Budapest, 1968. (6. évfolyam)

5. szám május - Hegedűs András:Egy igen rokonszenves — tehát igen veszélyes — illúzió

Hegedűs András Egy igen rokonszenves Korunk társadalmi fejlődésében kevés összetettebb jelenség akad, mint az ember megnevelhetőségébe vetett hit. Ez először is egyrészt választóvonalat húz a társadalmi haladás iránti pesszimizmus és cinizmus, illetve a belé vetett bizodalom és az iránta való elkötelezettség között, másrészt viszont megkülönbözteti a társadalmi fejlődés reális szemléletét — amely a tudat formálódásában a mindennapi tapasztalat hatását hangsúlyozza — a dogmatikus-voluntarista felfogástól, amely a tudatot úgyszólván korlátlanul formáihatónak tekinti. „Életrehívható" az ember? A marxista indítású szovjet humanizmus egyik legszebb — és reális eredményét tekintve talán éppen ezért a legtragikusabb — példája Makarenko tanítása és pedagógiája. A legelesettebbeket nevelte, azokat, akiket a társadalom nagy része megnevelhetetlennek tartott. Tanítása hitet öntött a nevelőkbe: „minden lehetőség a kezünkben van". „Nincs elveszett ember". „A pedagógus mindenkinél hatalmasabb, mert birtokában van annak a tudománynak, vagy ha akarom, annak a varázslatos képességnek, amelynek segítségével a legreménytelenebb esetekben is életre tudja hívni — mégpedig a legteljesebb nagyszerűségében — magát az embert." Nem volt könnyű vitám, amikor ezen felfogás ellen, mint veszélyes illúzió ellen, mint amely nem veszi kellőképpen figyelembe a mindennapi tapasztalat „nevelő" hatását, vagy fél évvel ezelőtt éppen az Országos Pedagógiai Intézetben léptem fel. Sajnáltam a szinte örökre lezártnak tekintett illúziók burkának a felhántását, hiszen ehhez nálunk is az emberek ezreinek, a pedagógusok nem jelentéktelen részének a legigazibb hite, legjobb én-je és ebből fakadó valóban humanisztikus törekvése fűződik. Az említett vita óta hónapok teltek el, s én hajlamosnak éreztem magam arra, hogy kellő szemérmességgel viselkedjem és nyugton hagyjam a társadalmi illúziók rendkívül sokszínű és gazdag állományának ezt a nagyon is érzékeny rétegét. Közben a tények gyűltek, és mint a lassan felhalmozódó méreg a szervezetben, mindenfajta szenvelgéssel és okoskodással szemben megérlelték az ellenállást, és úgyszólván rákényszerítettek az írásra. A tények közül, amelyek ebben az esetben is nagyon makacs dolgoknak bizonyultak és nem hagyták magukat legyűrni, különösen sokat nyomott a latban az a most mar két évtizedes hazai tapasztalat, melyet az állami gondozott fiatalok társadalomba való beilleszkedéséről szereztünk. Minden tény amellett tanúskodik, hogy ezek az otthonok — vezetőik és pedagógusaik minden igyekezete és jóakarata ellenére is — viszonylag nagy arányban a társadalomból kivetetteket, a munkában önmagukat nem találó embereket neveltek. A fiatalkorúak „veszélyeztetettsége" sokszor nem kisebb az állami otthonokban, mint abban a családi környezetben, amelyből a makarenkói nevelési módszerek erejében hívő bíróság — úgymond — „kimentette" őket. Mi a ma már úgyszólván általánosan felismert kudarc oka? Az első gondolat az lehet, hogy talán a pedagógusokban kell keresni a hibát. Igaz, hogy az újságok nem ritkán adnak hírt ezen intézetek pedagógushoz méltatlanul viselkedő nevelőiről; ez azonban a sokszor nagy feltűnést keltő esetek ellenére is csak kivétel. De ha még lenne is valami igazság az állításban, hogy nevelőintézeteinkben gyakoribb a rossz pedagógus, mint egyebütt, akkor is tovább kellene folytatnunk nyomozásunkat, és arra a kérdésre kellene választ keresnünk, hogy miért következett ez be, és jelenleg miért nem a legjobb pedagógusokat lelkesíti a makarenkói cél ? Nem nehéz tehát belátnunk, hogy a nevelőotthonokbeli állapotok visszavezetése a pedagógusok szubjektív hibájára nem tartható álláspont, mert hiszen másutt sok, nagyon jelentős eredményt elért pedagógusunk dolgozik. De ha már a lehetséges okokat kezdjük keresgélni, akkor még egy nagyon kézenfekvőnek tűnő dolgot tételezhetünk fel: a pedagógusok kezébe „rossz" anyag került, amiből a legjobb módszerek mellett sem lehetett embert formálniuk. Ez az elképzelés természetesen ellentmond a pedagógiai illuzionizmusnak, mert az valahol ott gyökerezik, ahol a „racionális ész" hatalmához nem megvalósítható elképzelések fűződnek. Helvetiusírja: „Ha bebizonyítanám, hogy az ember csak neveltetésének terméke, kétségtelenül nagy igazságot nyilatkoztatnék ki a nemzetnek. Megtudnák ebből, hogy nagyságuk, boldogságuk eszköze a kezükben van, 5 ahhoz, hogy boldogok és hatalmasok legyenek, egyebet sem kell tenni, mint tökéletesíteni a neveléstudományt." (Helvetius: Az emberről... 1962. 10. old.) Ha tehát elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a nevelőintézetekben megnevelhetetlen emberanyag gyűjtődött egybe, ez már önmagában is a pedagógiai illuzionizmust rombolná, mert annak a tudomásulvételét jelentené, hogy a társadalomban létezik az embereknek olyan csoportja, amelynek tagjai valamiféle beleszületett, örökölt tulajdonságaik következtében a megnevelési szándéknak ellent tudnak állni. Ez a feltételezés azonban nemcsak a pedagógia mindenhatóságában vetett hittel áll szemben, hanem a humanisztikus felfogással is. Valahol másutt kell keresnünk tehát a makarenkói pedagógiai hit illúzióvá válásának a gyökerét, azt, ami megakadályozza, hogy Makarenko mély humanizmussal átitatott álmát, annak megszületése után fél évszázaddal meg tudjuk valósítani. A lét az úr? Az említett pedagógiai célok megvalósítását minden látszat ellenére is nem örökletes tulajdonságok és hajlamok akadályozzák meg, hanem a mindennapi élet makacs tényei, amelyek ma egészen mások, mint a húszas évek Szovjetuniójában. Makarenko strukturálatlan társadalomról álmodott, ahol „beszprizornyikjai" munkájuk révén úgyszólván korlátlan megbecsülést és presztízst szerezhetnek. S ez nemcsak egyszefűen álom volt. Nem szabad felednünk, hogy éppen ezek-10