Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - BÁRDOS ARTUR: A 30 éves Belvárosi Színház

nemes alkotásra építettem fel az egész szezont. A Comédie Fran^aise parádés sikere volt ez, Németországban — igaz, hogy csak egy évvel később — több ezerszer játszották. Költészet volt a legjavából, de egyben pompásan felépített, feszültséggel telített dráma is. Előadása — Simonyi Mária, Táray és Gellért hármasa — több, mint hibátlan. Kosztolányi, Schöpflin, legjava kritikusaink elragadtatással írtak róla. Es ez a darab és ez az előadás, melynek érdeme szerint legalábbis a rokonhangú »Szerelem és halál játéká«-nak sikerét szántam, megbukott. A közönségnek érthetetlen módon nem kellett. Számomra ez a bukás akkor valahogy — idegállapot kérdése — szimbolikus jelentőségűvé nőtt meg. Ugy éreztem, hogy ha ezt a produkciót ilyen sors érhette, akkor nincs miért tovább dolgoznom. Meghasonlottam a pesti színházzal. Lemondtam a Belvárosi vezetéséről, melyet a vállalkozó az akkor már pár éve színháztalan Beöthy Lászlónak adott el. Berlinbe költöztem, ott csináltam filmet, színházat. A Belvárosi Színházat két vagy három évig Beöthy László igazgatta. Volt egy pár nagyobb vígjátéksikere — »Nászéjszaka«, »Az ügyvéd és a férje« —, de utolsó évében semmi sem sikerült, Beöthynek el kellett hagynia a színházat, mely Heltai Jenő, Lengyel Menyhért és Bródy Pál igazgatása alá került. A színház eléggé jól ment — a »Torockói menyasszony«. az »Aranyóra« és a »Fruska« kiemelkedő sikerével —, de két év után a direkció átköltözött a Bródyék tulajdonába került Magyar Színházba. As „írja hadnagy"-tői „Ssent Johanná"-ig EKKOR — 1932-BEN — ismét, immár harmadízben, átvettem a Belvárosi vezetését, minekutána közben egy rövid szezonon át, a Magyar Színházat igazgattam, majd a mai Pesti Színház (akkor »Művész Színház«) színpadán Zilahy Lajos nagysikerű »Tűzmadár« című drámáját mutattam be. A Tűzmadárral költöztünk át a Belvárosi Színházba. Első új darabunk Melier Rózsi elmés történelmi szatírája, az »írja hadnagy« volt. A darab tíz nagy díszlet igényével lépett föl a Belvárosi apró színpadán. A helyszűke nemcsak gátló, hanem inspiráló eleme is a művészi megoldásnak. Merész rendezői kísérletre szántam el magam. Képeskönyvet állítottam a színpadra, melyet ott lapoztak fel a néző előtt. A könyv hátulról megvilágított lapjai : a díszletek. Ez a forma nemcsak a díszletezést oldotta meg, hanem megengedte a valószerű méretek teljes elhanyagolását is. Általában, a valószínűséget teljesen kikapcsoltam a játékból, amely játék volt mindenekfelett, meseszerű, stilizált játék, táncszerű mozgással, a zeneiségig stilizált hangsúllyal. Az aláfestő zenét Nádor Mihály, a díszleteket Fülöp Zoltán oldotta meg, pompásan. A barokknak valami vérbő, barbárul orosz eltúlzására hangoltuk az egészet. A politikailag is merész szatira élét a meseízű tálalás olyan szerencsésen tompította le. hogy a hatóságok nem horkantak fel. A közönség megértette a produkciót : vagy százötvenszer került színre a darab. Uj színész benne : Apáti Imre. Már kevésbé értette meg a közönség legközelebbi nagy produkciónkat : Aristofánesz Lysistratáját, amely pedig a művészkörök számára nagy és sokat magasztalt csemege volt. Aztán megint nagy, a legnagyobb közönségsiker következett; Fodor László és Lakatos László komédiája, a »Helyet az ifjúságnak!« Góth, Páger, Nagy György és Muráti szereplésével. Hónapokig egész Pest erről a tulajdonképen egészen valószínűtlen vígjátékról beszélt, amelyet mi a próbákon tüzdeltünk tele ötletekkel. Még operett sem ért el ilyen sikert : kétszázötvenszer játszottuk. A következő évet Bulla Elma évének nevezhetném. Nálam sok színészkiugrás volt, de nem tudok rá példát, hogy ismeretlen színész egyetlen szereppel a népszerűségnek olyan magasságaiba röppent volna fel, mint Bulla Melier Rózsi »Vallomás«-ában. Ezt a komor, megrázó darabot is jóval többször mint százszor játszottuk, eleven cáfolatául annak, hogy a közönség csak mulatni akar a színházban. Bókay János két első darabja: »Rád bízom a feleségem« és »Szakíts helyettem«, Solt Endre »Nincsenek véletlenek« című vígjátéka stb. Közben a Belvárosi Színház társulatával két évig játszottunk az akkor Művész Színháznak nevezett Operettszínház