Békés, 1891 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1891-10-04 / 40. szám
40-ik szám. Gyula, 1891. október 4-én X« évfolyam Szerkesztőség: Főtér, Dobay János kereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési díj : i j Egész évre . 5 frt — kr. Félévre ... 2 » 50 » Évnegyedre .1 » 25 » Egyes szám ára 10 kr. IHí 'Topp is?«»! Társadalmi és közgazdászai hetilap. MEG-JELENIK MINDEN VASÁRNAP. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos: DDoTosiy János. Kiadó hivatal: I. 1. i' Főtér, Prág-féle ház, :' ,i Dobay János könyvárus 1 3; üzlete, hova a hirdetések 5 S és nyilt-téri közlemények ; ; küldendők. Hirdetések ji ; I szabott áron fogadtatnak j j i el Gyulán, i | a kiadó hivatalban. 1> 1! Nyilt-tór sora 10 kr. 1 Hirdetések felvétetnek: Budapesten: Goldberger A. V. Váczi-utcza 9. sz. Mezei Antal Dorottya-utcza 6. sz. Schwarz Gyula Váczi-utcza 11. sz. Eckstein Bernát fürdö-utcza 4. sz. Haasenstetn és Vogler (Jaulus Gyula) Dorottya utcza 8. sz., — Bécsben: Moose Rudolf és JDukés M. hirdetési irodáiban, a szokott előnyős árakon. A nők helyzete a társadalomban. (Vége.) A középosztályról — de ráillik ez az alsóra és felsőre is — lévén szó, ha egy fiatal ember nősülni akar, önkénytelenül visszariad az olyan nagyságos kisasszonytól, aki az őt megillető házi dolgokról csak amúgy félvállró', a fényűzésről pedig elragadtatással beszél. Ilyen dolgok hallatára a fiatal ember arra a gondolatra jön, hogy „ennek a leánynak nem kereshetek én eleget arra, hogy igényei kielégittet- hessenek; ez nem nekem való«, s ott hagyja. így tesz minden komolyan gondolkozó férfi, ki azért szándékozik megnősülni, hogy nejét boldoggá tegye s maga is boldoguljon; innen van, hogy az olyan kisasszonyok több tavaszt látnak kivirulni hajadon fővel, mint mennyi előkelő nevelésüknél fogva valaha eszökbe jutott volna. Ha mégis akad valami gazdagabb fiatal ember s feleségül vesz magának ilyen divat kedvelő, fény és pompát szerető kisasszonyt, ki mindent tud, csak azt nem, a mire szüksége : a férj — bármily finom, udvarias, előzékeny, gyöngéd legyen is, — szomorodott szívvel vallja meg magának, hogy csalódott feleségében, mert nem azt találta fel benne, a mit tényleg keresett, s ez a tudat boldogtalanná teszi, és ha bir is a fent elsorolt tulajdonságokkal, a mi ritkaság, bánatát még sem titkolhatja sokáig, s abban a pillanatban, melyben feleségének ezt tudtára adja ; kitör a boldogtalanság első vihara, hogy azontúl annál gyakrabban ismétlődjék. Mert ritka ám az a nő, a ki azt mondaná férjének : „Beismerem, hogy neked van igazad. De örömest tanulok, ha e> Az aradi tizenhárom. Nincs már virág, nincs selyem fű a réten, Nem délibáb, lomha köd a vidéken, Nem dalol már dalos madár, mint nyáron, Őszi szél sír a letarolt határon A zaj elhalt, tusa nincsen, Börtönben űl rabbilincsen, Az aradi tizenhárom. Hej, Világos, Világosnak határai Golgota te, szabadságunk harczára; Ha nem volnál történetünk könyvébe, Annyi vér most nem kiáltna az égre j Annyi köny ma nem omolna S rabbilincsen nem lett volna Az aradi tizenhárom. Zúgott a harcz, a népjognak szent harcza S mindig akadt, ki a zászlót fenntartsa, Ágyúdörej, kartácszápor hiába Ha egy esett, Bzáz állott a nyomába, S hol a veszély legnagyobb