Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

láttam olyat többször is. Bolygó tűz az, szomszéd, sömmi ögyéb. Nem bánt az sönkit. De Julcsa néni, Makó néni nem úgy tudta: Valami gonosz lélök löhetött, mer jótétlélek nem batramoskodik éjszaka. Napok múlva hallottuk, hogy azon a késő estén Kakasszik környékén többen látták a bolygó tüzet sőt a Makai-út menti Vizi tanyában is, míg mielőtt Idcsatyám meglátta. - Hosszú évek, évtizedek múltak el azóta, de én nem láttam azóta sem bolygó tüzet, sem lidércet. ERDŐS TÓTH SÁNDOR: 1914 JÚNIUS 29. PÉTER-PÁL NAPJA Megkezdtük az aratást. Átjött a szomszéd Héjjas János bácsi. No, kendtek már megkezdték, és leszakított egy marék tiszavidéki búzakalászt. A tenyerében szétdörzsölte, a polyvát kifújta, és ő is megállapította, hogy már túl van a viaszérésen. Ebből lesz a szép súlyos piros búza. Holnap mi is megkezdjük az aratást. Leültünk egy kicsit pihenni a bekötött kévékre. Ekkor jött az újsághordó, de nagyon sietve. Ahogy odaért, az volt az első szava: Tudják-e hogy mi történt Boszniában? Nem. Akkor itt az újság, ebből megtudják, és már vitte tovább a rendkívüli esemény hírét. Az újságot én vettem át, és nagyapám azt mondta, hogy olvasd már fiam, hogy mi történt Boszniában. Az újság első oldalán nagy betűkkel kezdődött, hogy június 28-án Szarajevóban meggyilkolták az osztrák-magyar trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, Chotek Zsófiát. Egy elvetemült anarchista, Princip Gavró nevű fiatal ember revorverrel közelről agyonlőtte őket. Erről többet nem írok, mert a történetírók részletesen már régen megírták. Elolvastam végig az újságot, ekkor nagyapám azt mondta: Fiaim! Most már biztos kitör a háború. A szomszéd nem vette komolyan ezt a nagy eseményt. Azt felelte eb helett eb támad. Elköszönt. Megyek, és kalapálom a kaszákat. Holnap mi is megkezdjük az aratást. Mi is igyekeztünk az aratással a behordással. Július 20-a után el is csépeltünk. Akkori napokban olvastuk az újságba, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia kormánya ultimátumot küldött Szerbiának. Az ultimátum szó soknak még ismeretlen volt. Nem is gondolták, hogy ez majdnem hadüzenet, ami valóban július 28-án meg is történt. A következő vasárnap reggel kihajtottam a teheneket az országút mellett a tarlóra legeltetni. A szokásos vasárnap reggel volt. Mentek a kocsik Orosházára. Tíz kocsi, húsz kocsi, talán száz kocsi. Mentek a piacra, sokan ünnepelni. Egyszercsak úgy kilenc-tíz óra tájban jön egy kocsi Orosháza felől, utána meg még sok. Feltűnt hogy mi az oka, mert csapkodták a lovakat. Némelyik már vágtába jött, és kerülgették egymást. Az egyik ismerős lekiáltott a kocsiról. Sándor! Bálint bátyád itthon van? Mondtam, idehaza. Mondd meg neki, hogy kitört a háború. Ekkor eszembe jutott, hogy nagyapám megjósolta. Azután még a többiektől megtudtam, hogy Orosházán sok plakát ki van ragasztva, hogy minden hadköteles 24 évtől 42 évig 24 óra alatt a csapattesthez bevonulni tartozik. Én azonnal behajtottam a teheneket. Kérdeztek, hogy miért hajtottam be ilyen hamar, és nem tudod miért jött az a sok kocsi kifele? Én tudom, de maguk nem tudják, hogy kitört a háború. Bálint bátyámnak is 24 óra alatt be kell vonulni. Másnap, hétfőn délelőtt kezdett csomagolni. Úgy tudtuk, hogy két napi élelmet kell vinni. Mintha most is látnám, nagyanyám elővett a suplótból egy szép fehér zacskót, és beletett egy fél kenyeret, szalonnát és kolbászt. Bálint bátyám pedig egy dobozba borotvát, szappant, fésűt, törülközőt. Nagyapám meg bement a kertbe, és fölvett öt szép nagy fej fokhagymát. Ezt is vidd el fiam, mert lehet ez még orvosság is. Délben elbúcsúzott Bálint bátyám a nagymamától, a feleségétől. Nagyon sírtak, de ő vigasztalta őket, hogy visszajövök háború után, ha meg nem halok. A mai napig nem jött vissza. Felültünk a kocsira, nagyapám hajtott. Ők elöl ültek, én hátul. Kiértünk az Orosházi-tanyák vasútállomásra, már bent állt egy hosszú tehervonat. Az már jól tele volt bevonulókkal. Egyszer csak kiabálják: Bevonulók, beszállni! Ez a látvány szomorú és siralmas volt. A búcsúzkodás, a sírás. Volt, akit úgy kellett szétválasztani, volt olyan is, hogy letérdelt, és úgy könyörgött összetett kézzel, hogy ne hagyj itt bennünket, mi lesz velünk ? Voltak a bevonulók közt, akik már jó ittasak és már részegek is. Meg olyanok is, akik kiabálták: Éljen a háború! Szerbia egy friistök, és jövünk haza. Ők nem tudták azt, hogy Oroszország is felkészült a háborúra, Azt sem, hogy a velünk szövetséges Olaszország hitszegő lesz. 96