Bérmunkás, 1943. január-június (31. évfolyam, 1248-1273. szám)

1943-06-12 / 1271. szám

6 oida« BÉRMUNKÁS 1943. junius 12. TÁRCA ŐK HÁRMAN Irta: RÉVÉSZ BÉLA Este kilenc órakor két ren­dőr beállított a kültelki korcs­mába és mogorván jelentették a korcsmárosnak: — Mi vagyunk az inspekci­ósok. A korcsmáros, a gömbölyű emberke, nyugtalanul rántott egyet a fölgyürt ingujján és kövér nyakát billegetve, oda­tessékelte a söntés egyik kü­lön asztalához a komoly férfia­kat, majd odapöndörült a sör­csap mellé és két kancsó sört hozott a számukra. — Nincs semmi baj . . . nem is lesz . . . igyanak, rendőr urak . . . nincs semmi baj . . . he-he-he . . . A rend komor őrei ernyős kalapjuk mögül rápislogtak a korcsmárosra, aztán összekoc­cintva a söröskancsókat, any- nyit mondtak: — Aztán ne is legyen hát — és,karjukat a lábuk közé húz­ták. Hátradültek a székükön és mérges arccal bámultak be a korcsmába. Ott már vasárnap éjszaka volt. A gondtalan, szi­laj, jókedvű mulatozás éjsza­kája. A kicsi és nagy asztalok mellett szorongásig ültek az emberek, akik a heti robot után sör, bor, pálinka mellett viga- dozva pihentek. A munkások idegenül verődtek össze, de kö­zös örömük, a munkaszünet napjának éjszakai gyönyörűsé­ge összehozta őket és a kan­csók sürü csörrenése köszön­tötte barátkozásukat. A terem levegőjében már úszott a kü­lönös felhő, mely lefelé áradó melegséget, nehéz illatokat hor­doz foszlányos szárnyain, mely­re sápadt arcukkal rávilágítot­tak a rezgő gázlángok. A pipák, szivarok füstfátyolai, az italok áradó, bóclitó szaga, a fölhe- vült emberi testek gőzölgése ott gomolygott már a vigadók fölött és körül s a libbenő, rin­gó meleg felhő még jobban összefogta őket, az emberek az asztalok hosszában még inkább összebújtak és ez mámoros ér­zéseiket duhajkodásra ingerel­te. A nóták örvényléséből kisivi- tott három szerb munkás da­nája. Mellettük rángatta vonó­ját a cigány, de nem győzte a taktust és a kontrás mindig előbb járt, mint a prímás, aki egyre hunyorgatta a szemeit, ahogy a szerb legények föl meg leszaladgáltak a hanglétrán és a lábukkal dobogtak, úgy cif­rázták éneküket. A munkások mellett lányok ültek, akik át­karolták a kedvesüket és segí­tettek a nótázásbán. A sirán­kozó ének elragadta valameny- nyit és ahogy mindikább bele­melegedtek, dalolásuk már sü­völtözött a mulatók danái fö­lött és a legkövérebb szerb le­génynek zuzókedve támadt. A födhöz vágott egy poharat. A két rendőr a söntésből be­ugrott a korcsmába a kövér szerb legény mellé és dühösen recsegő hangon rákiáltottak: — Na! Aztán a kardjukra támasz­kodtak, az egyik, a harcsaba­juszu, krákogott és az a száját elránditotta, mintha harapni akart volna, — de a pattogó beszédbe belé nem kezdhettek, mer egy nyurga legény a szom­szédasztal mellől felugrott a helyéről, közéjük szaladt és rá­borult a rendőrök vállára. Sö- röskancsóját odaemelte a szá­jukhoz a kunyorálva mondta: — Igyanak maguk is ... . nem mindig papsajt . . . A mogorva férfiak ,ákik oda- künn a söntésben önérzettel, de szomjasan itták a szükölő korcsmáros tolakodó ajándéka­it, a kancsó söröket és a sava­nyú borokat, most tiltakozva emelték föl karjukat, eltolták maguktól a hosszú munkást és a fejüket csóválva, komolyan, meggyőződésnek őszinte hang­ján mondták: — Nem kell . . . nem kell . . . első a rend a teremtésit. A nyurga legény cimborái már meghatódottak voltak és nevettek a káromkodáson, az­tán pajtáskodva, de erőszako­san is, lehúzták maguk mellé az asztalhoz a kevély embere­ket és elébük tolták a söröket: — Hagyják, hagy danoljon, nem razziafaj zat az istenadta. A rendőrök még duzzogtak és vissza-vissza fordultak a du­haj szerb munkás felé, aztán legyintettek — nagy ivet írva a levegőben, — a kezükkel, amely most már megbicsaklott és hirtelen leeset a söröskan- csókra és koccintottak a mun­kásokkal. — Aztán nem lehet másképp danolni, muszáj háborogni? — szólt az egyik rendőr, akinek mámors arcán már kiderült a i mosoly.