volt, Karral, kaiddal mindig ott volt, Az aradi tizenhárom. Százszor néztek szemébe a halálnak, Mind a százszor szikla módra megálltak j Százszor Ígért arauy hegyet cselvetés, Nekik drágább volt jogért a szenvedés, Mert élni csak honnal akart S vele halni, ha az meghalt Az aradi tizenhárom. Oroszlán volt a csatán a közlegény, Vérből volt a harczi rózsa süvegén, A vezér meg ellent-söprő útjában Nem azt mondta előre, de utánam, S vitte sergét jobbra-balra Diadalról-diadalra, Az aradi tizenhárom. Nem volt ott félsz, nem sápadtság az arczon, Még halni is dicsőség volt a harczon, te tanítasz, hogy tetszésed szerint vihes- sem házunkat.“ Az a férj is ritka, | ki képes és elég gyöngéd arra, hogy ezután durván ne éreztesse nejével fölényét. De akad ilyen is. É8 akkor helyre zökken valahogy a megzavart boldogság. A férj szeretettel tanít, a feleség hatványozott buzgalommal tanul és a biztos töukreme- nés ki van kerülve. De ha a férj nem ért a gazdálkodáshoz, a feleség meg a takarékossághoz, ott olyan pusztulás szokott beállani, mely legtöbbször a legtragikusabb módon végződik. Szent kötelessége tehát minden anyának, hogy leányai, ha nem is mennek férjhez, hasznos tagjai lehessenek a társadalomnak, szent kötelessége, mondom, minden anyának, hogy gyermekének az életben tisztességes állást biztosítson. Ez egyáltalában nem lehetetlenség, sőt még nem is olyan bajos, ha úgy veszszük. Hovatovább, mind inkább kihalnak azon előítéletek, melyek a nőt sok társadalmi állásból kizárják, és már nem kell kőfalak ellen harczolnunk, csak törpe tövisgátak vannak előttünk, melyek legfeljebb meg- karczolhatnak egy kissé, de komoly akadályt nem képezhetnek. Nem rég az ideje, hogy a nők eman- czipácziója szóba hozatott. Mit értettek alatta, vagy mit értettek alatta legalább azok, kik magukat emanczipált hölgyeknek nevezék, azt nem igen szép tudni. De bizonyos előítéleteket a hölgyeknek is le kellene győzni, hogy az őket megillető munkatért elfoglalhassák a társadalomban. — Mit gondolna a világ egy olyan ifjúról, ki kenné, fenné, piperézné magát, § csak a mulatságra és tánczra állana az esze és arra várna, hogy tegyen szert egy emanczipált nőre, ki azután vagyonából vagy hozományából őt eltartsa? Mihelyest a szülék komolyan törekednek arra, hogy nemcsak fiaik, hanem leányaiknak is legyen alkalmuk saját keresményeikből megélni, meg lesz téve a legfontosabb lépés a nők emanczipácziójára nézve. Van ugyan munka, mit nő nem végezhet, épen úgy, mint van munka, mit férfi nem szokott végezni, hanem nem is ilyen munkálkodásról szólok én. — Nőszabók, ruhafestők, órások, vésnökök, sebészek, ápolók, szakácsok, rajzolók, könyvvivők, kereskedők, színészek, tulajdonképen mind olyan munkát végeznek, melyek a nők foglalkozási körébe tartoznának. — A tanítónői, postai és távirászati állások is sok tekintetben és sok helyen nők által is végezhetők. Váljon nem kellene-e a nőknek is a felesleges piperékkel felhagy- niok, váljon nem kellene-e leányainkat is úgy nevelni, hogy ők se várjaáak arra a bizonyos férfiúra, a ki őket majd eltartja? Tessék meggyőződni. — Nincs törvény, mely a nőt a foglalkozásoktól eltiltsa, csupán önbalgaságunk az akadály. Szeretném tudni, hogy miért ne tudna egy nő úgy fényképezni, festeni, rajzolni, könyvet