Bérmunkás, 1933. január-június (21. évfolyam, 721-745. szám)
1933-04-01 / 733. szám
1933 április 1. BÉR M U N K Á S 7 oldal A POLYP Nagyon gyakran látunk képet, melyben ezen tengeri szörnyeteg minden csápjában tart egy-egy áldozatott. A régi tengerész mesékben sokszor megfordul s mint, az ellenálhatat- lan szörnyeteget említik meg. Most szenátor Norris, egy nagyon érdekes kimutatást adott ezen sokkarú polypról, mely az Egyesült Államokat tartja hatalmában s fojtogatja. Szenátor Norris állítása szerint, melyet, megbízható forrásból és vizsgálatokból szerzett, a Bank of America, National City Bank, Guarantee Trust, Manhatan Trust, National Chemical, New York Trust, igazgatósága e szerint, a tulajdonosai is, ugyan egy emberekből kerül ki, ezen felül az említett bankoknak az igazgatói, még 301 kisebb bankoknál, 287 biztositó társaságnál, 521 közellátási, (Utel- ity,) 585 szállítási, 846 gyári, 1.201 külömböző társasánál töltenek be igazgatósági szerepet s nagy részben mint a részvények többségének a kezeikben való tartása által azoknak az urai is. Egy másik csapat bank, melyben 24 bank van egyesülve, a direktorjai által 6.250 kisebb-nagyobb társaságoknak a vezetését — kontrolját tartják kezeikben. Amint a vizsgálatból kiderült ezen illetők nem csak mint igazgatói, hanem legtöbb esetben mint tulajdonosai is szerepelnek az általuk kontrolált üzemeknek, s minden egyes külön-külön társaságtól több ezer dollárt vesznek fel mint fizetést, csak azért, hogy egyszer egy évben vagy havonta egyszer egy este összejönnek. Ki gyanítaná, hogy a sok külömböző néven ismert társaságoknak végeredményben egy ember vagy egy kisebb csoport — bankcsoport — a tulajdonosa, s hogy a direktor urak, még száz és száz más társaságtól is felszedik a több ezer dollár évi fizetésüket a mellett, hogy az üzemük jövedelméből is legnagyobb részt ők teszik zsebre, de ami legjobban figyelemre méltó, hogy milliók élete függ egy ilyen kisebb csoporttól, sok esetben egy-két embertől. Ezek ellen hiába szavaznak be a képviselőtestületben munkás barátokat, képviselőket. Hiába mennek a munkások a városházához jajgatni, tüntetni, ezek ellen csak ottan az iparokban, ahonnan az életük s a mi életünk is ered, szervezett erővel, direct akcióval lehet sikereket elérni. Állandóan kell gyengíteni őket, s a munkásságot erősíteni. Amennyivel többet bírunk elvenni tőlük, annyival gyengébbek lesznek és a munkásság annyival erősebb. A végleges leszámolás is csak ottan történhet, ahol a tényleges erő van és igy a harctér természetes, nem mesterkélt. Egy ilyen hatalmas szörnyeteggel szemben nem használ az ima, a jajgatás, a dobszó, a tüntetés, s azzal, hogy a cselédjeinek egyrészét még ha meg is nyernénk, hogy a munkásság részére tegyenek valamit, azok a legjobb akaratuk mellett sem tehetnek, mert nekik csak a gazdáik parancsát kell s szabad végrehajtani. Itten a munkásságnak mint osztálynak kell szervezkedni és csak a munkásságban mint osztályban bizni. Felismeri-e a munkásság azt a veszélyt mely ezen polyp, által fenyegeti. Felismeri-e a munkásság, hogy a szörnyetegnek a hatalma az ereje az iparokban van, s csak ottan bírjuk a csápjait lenyesni, de ami a fő, a táperőt megvonni tőle, hogy ne szívja el mind a munkásság elől, mely által a munkásságot