épületében is. (»Egy pohár víz«, »Ördög cimborája«, »Barbara őrnagy«, »Liliom«.) Az osztrák Anschlusst követő félév alapjaikban rendítette meg a színházakat, Kiss Ferenc színészkamarai rémuralma pedig befejezte a pusztítás művét. A Belvárosi Színházat ez a groteszk színészdiktátor egy Patkós nevű ismeretlen pretoriánusának adományozta, aki egy év alatt — hatalmas állami szubvencióval — tönkretette, berendezéséből teljesen kifosztotta és jó pénzért mozinak adta el a színházat. Hiradó-mozi lett a nagymultú Belvárosi Színházból. Fülöp Zoltán figurinája a »Lvsistrata«-ban Фигурка Филепа Золтана в „Лизистрате" Figurine by Zoltán Fülöp in "Lysistrata" Figurine de Zoltán Fülöp pour »Lvsistratt« Ugyanezt bizonyította, még impozánsabban és értékesebben, a már egyszer Budapesten megbukott »Szent Johanna« hatalmas közönségsikere is. Bulla ebben is remekelt, de ezt a csatát az összjáték nyerte meg, minden egyes szereplő tökéletesen összehangolt s valóban Shaw-i játéka : ez volt a sajtó egyhangú, nemcsak kritikában, de külön tanulmányokban is hangoztatott véleménye. A legelismertebb bécsi kritikus, Félix Saiten pedig ezt írta a Pressé-ben : »Sohasem volt még részem, ami a rendezést illeti, a Szent Johanna előadásának ilyen élményében . . . talán egyáltalában a legjobb előadás, amit életemben láttam«. Azt hiszem, Jászai Elektra-alakításán kívül külföldi kritikus még nem írt hasonló hangon magyar előadásról. Gara Zoltán jelzésszerű díszleteivel sikerült megoldanunk a legnehezebb problémákat is ; maga a rheims-i székesegyház is ott volt a Belvárosi Színház kicsiny színpadán . . . Nevezetesebb sikerek voltak még az utolsó években : Zilahy Lajos »Urilány«-a, a Benatzky zenés vígjátéka : »Az esernyős király«, amely Mezei Máriát szülte meg a budapesti színpad számára, Kosztolányi Dezső »Édes Anná«-ja, A felszabadulás után MIKOR AZ OSTROM UTÁN Budapestre visszajöttem, itt a Nemzeti Bizottság határozata várt, amely kéretlenül ismét rámbízta a Belvárosi Színház igazgatását. Az akkori körülmények között csak nagyon habozva vállaltam a teljesen kifosztott színház újra-alapításának munkáját. Mert most megint színházalapítás várt rám, még sokkal nehezebb viszonyok között, mint 30 évvel ezelőtt. Sem telefon, sem villamos, sem világítás nem volt még és meg kellett szervezni egy társulatot — azokból a színészekből, akik éppen jelentkeztek —, színházzá kellett visszaalakítani egy mozihelyiséget, anyagok és munkaerő híján, éhezve és fázva, idegölő küzdelmet folytatva, a villanyáram bekapcsolásától kezdve a telefonig, mindenért. A Belvárosi Színház második hőskora volt ez, az elsőnél is hősibb. 1945 május 5-én végre újra megnyithattuk a színházat Török Sándor darabjával, a »Különös éjszaká«-val, Bullával és Timár Józseffel a főszerepekben. Mindjárt az első pillanattól kezdve mindmáig a színház megállt a talpán és, minden különösebb színvonalbeli koncesszió nélkül, maga tartotta el magát. Egyetlen kivételtől eltekintve, minden darabot ötvennél többször játszhattunk jól látogatott házak mellett, a legtöbbet hetvenszer is, a következő sorrendben : Molnár Ferenc : »Játék a kastélyban«, Seribe : »Egy pohár víz«, Balázs Béla : »Boszorkánytánc«, Bourdet: »Rablélek«, Priestley : »Conway család« és Gáspár Margit : »Uj Isten Thébában«, ez utóbbinak már a 150-ik előadásán is túlvagyunk. 1945 szeptemberében a Belvárosi Színház bérletét a főváros vette át és ezzel a színház új korszaka vette kezdetét. Megszabadulva a magántőke kicsinyes szempontjaitól, hiszem, hogy most már, mint közületi színház, kevesebb megalkuvással szentelheti magát művészi célkitűzéseinek és a demokratikus népművelés ezekkel összeeső feladatának. Az első év még a régebbi programnak a régebben megszervezett eszközökkel való lebonyolítása volt s így tulajdonképen csak ezzel az évaddal — a shakespeare-i Romeo és Júliával — kezdődik meg a főváros rezsimje. A Belvárosi Színház a főváros támogatásával a háta mögött, most már talán kötetlenebbül, szabadabb szárnyalással, töretlenebb vonalú kulturális célkitűzéssel, de lényege szerint megmarad annak, aminek a legnehezebb körülmények között is megmaradt : az érett kritikával adagolt művészi kísérletek legbátrabb színházának, amely új stílusokat hozott. 414