vezetni stb., ha tehetsége is van hozzá, mint a férfiú? Még iró is lehet (a mint már példák is vannak erre) épen úgy, mint bárki más, hacsak a természet szellemmel megáldja. Nem áll, hogy a hölgyeknek a ház körül is van annyi dolguk, hogy egyébre még idejük se jut. Fordítsák csak azt az időt, mit némelyek csevegésre, órzelgósre, öltözködésre, szórakozásra, hiúság-legye- zésre, tűkör előtt állásra pazarlanak munkára, el fognak érni untig mindenre! Isten azért adá a földet, ezt a kis fekete csillagot az emberiségnek, hogy az álmodott és óhajtott paradicsomot önkezeinkkel varázsoljuk elő és minden embernek kötelessége, szerényen megtenni a magáét, hogy a világot Isten kertjévé vál • toztassuk. Minden ember, ki komolyan és erélylyel munkálkodik egyszersmind a világegyetem szépítésén is munkálkodik. Az emberi társadalom minden kis tagjának meg van a maga helyén a maga teendője, és ha teljes erejéből működik, bizonyára jót is fog előidézni, egyedül azok a haszontalan rabok, kik sajnálják erejűket, vagy azért, mert igen sokat tartanak maguk felől, vagy azért, mert minden igaz ok nélkül hozzá szoktak arra fordítani erejüket, a mi élvet szerez nekik, nem pedig arra, a mi mind magának, mind másnak hasznára vanBár ki legyen is az, ha komolyan küzd, töri magát és dolgozik, el fogja érni azt, melynek birtokában gazdagabb, mint kinek ezrei vannak, el fogja érni lelki nyugalmát és tulajdon becsének öntudatát. Azok számára, kik csak élveket haj- hásznak és kerülik a munkásság boldogságát, legjobb nevelőnő a szükség. Ha ez érez ujjaival ajtónkon kopogtat, egyedül a munkásság tud megmenteni a gonosz és szégyen Örvényétől. Az olyan asszony, a ki nem tud vagy nem akar dolgozni, ha a szükség kényszeríti, menthetetlenül el van veszve. Az ily szerencsétlen előtt a czivilizáczió millióm sötét őrvénye tátong. Gyönyör, vágy és restség népesítik meg a búntermeket és vezetik áldozataikat lépcsőről lépcsőre, s a sülyedés barlangjain át a leggyalázatosabb halál torkába. S mintha csupán vidám násznép lett volna, Úgy rohantak énekelve, dalolva, Mint hegyomlás, mint zuhatag Sodorta, mi elé akadt, Az aradi tizenhárom. Küzdöttek ők vérök ontva eleget S még sem tudták eugesztelni az eget, Pedig olyan nagy tengere a vérnek, Nem kettőnek, — elég lenne száz évnek. Már a zászló csupa foszlány, Vasra verve az oroszlán : Az aradi tizenhárom. Maros mellől szomorú szél fujdogál, Benn a várban dúsan arat a halál, Még a bakó durva szive is dobban, Soha nem volt ilyen drága dologban. Soha, soha ilyen óra Ma kerül a rút bitóra Az aradi tizenhárom. Szomorú nap, még szomorúbb órája. Lesz-e idő, hogy emléked ne fájna? Hány század év adja vissza mi nekünk, Mit e napon egy csapásra vesztettünk? Ha szükség lesz vészben, hadban, Visszatér-e uj alakban, Az aradi tizenhárom? Ne sírj épek, zokogásod hiába, Nyugszik már a tizenhárom sírjába, De múlhatnak napok, évek, századok, Nem lesz abból egyetlen egy sem halott. Felkölti a sírból a dal S él örökké és meg nem hal, Az aradi tizenhárom. Balog István. ü gyászszoba a szabadságharca emlékeinek kiállításában. Sajátságos mélázó bánattal lépem át ren- lesen a 48-iki kiállítás küszöbét. Olyan sokszor voltam már ott és olyan zivesen megyek mindig oda. Mintha abban a levegőben, mely