gyengíti, s önön magát erősiti. Fordítsunk egyet a folyamaton, a polyptól vonjuk el a tápanyagot s adjuk a munkásságnak, hogy az erősödjön. Yi. Khalabresz csodálatos púpja Irta: Kassák Lajos. Valami nagyhitü, világgáhaj- szolt oroszzsidó családból maradt vissza a városkában. Húszéves volt akkor, hitvány, cse- nevész kamasz, de ferde, vékony ábrázatát már bozontosra verte a lángszinü szakáll és éppen olyan szánandó kis öregnek látszott, mint az apja, akin szörnyű cafatokat vert a cárok kancsukája és roggyanó inaival már a félvilágot hagyta maga mögött. Khalabresz- nek hívták a legényt és kereskedő volt, csupaláb, csupaszem vérbeli kereskedő. De nem komoly nagy házban, komoly, drága árui voltak, csak olcsó tarkabarka szalagtekercsekkel házalt a parasztok negyedében. És szerencsésen ő mindig jókor mutatkozott a trágyás, mélyrehasogatott utcákban. — Khalabresz ide! — Khalabresz ide is! így kiabáltak utána a cicomás, tömzsi menyecskék, szerelmes, baromi legények és Khalabresz napestig lótott-fu- tott zizegő, vakító holmijával. Ilyen szép vérszin, égkék pántlikája senkinek nem volt a városkában és ő pompás üzleteket kötött a sóhajtozó parasztok rovására. Kis ládikájából gyorsan cserélődött az áru, ravasz, zöld szemei alázatosan simultak, egyre mélyebben hunyorogtak a világba és otthoni koldus szalmafészkében pengő, tekintélyes forintokká híztak a száz rézkrajcárok. És erről a kedves titokról senki nem tudott a városban. Khalabresz nagyszerűen értette magát mártírnak mutatni. Lehorkadt vörös koponyája mögött azonban ravasz, számitó gondolatok virágoztak, s amig nyelve a lágyító panaszokat tálalta, tekintete éhesen kapaszkodott meg minden idegen zsebben. Estére aztán maga is tömött, csörömpölő zsebekkel bujt meg szellős, sötét kamrájában. A város végén, egy özvegy, csontra száradt anyókánál lakott jóformán kegyelemből. Csak ritkán találkozott össze az özveggyel, de ha jött az elseje, hóna alatt egy üveg komisz pálinkával és girhes derekát a földig görbítve, bekopogott az asszonyhoz. Ilyenkor már rendszerint este volt, a szobában csak egy pirinyó mécses riasztgatta a sötétet. — Milyen jó, hogy gyün! rikkantott fel az özvegy a hideg kemence-szurdokból, ahogy torzonborz vendégét meglátta. — Éppen magam is át akartam menni. A házbér... Khalabresz vihogva közbevágott : — Egy jó korgy italt hoztam anyukának. Brr, de kutya hideg van itt, ez most éppen nagyszerű lesz. És csurogtak, locsogtak belőle az édeskés, hízelgő szavak ; mintha csak az özvegy lusta nyelvebe akarta volna beleoltani a sok haszontalan beszédet. — A jó isten éltesse anyukát! — mondta végezetül s újra meg újra ürültek a csorba, hasas bögrék. Időnként fanyar, kibírhatatlan émelygés rázta meg a testét, a bűzös hagyma amivel a pálinka alá ágyazott, éles száz körömmel kapirgált a torkába és mindez most igen jó volt ahhoz, hogy Khalabresz őszintén gyötrődve elsírja magát. Sirt, s most igazán a leikéből tudott panaszkodni. Mire a pálinka elfogyott, egyhónapi házbérétől is szerencsésen megszabadult. Hónapok és évek múltak el igy felette hasznos, sima egyformaságban. De jött egyszer egy buja, részegítő március és Khalabresz váratlanul elmaradt mindennapi útjáról. Az emberek kíváncsian kérdezősködtek felőle, de senki nem tudott többet mondani pletykáló