Békés Megyei Hírlap, 2002. október (57. évfolyam, 229-242. szám)
2002-10-05 / 233. szám
6. OLDAL - 2002. OKTÓBER 5., SZOMBAT ÉVFORDULÓ megyei hírlap Az aradi tábornokok kultusza A méltó emlékezés történelmünkre kohézióteremtő erőt sugároz „Isten veletek, bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk” — e szavakkal búcsúzott társaitól 1849. október 6-án Leiningen-Westerburg Károly tábornok, amikor a hóhér a nyakára illesztette a kötelet. Ahogy ő, úgy az egész magyar társadalom igazságtalannak, méltánytalannak, sőt embertelennek tartotta az ítéletet. A szabadságharc vezető politikusai, a magas rangú katonatisztek jól tudták, hogy bukás esetén a trónfosztást kimondó kormány tagjaira büntetés vár, de kevesen gondoltak arra, hogy az osztrák kormány bosszú jellegű, tömeges megtorlás keretében — uralkodói jóváhagyással — katonatiszteket fog felakasztatni. A tábornokok kivégzését kiváltképp igazságtalannak tartotta a közvélemény, hiszen valameny- nyien a törvények védelmében fellépő kormányt szolgálva fogtak fegyvert. Még nagyobb felháborodást keltett az a tény, hogy kilenc tábornokot akasztással végeztek ki. A szokásjog szerint kötelet a rablók és haramiák kaptak, a katonáknak golyó járt. Egy 1930-ban lejegyzett népballada pontosan tükrözi az ítélet által kiváltott döbbenetét: „Uram fia! Az ítélet akasztófa, / Mintha gyáva útonál- lók lettek volna, / Mintha nem volnának méltók egy lövésre, / Katonához, férfiúhoz illő végre.” A szokásjogot és a jövőt szolgáló politikai józanságot felrúgó ítéletek megszületésekor tudni lehetett, hogy a bosszú végrehajtóinak szándéka visszájára fordul. Sokan számítottak arra is, hogy amint erre mód nyílik, a vesztőhely kultuszhellyé alakul, és a mártír tábornokok emléke hosszú időre beleég a nemzet emlékezetébe. Azt viszont talán a távlatosan gondolkodó kortársak sem sejtették, hogy milyen erőteljes és mennyire időtálló kultusz alakul ki a tizenhárom tábornok emléke körül. Az 1850-es években a forradalom idézéséért, sőt egy-egy Kos- suth-bankó rejtegetéséért is büntetés járt, zárt ajtók mögött, kis körökben mégis emlékeztek október 6-ára. Vadnay Károly írta le, hogy a közlegényként besorolt, Verona környékén szolgáló hon- védtísztek egy eldugott olasz kiskocsma különtermében emlékeztek a kivégzés első évfordulóján. A szomorú nap felidézése együtt járt a tábornokok jellegzetes cselekedeteinek, hőstetteinek sokad- szori felelevenítésével. A zárt körben újra és újra elmesélt, folyavesztőhelyére. Magas kórók, száradó kukoricaszárak között, rögről rögre lépve, egy kis gödörnél álltunk meg. Ott levettük kalapunkat, s édesatyám megmagyarázta, hogy ez a kis gödör jelzi titokban a vértanúk kivégeztetési helyét. És sokat beszélt nekem a jó öreg, én némán hallgattam a szép, de szomorú mesét.” A személyes emlékezet korszakát a kiegyezés zárta le. Sodró erővel és szinte azonnal jelentkezett az emlékállítás igénye. Az első emlékjelek egyike egy tizenhágyászistentiszteletet, amelyet ugyanaz a Sujánszky Euszták minorita szerzetes pontifikáit, aki a tizenhárom tábornok egyik gyón- tatója volt. 1874 októberében, a 25. évforduló alkalmával az ország honvédegyletei Aradon tartották évi rendes közgyűlésüket. Új emlékkövet emeltek; a gyászistentisztelet, a megemlékezés rendkívül nagy részvétel mellett, látványos események közepette zajlott le. Az első kerek évfordulót követően egyre nagyobb erővel épült a vér«« o*Í Knezics Károly, Nagy Sándor, Oamjanics János, Aulich Lajos, Lahner György, Pöltenberg Ernő, Grf. Leiningen Károly, Török Ignácz, Grf. Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos matosan csiszolódó történetek majdan legendák építőköveivé váltak. Emlékeztek a családokban is: Barabás Béla képviselő - az aradi kultuszhelyek egyik megteremtője — írta le, miként vitte el apja először a kivégzések színhelyére. „Iskolás fiú voltam - idézte évtizedek múltán -, mikor édesapám először vitt ki a vértanúk rom ágú kiszáradt eperfa volt, amelyet 1867 augusztusában az Aradon rendezett országos dalár- ünnep résztvevői ástak le a kivégzés vélt helyszínén. (Az ágak egy részét az ünnepség résztvevői rögtön le is tördelték, hogy ereklye gyanánt apró darabokban magukkal vigyék.) Ugyanebben az évben tartották Aradon az első tanúk kultusza: 1881-ben állították fel a ma is látható obeliszket, a kiegyezés idején alakult meg Aradon az a szoborbizottság, amely a Szabadság-szobrot felállíttatta, ereklyemúzeumot szerveztek, kiadták az Aradi vértanúk albumát. Az emlékművek, a tábornokok életéhez kapcsolódó eseményeket feltáró könyvek, az ereklyegyűjtemény kivétel nélkül magánkezdeményezés