-— Aztán a padlót berugatni, a sört nem meginni, a kancsót a közcsendhez vágni, — szólt majdnem busán a másik ren­dőr, a harcsabajuszu, akinek a kalpagja már félre volt csap­va. Egy szeplős munkás megve­regette a bus rendőr vállát és megelégedetten mondta: — Ugy-ugy, komám . . . . rend ide, rend oda, csak az van rendjén, ha már kotyog ben­nünk . . . A rendőrök koccintottak és fenékig hajtották a söröskan- csót. A harcsabajuszu megri- szálta a torkát, megnyomkod­ta az ádámcsutkáját és nyugal­masan tréfált: — Ezt is már eltoloncoltam. A cigányok odasomfordáltak az asztalhoz és cifrázták a munkások nótáit. Ezek már na­gyon ellágyultak és a bus da­lokat úgy danolták, hogy a fe­jüket ráhajtották a munkáslá­nyok keblére. Azok is megeről­tették a vékony hangjukat és vele énekeltek a kurjongató emberekkel. A két rendőr pe­dig lehorgasztotta a fejét és belebámult a söröskancsóba. Nézték önfeledten, mámoros kedvvel szimatolták a sárga nedűt. Körülöttük dalos volt újra minden. A harcsabajuszu rendőr egy­szer csak fölvetette a fejét és mutatóujjával belébökött a le­vegőbe. A munkások az asztal mellett rábámultak a rendőr ujjára s hallgattak. A harcsa­bajuszu a fürge mozdulat után még többször belébökött a leve­gőbe, ami után vastag, dörmö- gő hangján danolni kezdett: Elmentem én Kikindára, Tudom, tudja kee . . . A rendőr itt megállt és ke­rek arca elkomorult. Félrecsa- | pott kalpagját már a szemére húzta és a kezét a feje fölött meglóbálta. Aztán elkeseredve tovább kurjantotta: Ráhágtam egy tökindára, Tudom, tudja kee . . . Tökindáról, sajdi tökindára Fáj a szivem egy barnára, Tudom, tudja kee . . . A korcsma belső szobájában a cimbalmos csárdásra zendi- tett és a pattogó nótát a cintá- nyéros olasz. nagy csörrenéssel kisérte. Az asztalok körül ka­varodás keletkezett. A leányok, a munkások tülekedve igye­keztek a belső szoba felé és né­hány pillanat múlva valameny- nyien benn szorongtak a szűk helyiségben. A cimbalmos, a cintányéros izgalmas zajt csap­tak és a recsegő, zagyva han­gok hullámosodtak, amikor már az egész banda húzta a csár­dást és zendült a bőgő, sipított a pikulás, rángatta vonóját va­lamennyi cigány. Az éjszakai mulatság nagyobbik része kez­dődött. A munkások derékon fogták a lányokat és keringtek velük. A csárdás zúgott, zen­gett körülöttük. A cintárnyéros olasz mindnagyobbat csörren- tett. A lányok odasimultak a legényekhez és a kavargó tánc­csoportok keskeny ösvényein végigröpültek, a kígyózó uta­kon kibújtak, majd meg-meg- álltak és büszkén bokáztak. Az éjszaka hangulatossága elbon­totta valamennyit. Fölgerjedt vérük ott csilogott a szemük­ben és verejtékes arcuk már nagyon vörös volt. A rendőrök káromkodva kocogtatták a csárdást. A lányok, legényei; érezték a testük melegségét, lassanként összefonódtak, egy­más kezét szorosan megfogták és az arcukat egymásra hajtva, úgy táncoltak. E tarka, ringó tömeg közé egyszerre csak két ur váratla­nul bepottyant. Szép ruha volt rajtuk és az egyik, ahogy pec­kesen járta a csárdást, folyton kiabálta: — Éjenek a munkások. A másik egyre hajtogatta és verte a bársonymellét: — Én szocialista vagyok! A két ur, aki mámoros fővel éjszakai kalandra ide beugrott, tüntetett a munkásszeretetével és a