most a vigadó termeit telíti, volna még abból a lelkesedésből egy pa- rány, a mely ama tüneményes időkben a gyermekből hőst, a férfiakból félisteneket csinált... és azt a levegőt, a hazaszeretet lángoló hevével inpregnálva, oly kimondhatatlanul jól esik beszívnunk a mai léha korban, a melyben már semmiért sem lelkesednek az emberek. A legmélyebb bánattól akkor fogódik el lelkünk, ha belépünk az úgynevezett gyászszobába. Annak a remek höskölteménynek, a mi szabadságharczunk volt, halott szomorú ref- rainje ez — melybe halálhörgés és a legnemesebb szivek utolsó dobbanása vegyül. Osz- szeszorul a lélek és könnyel telik meg a szem attól, a mit ott látunk. Vagy ki ne érezne tépő keservet, elolvasva Damjanich utolsó levelét, melyet a kivégeztetés előtti rémes éjszakán intézett volt imádott nejéhez. Mennyi hősi lemondás, mily Istenben vetett végtelen bizalom lengi át a hős vértanú ama sorait, — nemkülönben oly mélyen megindító Pölten- berg tábornok ugyancsak nejéhez intézett végbúcsúja... a hős nem rettegi a halált, csak az fáj neki, hogy attól kell elválnia, a ki az életben legdrágább volt neki. Kinek szíve nem dobbanna meg, látva ezt a széles fekete — selyem — nyakkendőt, melyet Damjanich a kivégeztetés előtti perezben oldott le nyakáról. Egy pillanat, a meddig százat ver az ütér, annyi volt még csupán a földi £élet, és 6 farkasszemet nézve azzal a rémmel, melytől egyként remeg a király és a koldus, hideg vérrel oldja le nyakkendőjét és megparancsolja a bakónak, hogy össze ne borzolja remek, fényes szakállát. Ugyancsak e szobában van Kazinczy Lajos ezredes, nagy költőnk Kazinczy Ferencz fiának olajfestésü arczkepe is. U /.sibónal tette le a fegyvert s október io-én szenvedett vértanúhalált Aradon. Mellette függ a falon az első vértanúk egyikének arczképe, br. Mednyánszky Lászlóé, Pozsonyban a Szamárhegyen akasztatta őt fel az osztrák kormány, mert Lipótvárat nem akarta feladni, sajátságosán épen azon a napon, i84g ben junius 5-én, a mely napon Kossuth az osztrákoktól visszafoglalt fővárosba bevonult. Tovább nézegetve, egy sajátságos alkot- mány vonja magára figyelmünket, egy fából faragott miniatür-kaszamátája ez az ölmützi várnak, melyben Kossuth Sándor alezredes és Zambeili ezredes voltak elzárva. Oh 1 ha azok a falak beszélni tudnának, mennyit regélnének arról, milyen lehetett ama sötét időkben a hazaszeretet, hogy ilyen rettenetes volt a büntetése. Ugyancsak itt vannak Hadik Gusztáv és Lenkei bilincsei is. A rozsdás, nehéz lánczokat félve nézik a teremben levő hölgyek, s mikor véletlenül meg- zörren, összerezdülnek és eszükbe jutnak azok a szomorú történetek, melyeket apáikról hallottak a vérbe és gyászba fullasztott dicsőség tüneményes napjairól. Hős időkről beszél az a széles kard, melyet, mint a hadak Istene, annyi csatákon győzedelmesen hordozott a ráczok réme, a nagy Damjanich: tört reményekről az a másik : melyet a vitéz Pöltenberg tábornoktól Gyulán vett el az osztrák önkény. Nem tehetünk egy lépést, hogy múltúnk dicsősége, gyásza át ne hassa lelkünket, idegeink minden szálát s fá ja késő kor törpe gyermekének, hogy nem lehetett ott, a hol ágyúk csillámló lobbanása, zászlók lengése nemzeti jobblétünk hajnalpirkadását jelezte. A termekbsn, mint a nagy idők élő
