz, a Terézváros is rövid idő alatt kialakította a maga sajátos, a valóságtól elrugaszkodó világát. Az orfeumok, kabarék, lokálok negyede lett, fényes és csillogó színeivel hozzátartozott a polgári Budapest arculatához: a pesti polgár számára a Terézváros jelentette a „világvárosi" jelleget, a kozmopolita előkelőséget, amelyet — ha verejtékezve is — elérni igyekezett. A Terézváros egészen a felszabadulásig megmaradt „dolce vita"-központnak. S bár kultúrtörténeti és szociológiai szempontból e sajátos életforma feltérképezése sem lenne haszontalan — aki a Terézváros szellemi arculatára kíváncsi, tudja, hogy azt máshol kell keresnie. Természetesen mindaddig, amíg a Terézváros ipari külváros volt, szellemi életről aligha beszélhetünk. Még sokáig — azután, hogy fokozatosan „pesti" kerületté kezdett válni — csak esetleges szálak fűzték kulturális életünk egyes nagy alakjait a Terézváros történetéhez. Jókai Mór a Terézváros képviselője, amikor megírja a magyar irodalom három nagy regényét, a Fekete Gyémántokat, az Aranyembert, az Eppur si muovét. Az 1882-es tiszaeszlári „vérvád"-perben híressé vált Eötvös Károly a Hegedű utca 9-ben lakott, estéit a közeli Abbázia kávéházban töltve, s boldog volt a halandó, akinek sikerülhetett a nagytekintélyű „vajda" törzsasztalához kerülnie. (Eötvös népszerűségéhez hozzájárult az is, hogy jónevű ügyvédi irodája díjmentesen foglalkozott az írók ügyes-bajos dolgaival.) * A kerületet igazán a kávéházak kötik be a szellemi élet fővárosi áramába. Itt, az egykori Sugár út, Nagymező utca és Oktogon vidékén jött létre a Terézvárossal szervesen összefüggő, sajátos levegőjű kis világ: a kávéházak világa. Már a század végén így ír a krónikás: „Sehol a világon annyira nem űzik a kávéháznak kultuszát, mint Budapesten, Budapesten sehol úgy, mint a Terézvárosban." Itt, a kávéházi asztalok körül születtek meg egy-egy vezéregyéniség mellett a tanítványokból, tisztelőkből, kollégákból, barátokból összeálló kompániák. Ma már sajnos kiveszett az Abbázia étterem parányivá zsugorodott eszpresszójából az olyanfajta törzsközönség, mint amilyen az egykori büszke „Purjeszpáholy" tagsága volt: Molnár Ferenc, Bródy Sándor (egy ideig maga is terézvárosi lakos), Heltai Jenő és még sokan mások. Itt volt Gárdonyi Géza híres „vese"-asztala, meg a közeli Opera és Zeneakadémia kiválóságainak törzsasztala, ahol egykor D'Albert és Mascagni is vendégeskedett. Az Abbázia kávéház füstös levegője életelemévé vált a korszak legjelentősebb művészeinek. Az 1900-as években itt lobogott, vitatkozott a Művészasztal testvéri közösségében Lechner Ödön, Fényes Adolf, Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, 1910 körül aztán ez a törzsgárda áttelepedett a Japán kávéház Andrássy útra néző nagy sarokablaka mögé. Szép Ernő, aki maga is lakott a VI. kerületben, így emlékszik a Japánra : „Volt egy kávéházunk az Andrássy úton, abban a legkedvesebbik időben, a Japán kávéház, fehér majolika falai telipingálva bambusszal, krizantémmal, vázákkal, álmodott madarakkal. Akik odajártunk a Japánba, talán messzibb mentünk, mintha Japánba mentünk volna; távolibb exotikum volt ez a kávéház, mint az arany Buddha világa: mert a Japán kávéház az ifjúság tündér-hazája volt. . . Mennyi tréfa esett ott minden istenadta nap, mennyi napsütött históriát meséltek ott a nagybányai