Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)

1979 / 3. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Tilkovszky Loránt: Bajcsy-Zsilinszky a magyar hadtörténelemről

JEGYZETEK 1. Bajcsy-Zsilinszky felszólalása a honvédelmi tárca 1942. évi költségvetésének képviselőházi vitájában 1941. november 13-án. (Országgyűlés képviselőházának naplója, 1939-es ciklus, XI. kötet, 184-187. 1.) 2. Bajcsy-Zsilinszky szerint a csak felszínesen megmagyarosodott, a magyar középosztályba bekerült, a hivatalokat ellepő, a polgári és katonai vezető posztokat is egyre jobban megszálló hazai németeknek (sváboknak) tulajdonítható leginkább „a becstelen germán szuggesztió rothasztó hatása" a magyar közéletben, társadalomban, sőt a hadseregben is. 3. „Egyetlen út: a magyar paraszt" című munkájában (Bp. 1938.) a fegyverkezés és korszerű hadseregszervezés elősegítését célzó ún. győri programmal kapcsolatban írta: „A korszerű magyar militarizmus is csak a mi paraszti népünk ősi katonai készségeiből és formáiból meríthet példát és indítást... Minden más militarizmus csak álmilitarizmus lehet, idegenmásolás, otromba és értelmetlen hajlongás más, nálunk kétségtelenül kisebb értékű népek katonai formái és teljesítményei előtt." (44. 1.) A Szekfű-vitában, viszontválaszában, ezt írta: „Mint a magyar népet alaposan és gyakorlatban ismerő ember, még a szervezési vonatkozásokban is azt vallom, hogy csak egészen magas színvonalú, nem aprólékoskodó és nem mechanikus, sok szabad mozgást engedő organizáció járhat sikerrel a magyarok között. Ezért vetem el még katonai vonatkozásban is a tipikus német formákat: tudok azoknál tökéletesebbet is, például - a magyart. Ez szellemibb is, szervesebb is, ha igazán magyar, a németnél". 4. Szekfű Gyula: „Népek egymást közt a középkorban" című, a Magyar Szemle 1941. októberi számában megjelent tanulmánya Bajcsy-Zsilinszky szerint „igen helyes, s manapság különösen hasznos célkitűzéssel igazolni akarja azt a tételt, hogy »a középkori magyarság nem állott egyetlen nép fölényének lenyűgöző hatása alatt sem. A keresztény kultúrát, mert hiszen csak erről volt szó a középkorban, franciáktól, németektől, olaszoktól, s az országban bent talált szlávoktól vette át; eklektikus volt, ami megóvta attól, hogy egyetlen nép lekötelezettjévé váljék« ... Professzor Uram nyilvánvalóan főleg azt kívánja érzékeltetni, kissé tekervényes fogalmazásban, hogy nemzetünknek - divatos szóval szólva nem volt Minderwertigkeitskomplexe, még a német szomszéddal szemben sem. Szerintem is így van. Sőt úgyabban: az igazság az, hogy a magyarságnak egyenesen fölénytudata van - legalábbis politikailag és katonailag - mind az igazi szellemi elit lelkivilágában, mind az egyszerű paraszti népében, a németséggel szemben. Professzor Uram azonban végülis egészen más eredményre jut, sőt valójában aláaknázza még a maga kevésbé éles megállapításait is. Mert ezt írja folytatólag: »Ne feledkezzünk meg még egy szempontról: Szent István király nem hiába nyitotta meg a kapukat idegen lovagok és mesteremberek előtt, miként ennek hasznát az Intelmek híres helyében megmagyarázta: ezek az idegenek, személy szerint beolvadva a magyarságba, magukkal hozták mindazon politikai, katonai, technikai ügyességet, ami szükséges volt, hogy a magyar vezetőréteg a nyugati szomszédokkal egyenlő félként érintkezhessék, s ne kelljen kisebbségi komplexusát gyűlölködő szavakkal vagy cselekedetekkel túlkompenzálnia.«" 5. A „felszisszenésre" különösen az adott okot, hogy Szekfű ugyanakkor a szláv népekről, köztük a lengyelekről, azt állította e tanulmányában, hogy a Drang nach Osten idején, „látván nagy német tömegeknek Kelet felé indulását, lehetetlen volt nem érezniök a német lovagok katonai fölényét, a német földművelők technikai haladottságát, a német polgárok fölényes gazdasági gyakorlatát", s mindinkább „hatása alá kerültek a német fölénynek", „meghajoltak előtte". Bajcsy-Zsilinszky felháborodottan reagált: „Hogyan? Korunk legnagyobbnak mondott magyar történetírója keleti gyarmatosítóknak fogadja cl, a német Drang nach Osten szellemében és jogosultságának mintegy burkolt elismerésével, a lengyelországi német telepeseket? És a német lovagok katonai fölényét emlegeti a hős lengyel testvérnemzet katonai erényeinek és dicsőséges történetének igazságtalan és jogosulatlan lebecsülésével?" Utalt a lengyelek 1939-cs hősies ellenállására a német túlerővel szemben; emlékeztetett a hagyományos lengyel-magyar barátságra, s arra, hogy a világháború után majd újjászülető Lengyelország külpolitikai támogatására Magyarországnak mily nagy szüksége lesz. Mindezek alapján véleménye szerint „igazságos és történelmet ismerő - főleg pedig magyar - ember nem állíthatja oda katonailag és szellemileg inferiorisnak a lengyel nemzetet a németséggel szemben, ha alaposan meggondolja, mit ír, legkevésbé pedig azzal a szándékkal, hogy e költött inferioritás révén ácsinkózzunk a költött nemet fölény mércéje alatt - no még egy centiméterrel följebb". Megállapítja, hogy Szekfű e tanulmányában némely vonatkozásban „méltatlan lenézés" nyilvánul meg a hazai szláv nemzeti kisebbségekkel szemben is, s ez egyrészt nem egyeztethető össze Szekfű „emelkedett nemzetiségpolitikai szemléletével", amely elítéli a német kisebbség javára folyó diszkriminatív nemzetiségpolitikát, másrészt épp oly „romboló a magyar jövő szempontjából" befelé, mint lengyel viszonylatban kifelé. 6. Az első kiadásban 1929-1933 közt megjelent Magyar Történet általa írt középkori részében. 7. „Hiába mond és rendel Szent István egészen mást, mint a szomszédos - német - hűbéri nyugat, rendszerét Hóman-Szekfű egyszerűen kontinentális hűbériségként könyveli el. Hiába volt Szent István legalaposabb ismerőjének, Gombos Albinnak [A Szent István korára és a korábbi keresztény-magyar kapcsolatokra vonatkozó középkori hazai és külföldi iratok. Bp. 1938.] az a véleménye, hogy ő lényegében a magyarok kánja volt, valami egészen más uralkodó, államférfiú és diplomata, meg hadvezér, mint a nyugatiak, viszonya is más volt nemzetéhez, 347