Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 3. szám - SZEMLE

A dr. Lovász György igazgatóhelyettes által összeállított táblázatok alapján a tantestület tevékenységéről és a tanulók eredményeiről kapunk képet. A mindkét kötetet kiegészítő képanyag hozzájárul a tartalmilag is értékes két évkönyv színesebbé tételéhez. Dr. Zömbik Miklós A TISZATÁJ BÉKÉSCSABAI EMLÉKSZÁMAROL Egy-egy tájegység legnagyobb városának van valamiféle íratlan kötelessége az adott tájegységhez tartozó kisebb városokkal szemben. Olyasféle elkötelezettség ez, akár az idősebb testvéreké. Örömmel írom le a sorokat, hogy a „kistestvért" illő születésnapi ajándékkal lepte meg a Tiszatáj 1968. májusi száma, amikor is terjedelmének egyharmadát a 250 éves Békéscsabának szentelte. Bizonyságát adva ezzel annak is, hogy valóban egész Délkelet-Magyarország folyóirata kíván lenni. A Békéscsabát köszöntő írások többségére jellemző a hangvétel emelkedettségén túl az, hogy keresik azokat a valós okokat, amelyek alapján az ünneplő város joggal hiheti: rég több immár „Európa legnagyobb falujá"-nál, hogy méltó helye volt a múltban a magyar történelemben, és méltó helye van ma is évszázados nagy nemzeti programunkban. Ezzel az olvasóban nemcsak a jó értelemben vett lokálpatriotizmus érzetét erősítik, de a felelősségérzetet is. Székely Lajos vázlatos történelmi áttekintést ad a város múltjáról és jelenéről, ám az objektivitás szándéka ellenére átsüt sorain e város szeretete, s az abban „feszülő szándékok" tisztelete is. A békéscsabai 6. Vörös Hadosztály születésének hiteles történetét kaptuk Szabó Ferenc tői. Botyánszky Pál szubjektív hangvételű sorait, melyekkel Békéscsaba mártírjára, Kulich Gyulára emlékezik, a kutatás és tudóskodás igénye nélküli nagyszerű ráérzés jellemzi: melyek voltak Kulich életében azok a lényegtelennek tűnő mozzanatok, amelyek elindították a szocializmus igazságai felé. Cseres Tibor írása valami sajátos fintort hordoz, végül is azonban a felszabadulás utáni Békéscsaba éveinek atmoszférája teremtődik meg az olvasóban, noha egy pillanatig úgy érezte, nem ebbe a számba való a történet. A „vendég" arcába fokhagymaszagot lehelő, szeplős prostituálttól undorodva menekülő Kesjár alakja nevetséges is és gyűlöletes is, s a történet — áttételesen — előrevetíti azokat a társadalmi változásokat, amelyek szükségszerűen bekövetkeznek majd. A felszabadulás utáni első évek mámorát eleveníti fel Féja Géza az olvasni tanuló csabai munkásokra emlékezve, míg Varga Imre a közelmúlt és a ma kulturális életének próbálkozásairól és eredményeiről ír, s azokról a „gondokról", amelyek megelégedést váltanak ki minden városát szerető csabaiban. Cserei Pál írásának legmegnyerőbb vonása az őszinteség. A ma is Békéscsabán élő, és városának eseményeivel együtt rezdülő közéleti ember vallomása ez, amelyet az eredmények felett érzett őszinte öröm és büszkeség tesz meleggé. A várost köszöntő írásokat nagyszerűen kiegészítik a Békéscsabán élő vagy onnan elszármazott képzőművészekről adott portrék (Ezüst György, Cs. Pataj Mihály, Schéner Mihály és Mladonyiczky Béla), amelyek — bár nem íródtak a részletes elemzés igényével — jó szolgálatot tesznek az e téren kevéssé járatos olvasók eligazításában. A különböző kiadványokról közölt recenziók, valamint a közölt illusztrációk is az ünnepi szám hangulatába illeszkedtek be szervesen. - fi 450.