piktorság életéből; s viták perdültek és szenvedély kürtölt. . ." íme mutatóba a legendáshírű tréfák közül: Csontváry, a sokszor gúnyolt, meg nem értett napimádó értesül a reggeli újságból, hogy őfelsége I. Ferenc József megbetegedett. Habozás nélkül küldi el nevezetessé vált sürgönyét: „Királyt a napra kitenni. Csontváry." Megtudva ezt, a minden mókára kész asztaltársaság — mintha a kabinetiroda válasza lenne — már írja is az alábbi levelet Csontvárynak: „Királyt kitettük a napra, gyógyulása folyamatban, köszönet nem fog elmaradta." Királyi távirathoz fűződik a ma már kevéssé ismert szobrász, Donát Gyula tréfája is, amely oly kiválóan sikerült, hogy csattanóján nemcsak nevetni, de járni is lehetett. Donát műterme az örökké sáros Lendvay utcában lévén, az út elkészítését számtalanszor sürgette a Fővárosnál, természetesen hiába. Végső elkeseredésében felutazott Bécsbe, s táviratban értesítette saját magát, hogy a király néhány napon belül látogatást tesz műtermében. Ezt a táviratot lobogtatta itthon, berontva a Városházára — ezúttal az eredmény nem is maradt el. Soha nem látott g\'orsasággal kövezték ki a Lendvay utcát. * A Japán márványasztalára görnyedve írta sajátos ízű kalandregényeit Rejtő Jenő. Nemegyszer 30—40 órát dolgozott egyhuzamban, maréknyi aktedronnal doppingolva magát. Az elkészült flekkeket azon frissiben vitték a közeli Nova kiadóba, melynek tulajdonosa, Müller, 800 pengős örökárat fizetett egy-egy könyvért. Rejtő munkatempójával ez a fizetség nyugodt életet biztosíthatott volna, ha... ha a Japán nem lett volna az írókon, művészeken kívül a kártyásoknak is szent zarándokhelye. Manapság, a Hunyadi tér betonasztalai mellett a nyugdíjas ulticsatákban egy-két tízessel végig lehet húzni a napot; Rejtő Jenő—P. Howardnak elég volt fél óra, hogy elúsztassa Piszkos Fred a kapitány teljes honoráriumát. Az elegáns és népszerű Japántól alig két sarokra volt a Három Holló: artista-lányok, jasszfiúk, korhely kompániák törzshelye. Ide tért be Révész Bélával 1905 elején, egy átcsavargott orfeumos éjszaka végén Ady Endre. Ettől kezdve szinte minden este itt található, '.(, Három Holló lefüggönyözött szeparéjában; itt írja rövidlátósan a papírra hajolva verseit a Budapesti Napló vasárnapi számába; innen indul egyre növekvő hódoló udvarával cikcakkos éjszakai utakra. A Nagymező utcai Orfeum kávéház, a Révay utcai Casino de Paris, a Kovács vendéglő ugyancsak a Nagymező utcában — ezek voltak a szokásos stációk. A Budapesti Napló szerkesztősége ekkoriban a Honvéd utcában volt, a Pallas kiadó épületében. Mikor 1906-ban Ady visszatér második párizsi barangolásából, a redakciót már a Terézvárosban találja, az Eötvös utca 33-ban, egy szürke bérház földszintjén. A szerkesztőség zsúfolt szobájában Ady, Bíró Lajos, Kosztolányi, Szép Ernő készítették a lapot. Szemben ült egymással Pfeifer Sándor, a régi szocdem és a fiatal Kun Béla. Marxidézetek repkedtek a tintafoltos asztalok felett — így ismerkedtek, akarva-akaratlanul a többiek is a történelmi materializmus eszméivel. * A régi kedves vendéglők, kávéházak legtöbbjét bezárták, a még működő méltatlan utódokban az apró asztalok mellett idős hölgyek tereferélnek, vagy randevúzó párok bújnak össze. Itt-ott emléktábla mesél a régi napokról, de a mindig siető pestiek közönyösen mennek el mellettük. Kár. Wirth Péter 11