Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) január-június • 18-53. szám

1904-05-19 / 41. szám

XXXI évfolyam. Békéscsaba. 1904. Csütörtök, május hó 19-én 41. szám. BEKESMEGYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkent kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillér| Előfizetni bármikor Isnst, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Szerkesztő: FRANK Z OLTÁN Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A magyar piac. Az osztrák versenyt, melyről napjainkban olyan sok szó esik, iparunk különösen nyögi. Védelme, a kedvezőbb viszonyok között levő idegen iparral szemben, nincs. A külföld ipara az alapvetés és kezdet nehéz idejét egykoron legalább háborithatlanul tölthette, a magyar ipar létét már a fogamzás, majd a születés kritikus pillanatában támadja meg az emésztő verseny s vonja el létfeltételeit. Már e korban kell a legtöbbnek eldőlnie, a veleszületett természetes és igy érthető gyöngeséget a mai helyzet egészen szabadjára hagyja : a pusztulásnak. Természetes, hogy ily viszonyok közepette vajmi könnyen jutnak népünk, felfogásunk hátrányos tulajdonai előtérbe s könnyen kész az Ítélet, hogy hazánkban nehezebbek az iparteremtés és fejlesztés feltételei. Ha kétségtelen is, hogy társadalmunk felfogása és éppen ujabb társadalomgazdaságpolitikai irányzata sokban kedvezőtlen az iparra és kereskedelemre, mégis ugy áll, hogy az ipar vámvédelmének hiánya mindinkább meggyőz arról, hogy enélkül nagyobb szabású és általános eredményes tevékenység nem lehetséges. A magyar iparnak kiméleti idő kell, ameddig lábra állhat egy kissé, mert az csak a hitregében van, hogy teljes fegyverzettel, mint Minerva, jöhet valami egyszerre valóra. A közös vámterület megfosztja a kiméleti időtől a lenni akaró magyar ipart. Nincs egyáltalán s a mai helyzetben különösen nincs bizalom hazai vállalatokba való tőkeelhelyezés iránt, pedig az egész mult év a tőkebőség jelében állott s hitelintézeteink azt se tudták, mit csináljanak a reájuk hulló tőkeesővel. Iparunk azonban ezzel nem gyarapodhatott. Mi ugyan egyébként hibáztatjuk a magyar társadalom mai fölfogását, mely folyton iparért zajong, de mit sem cselekszik gyakorlati téren s merőben az önálló vámterület kockájára tesz fel mindent. Ölbetett kezekkel nézi a társadalom a hazai ipar keserű vívódását, de segélyére nem siet. A magyar társadalom azt hiszi, hogy az u. n. iparpártoló jelszavakkal megmenti a magyar ipar sorsát. Az etikai elemnek érvényesülését és a gazdasági harcok ridegségébe való bejutását elengedhetlennek tartjuk. Mert nemcsak a magas politika, az iskola, a közművelődés szolgálja a nemzeti eszmét, de az ipar és kereskedelem, közgazdasági élet is ugyanoly mértékben. Itt is csak az az egyedüli szempont, hogy a magyar állam nemzeti jellege, céljai jussanak diadalra. A virágzó ipar és kereskedelem nyújtotta anyagi erő nélkül nem tudjuk ama nagy célokat megközelíteni, nincs ezek nélkül erőnk Hatalmas ipar és kereskedelem épp oly nemzeti büszkeség, mint az irodalom, a művészet. Azonban merőben iparpártolási jelszavakkal, — a mult és a jelen számos gyakorlati példája igazolja, — legfel-; jebb csak kis időleges eredményt lehet elérni, de nem lehet az ipart tartós virágzásra juttatni. Ehhez a magyar társadalom gyakorlati munkája szükséges, amely után évek óta sóvárgunk. Fájdalom, vajmi kevés eredménynyel, mert a magántevékenység csekély, a társulás még csekélyebb s az u. n. közgazdasági tevékenység s a rendelkezésre álló tőke kimerül a szapora pénzintézetek felesleges alapításaival. A magyar társadalom sajátságos vonását, — pedig mindenütt viszhangzik a hazai ipar nagy jelszava, — megvilágítja az ipari szakiskolák tanulóinak névsora. Csak egy pillantást kell vetni e névsorra, a jövendő Magyarország ipari ifjúságára s láthatjuk, hogy a magyar társadalom mely rétegei mennek ez élethivatásra. Ne csodálkozzunk akkor aztán, ha kevés a hazai szakerő, ha e téren is a kelleténél nagyobb importra vagyunk szorítva s hogy oly kevés az érzék az ipar nagy és kis kérdései iránt. Roppant nagy baj az is, hogy közgazdasági életünket, erőviszonyainkhoz mérten, nagyon is uralja az export gondolata. Botorság volna az export szükségességét és