munkások szivéből vasár­nap éjszakáján kihullott a gya­nakvás; érezték, hogy a má­mor szárnyain meg tudnák ölel­ni az egész világot. De a két ur is igazán, őszintén szeretkezett. Ha mulatós kedvük a részeg­ségé volt is, mégis ami szépet és dicséretet a múnkásokról mondtak, igazán, őszintén elér- zékenyülve mondták. A bár- sonymellényes szocialista már könnyezet a gyönyörtől és a ví- rágárusleány egész kosarát tiz forintért megvásárolta. És az­tán a piros szegfűket, a sápadt kaméliákat és a sok-sok tuba­rózsát táncközben belétüzte a munkáslányok hajába, akik szí­vesen táncoltak vele, sőt átka­rolták szenvedéllyel. A mulató ur sugott-bugott hozzájuk: — Galambom, szerelmem . . kertet veszek magának . . . Az éjszakai mulatság az or­giákhoz közeledett. A vigadók széles kedve növekedett, a du­hajkodás valamennyit elragad­ta és az italtól, szerelemtől it­tas emberek egymáshoz ütőd- tek, keringve, bukdácsolva dü> löngtek. A harcsabajuszu ren­dőr elrikkantotta magát: — Bácskai nótát, more! — és kigombolta a kabátját. A cintányér sikoltva csörrent a cigányok a bőgőt, cimbalmot csapdosva, ráhúztak a kólóra. A harcsabajuszu rendőr a két kezével lecsapott a csizmájára és aztán fölugrott a levegőbe. A csizmasarkát belévágta a padlóba, majd lábujjhegyre ugrott ,aztán a lábait jobbfelé és balfelé dobta és újra össze­csapta a csizmáit. Az ujjaival pattogtatott a le­vegőben és ismét fölrúgta a lá­bait a levegőbe. A kardja him- bálódzott a hasától a hátáig. A szerb munkások köréje gyűltek és vele együtt járták a kólót. A lányok, a legények eltávolod­tak egymástól, rengett a padló dobogásuktól, majd újra össze­csaptak és ropogtatták a tán­cot. A rendőr földhöz csapta a kapagját, aztán elhagyitotta a kabátját és két kezét a csípőjé­re téve, keringett maga körül és rezegtette a lábait. Egyszer­re csak megtorpant, az öklét a magasságba lökte és siralma­san fölorditott: — Hej, Bácska, hej Bácska! — és a zord férfiú a renitens, kövér szerb legény nyakába bo­rult . . . A cigányból — aki az orgia hullámai között szilárdan állt, mint a tenger közepén a meg­ingathatatlan sziklafal, — ki­hajtott a cigánynép élesen meg­érző ösztöne és az ellágyult, az elkeseredett, a vadérzésü embe­rek számára rázendített a mun­kások dalára. A forróvérű em­berek egyszerre kigyulladtak. A forradalmi dal, mint szilaj orkán sodorta az éjszakai tivor- nyázókat szorosan egymás mel­lé és a Marseillaise örvénylő, tüzes hangja keresztülviharzott a leikükön. A tánc megállóit, a munkások a mellüket kifeszi- tették, nehéz fejüket fölemel­ték és rekedt torokkal énekel­ték a munkások dalát. A mun­káslányok mámoros arcára rá­szállott az áhitat és dalolták a forradalmi dalt, mint az imd- ságos éneket. Harsogott, zúgott a Marseillaise, — a két rendőr kardjával verte vad ritmusához £ taktust. Ahol a szárnyas dal emelkedését hanggal elérni nem tudták, ott üvöltöttek s a kard­jukkal hadonásztak ... A két ur homlokáról csurgóit a verej­ték, ahogy torkukszakadtából énekelték a vörös dalt. A há­rom tábor a mámor utjain ke­resztül az orgia pillanataiban egy táborba olvadt . . . Künn már hajnal volt és a korcsma körül megzendültek a gyárkürtök. Sikongó, zug», or- gonázó hangjai köszöntötték a robot napjának fölvirradását. A gyárak sürgető, parancsoló éneke beüvöltött a korcsmába és kikergette az embereket az uccára. Vasárnap éjszakájának szivárványát elnyelte a hajnali szürkület. A munkások, a ren­dőrök, az urak megrázkódtak a hideg levegőtől és elindultak három különböző irányban . . . Olvasás után, adja la­punkat más magyar kezébe!

Next

/
Oldalképek
Tartalom