szomszédjánál. Lassan-lassan már feledni is kezdték a pántlikás, furcsa Khalabreszt, mikor az egy reggel újra megmutatta vörös, kócos fejét. Ó, de nem úgy, ahogy azt évek óta megszokták tőle. Egy kósza, nagyszerű gyerek hozta a hirt s az emberek apraja, nagyja bá- mész vihogással verődött ki a törpe kapuk elé. Az országúiról rozzant egy- lovas talyiga fordult be csikorogva az utcába. A kehes, csontig kopott lovacska, mint valami csonka, óriási szöcske, boklándozott mind közelebb, közelebb a nyöszörgő alkotmánnyal. Khalabresz, a gazda, szigorúan pattogtatta csípős kócostorát, a csupasz deszkabakról pedig piros, boldogarcu asszonyka simult az oldalához. — Nini Khalabresz! — hü- ledeztek az elbámult parasztok s a maszatos, félig mezítelen gyerekek bomlott kedvel rugaszkodtak el anyjuk szoknyája mellől. Esztelen hahotával táncolták körül a szokatlan karavánt. A talyiga kerekei nagy énekszóval csámpáskodtak a porban s Khalabresz alázatosan köszöngetett le hízelgő párja mellől. Kalapját lengette, a gyerekekkel ingerkedett s kerek, zöld szemei huncut tűzzel villantak be a parasztok derűs tekintetébe. Mintha csak azt mondta volna szakadatlan haj- longásában: Lássátok, asszonyt hoztam a házhoz! Vagyok olyan legény, mint ti. De hangosan egészen más szavak bu- gyogtak ki lompos bajusza alól. A világért sem haragított volna magára az ilyesmivel egy árva lelket is. Látta maga körül a sok gúnyos, rosszmájú parasztot, de rájuk se hederi- tett. Az emberek fesztelenül, tele szájjal nevettek felette s az elszabadult gyerekhad mint kergült, részeg karnevál egész hazáig elkísérte az uj párt. És Khalabresz másnap szokatlan módon látott neki az üzletnek. A lovacska szuszogva, krehegve vonszolta drága terhét és ő csalogató furulyaszóval járt furcsa portékái után. A nóta végén pedig nyújtott, fontoskodó hangon igy énekelt: — Szalagot, gyűrűt, kalárist! Ez uj volt a városban s a vándorüzlet virágzott, mint a tavaszi almafák. De csodálatosképen mintha most még a réginél is szomorúbb, titkolód- zóbb lett volna Khalabresz. Az utcán ugyan dalolt, furulyázott a jó üzlet érdekében, otthon azonban mogorván a sarokba húzódott és hallgatott, mint valami kopott, vén bútordarab. Ilyenkor nagy belső viaskodások dúltak benne s kegyetlenül marta el magától az asszonyt, ha az siralmas békítő szóval közeledett hozzá. Nyűgnek, valósággal ellenségnek érezte maga mellett a párját. Barátkozó emberi érzéseit már rég elfogyasztotta az üzlet, csak egy melódia zengett a szivében, eszében: pénz, pénz. Nem tehetett róla. Éj szaka, a csendes, gondolkodta tó órákban, ha kemény vackán közvetlenül oldalánál érezte az asszony meleg, puha testét, gyakorta leikébe szállt a bünbánat, szidta, gyötörte magát különcködő természete miatt. De hogy jött a reggel, szemeit beragyogták a józani- tó sugarak s benne és körülötte folyott minden a régi rendjén. Semmi nem érdekelte, semmivel egy percnyi közösséget nem érzett, a mi önmagán és üzletén kívül létezett a világban. Emberfeletti erővel gyűjtötte a garasokat és észre sem vette, hogy mellette hogyan fogy el, hogyan hervad zörgő csontig élte szomorú. párja. (Folytatjuk.) Tegyük fel, hogy igaz az, hogy a Tőke és Munka testvérek. Ok ez arra, hogy az egyik testvér elrabolja a másik munkájának gyümölcsét?