jelentőségét lefokozni. Ez a fejlődés szükségképpi következménye s export nélkül a nagy iparállamok népességének eltartása lehetetlen volna, mert csak ily erős exportállamok bírják ki a népesség sürübb fokát. Ám sajnos, mi még távol vagyunk attól, — igen csekély iparág kivételével — hogy a hatalmas nemzetközi versenyben résztvehessünk. Se iparunk, se kereskedelmi organizációnk, se tőkénk, se más feltételeink ezidőszerint nincsenek még meg az export-állam jellegéhez. Ehhez fokról-fokra való benevelés szükséges. Ezt azért kell kiemelnünk, mert iparfejlesztési politikánk és ennek nyomán közvéleményünk is túlzott jelentőséget helyez az exportra. Ehhez képest hajlandó mérlegelni valamely iparág és ipartelep jelentőségét. A magyar fogyasztást kell a hazai ipar számára megszerezni és biztosítani. Minden állam legfőbb törekvése ez. Exportra csak a felesleg kerülhet. És mit érünk azzal, hogy kiszorul ' termék innen és vásárolunk drága Külföldi árut ? Soha nem szünhetünk meg tehát azt hangoztatni, hogy a magyar piac legyen a magyar iparé! —r— . •• —• . . - — — — - ' Fábry Sándor dp. alispán ünneplése. 20 éves közszolgálati, 10 éves alispáni jubileum. Csendben, bizalmas, csaknem családi körben készült azon ünneplés, melylyel vármegyénk közügyeinek lelkes vezérét, minden igaznak és jónak első harcos, előrehaladásunknak legtevékenyebb bajnokát, a megye első tisztviselőjét, Fábry Sándor dr. kir. tanácsos alispánt a tisztelők, jóbarátok, munkatársak nagy serege igaz szeretettel és nagyrabecsüléssel vette körűi. Aki, mint idealizmussal telt gyermekifjut figyelte meg az ünnepeltet, amikor két évtizeddel ezelőtt a rögös közpályára lépett s tapasztalta benne a lobogó lelkesedést minden szép és jó iránt, erélyt, akaraterőt, törhetlen munkakedvet kötelességei teljesítésében, mérhetlen szivjóságot, melylyel tisztviselői működésében lépten-nyomon az érző ember nyilatkozott meg a maga egyszerűségében, aki tapasztalta minden hivatalos tényében, hogy az eléje utalt ügyeket nem a paragrafusokba szorított bürokrata sablonjával, hanem istenadta jeles tehetségeinél fogva az előírásos szabályokon felülemelkedő tág látókörrel intézte: már 20 évvel ezelőtt nagy jövőt jósolt neki. S alig tiz év alatt a vármegyei aljegyző merész szökésekkel a hivatalnoki ranglétrán az alispáni székig, arra a polcra emelkedett, amelyen tág tér nyilott számára, hogy tehetségének, munkaképességének legjavát a közjó előmozdítására, vármegyénk kultúrájának, közgazdaságának fejlesztésére, az Bekesmegyei Közlöny tarcaja. Persze, hogy szeretem — bácsi! Irta: Paláatliy Karoell Puha, illatos virágot berzengett le a lusta tavaszi szél az ablakomba kandikáló almata ágáról s a húsos, halványpiros szirmok belibegnek az Íróasztalomra, amelyen levelesládám fakó Írásait olvasom. Ott túlnan az irton a domb lakása teli van hintve sárga virágokkal, mint hogyha a könnyelmű tavasz két kézzel szórta volna oda gazdagsága aranyát. Megpihen, felüdül a szemem a tavaszi meaő himes gobelinjén s aztán tovább lapozok a verébfejü betűs, cikornyátlac, mégis szines öreg Írásokban s imhol látni kezdem az öreg méltóságost, Keötöreö Mózest, a gárbóci oszlopos udvarház utolsó gazdáját, kiről ez Írásokban szó vagyon. * Az öreg méltóságos nagy egyedülvalóságban ólt, a garbóci udvarházbau a Borcsa néne főztjén, ezerjó herbateáin. Ott ült a lommal teli pipázó ablakában és naphosszant nézte a széles szájú üvegek aljában hűs, friss levelek kőit lebzselő két leveli békát. A két békát, a melyet szörnyen respektált az öreg. Ott ült akkor reggel is s mig elmélázva nézdelődött, a komor redökkel deresedő üstöke alatt vékony kék fonálban sodródott a mennyezet gerendái felé a pipája füstje. Komoran elmélázva ült ott s a fringiákra gondolt. A fringiákra, amelyek az Ósva iszapos ölében alusznak, hogy zsandárkézre ne kerüljenek. Az egyiket a majtényi sikon forgatta Keötöreö Kelemen, Rákóci kedves katonájn, amaz Gyulafehérvár alatt csorbult ki egy kontyos koponyán, A harmadik . . . Mindnek, mindnek van története és mind, de mind együtt alusznak az ósva füzese alatt a szürke vizű, vékony fonalú folyócskában, mert: „elfogyott a regementje." El bizony, bitófán, Kufsteinban, messzi idegenben és szerte a nádasokba, eldugott, Isten háta mögötti falvakban bujt meg. Megfojtották a sólymokat, vagy ketrecbe zárták, nehéz láncra verték. S jöttek a sisakos cseh zsandárok, házról-házra járva szedték el az ártó szerszámokat a magar kezekből, amelyektől még láncba verten is féltek. Előlük bujdostak el a Keötöreö familia drága fringiái az Osva iszapjába. / Keötöreö Mózes nézte a zöld leveli békákat s keserűen dörmögte: — Bizony okosabbak vagytok ti. Ti megérzitek az istenitéletidőt. Ok nem látták ezt a vérködös komor jövendőt. Ott ült gyilkos keserű kedvében s a derék Borcsa néne nem tudta, mire vélje, iiogy a gazdája haragosan mordult rá, amikor anyáskodó ajnácsolással cirógatta meg borostás állát: — Elhijam-e a kovácsot, méltóíágos gazdám ? — Nem vagyok ón parádés ficsúr. Kell a fenének! Ehhez pedig tudni kell, hogy a kovács volt az udvari borbély, aki akkurátusan értette a borotválás nemes mesterségét. Borcsa néne vállat vont, hogy hiszen neki ugy is jó és százrétürokolyáját zsémbesen riszgálva kirecericázott a pipázó szobábóls Történt akkor azután. Igazi csoda történt. Egy csőppel sem kisebb, mint ha az iszaplepte régi fringiák ott az Osva iszapjában kivillantak volna hüvelyeikből a diadalmas tavaszi napfényre. A tavasz, oh biztosan maga a tavasz volt! - ibolyakék köntösében, virágos, vállatverő szalma kalapjában megindult a domboldal fehér bóbitáju ezüstös törzsű nyárfa erdőjéből s jött a gólyahirvirággal aranyba vont smaragdzöld lakáson, le az udvarház előtt fehérlő országútra, Almarirágsainnel átitatott meleg, fehér volt arca a tavasznak, kék szeme s hamvas tarkóján a lebegő kalapkarima alól ugy csillogott elő hajának aranymoha, mint egy pászma huncutkodva kószáló napsugár. A tavasz volt ez a bájos jelenés, aki ibolyakék szoknyájának ölében illatos, duzzadozó mezei virágok kincsét vitte haza, mint valami kedves prédát. A tavasz volt, akit a derék Iván György plébános uram Farkas Ilonka néven jegyzett be tizenhat tavaszszal ezelőtt a mátrikulába. Az öreg méltóságos valami nagy boldog forróságot érzett a szivében, amely kiolvasztotta belőle mind am-v gyűlölség salakját, amelyet ez üde tiszta április kisasszony apja iránt érzett. Pedig kazla volt az a gyűlöletnek. Valami tisztító, üdvösséges meleget érzett, mintha ennek az édes teremtésnek alakjáról mind az ő lelkébe verődött volna bele a tavaszi napsugár. Csodákat látott ezek után a garbóci oszlopos udvarház. A méltóságos gyakran járt Kassára borotválkozni. — Csak nem tűrhetem — monta a cso dálkozó Borosának, — hogy az jistállószagu fráter ott motoszkáljon az orom alatt mosdatlan praclijával. A kassai utak után az öreg batár fényesre renovált ládájából finom kelméjü divatos ruhák kerültek elő ós egyéb haszontalanságai a jól öltözködő ficsur-világnak. (András, a kocsis és lajbdiner valami fekete vizről is beszólt, amivel a fejét mosta a méltóságos ur.) Nem tudhatni, mi igaz ebből,de az szent, hogy két hót alatt az öreg méltóságos tiz évet, húszat fiatalodott vissza és türelmetlen volt, mint egy szerelmes kamasz. Oh, a Borcsa asszony sokat sirt akkoriban, gajdoló óbégatássaal a cselédházban. De esett ennél nagyobb csoda is. Egy álmot hintő tulmeleg nyári délután, mikor a mákvirágok bódultan tikkadoznak a kis kertekben, Keötöreö Mózes uram tétova vargabetűt irva, elébb betért a felvégen a Farkas portára. Vendégül ment a zsugori Farkashoz, akit pedig halálosan gyűlölt, mert azon a kegyetlen véres télen elzárta mindenét az agyonkoplalt vörös sapkások elől s a kamara kulcsa helyett az ő nagy nyomoruságának Jeremiás-siralmaival traktálta őket. Farkas Gellért főként, hogy a nagy kakukos óra állásából megállapította, hogy nem uzsonnaidőre esik a vizit, nagyon szívesen látta a birtokostársát s egy pár fanyar humoru szóval |átsiklott „azon a bolondságról" ós szidni kezdte óvatos luteránoskodással azokat az adószedő becirkereket. — Papa, ^rpa becsuknak ós akkor mi lesz velem — in ette pajkos szigorusággal április kisasszony. Keötöreö Mózes uram pedig furcsa ájtatossággal nézett a barna gerendák felé, mintha épp csak azt a kegyet kérne a seregek urától. Nap szövődött nap után, Farkas uram vadszőlős tornácán naponként végigropogott Keötöreö Mózes uram kacki csizmás lépése.