nyomán, a társadalom támogatásának köszönhetően születhetett meg. Jellemző, hogy a Szabadság-szoborra közel 15 000-en adakoztak. Október ha- todika a magyar társadalom jelentős része simára az ország függetlenségéért és a modernizációért folytatott heroikus küzdelem együttes szimbóluma lett. Az október 6-ai ünnepségek erős politikai tartalmat hordoztak, hiszen a tábornokokat dicsőítő és az önkényt elítélő beszédek mesterien kezelt erőteljes metaforái majdnem mindig utaltak a kivégzés jóváhagyójára, Ferenc Józsefre is. A kultusz békülékeny- ségre hajlamos ápolói előszeretettel hivatkoztak arra, hogy Ferenc József a nemzet szokásos koronázási ajándékát - 100 000 aranyat - a rokkant honvédek és a honvédárvák segélyezésére ajánlott fel. E gesztust úgy magyarázták, hogy az uralkodó felülírta a megtorlás történetét. Az összeférhetetlen pólusok összeillesztésével a kor békítő ideológusa, Jókai próbálkozott meg. A 25. évfordulón felolvasott alkalmi versében írta: „Nem verve, de meghódítva az »eilen«, / Kardját lebocsátva köszönti / A porba bukott s fölemelt lobogót.” Noha az uralkodó és a nemzet konfliktusából sok mindenre - a korabeli szóhasználattal élve - fátyol borult, október hatodika megmaradt a 48-as ünnepkör leghatározottabban „49dása utáni munkálatok során ráleltek a vesztőhely eredeti színterére, s az ásatások során előbukkantak a még ott nyugvó maradványok. A helyzet nem sokat változott 1945 után sem, a kivégzett tábornokokra való emlékezés tükre lett a mindenkori magyar- román viszonynak. 1949-ben, a centenáriumon nagy közös ünnepség zajlott, a rendezvény résztvevői emlékeztek, s még inkább demonstrálták a frissen összekovácsolt szocialista tábor egységét. A 125. évfordulón ugyancsak nagyobb közös ünnepséget szerveztek, ekkor helyezték el a tizenegy Romániában nyugvó tábornok földi maradványait az obeliszk alatt. A két ország viszonyának mind fagyosabbá válását követően csökkent a protokolláris szint, de az ünnep mozgósító ereje továbbra is megmaradt. Az 1980-as években emlékezők sokasága zarándokolt évről évre Aradra, hogy koszorúját, virágcsokrát — ha csak egy órácskára is — a kőoszlop talpazatára helyezze. Ma ismét azt regisztrálhatjuk, hogy október 6-a élő ünnep, sőt ünnep színterei megsokszorozódtak. Október 6-án nemcsak Aradon, nemcsak a Kiss Ernőnek ADY ENDRE éppen a vértanúk kivégzésének 50. évfordulóján kezdte azt a bizonyos, egykori konfliktusokat elfedő fátylat tépdesni: „Lesz még itt ünnep, melynek órájában / A büntető Igazság karja ver / És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt / A tizenhármak oszlopára fel.” es” csillaga. 1920 után aki az aradi tábornokokat idézte, az a magyar történelem elveszett színpadára is emlékezett. „Arad, örök magyar gyász szép arája, / Feléd suhan ma sóhajunk, feléd.../ Arad! Köszönt a csonka Magyarország / S tört lobogóját lengeti neked” - írta Juhász Gyula 1920-ban. A korábbiakhoz képest csendes megemlékezések sorát az 1932-es esztendő törte meg, mikor is, a Maros árat rrrn.r» •fíwow! , * , ;>0 ffft 'nyughelyei adó jugoszfáviai Alsóeleméren, nemcsak Des- sewffy Arisztid sírjánál, a szlovákiai Margonyán, hanem az elesett honvédek sírjainál országszerte és a határon túl sok-sok helyen koszorúznak, emlékeznek. A 13 tábornok emléke ma is — mint oly sokszor történelmünk során - kohézióteremtő erőt sugároz. ERDÉSZ ÁDÁM TÖRTÉNÉSZ A BÉKÉS MEGYEI LEVÉLTÁR IGAZGATÖHELYETTESE A Szabadság-szobor rabsága A lakosság a diktatúra éveiben is kizarándokolt koszorúzni 1999. július 13-án Dávid Ibolya magyar igazságügy-miniszter Radu Vasile román miniszterelnökkel folytatott bukaresti megbeszélése után kijelentette, kormányközi egyezményt kívánnak kidolgozni egy aradi román—magyar történelmi emlékpark létrehozásáról, melyben felállítanák a tizenhárom aradi vértanú emlékére a múlt század végén emelt Szabadságszoborcsoportot is. A kivégzett tábornokok a szabadságharc dicsőséges pillanatai után hetekig az aradi várban raboskodtak. Ugyanazon várfalak rendszere mögé zárták el a rájuk emlékeztető műalkotást is, mely 33 éven át uralta Arad főterét. Az 1849-es véres megtorlást egész Magyarországon néma csend követte, Aradon, 22 évvel a tragikus események után, 1861-ben jelenhetett meg az első megemlékezés a vértanúkról. A tulajdonképpeni megemlékezéseknek azonban a kiegyezés után adatott zöld út. 1867-ben megalakult a Honvéd után nem sokkal meghalt. A munkát Zala György felsőlendvai születésű szobrász vette át. Sok mindenben módosította Huszár terveit, a lényeg azonban megmaradt. A központi figura egy jelképes nőalak, körülötte négy allegorikus szobor, és a talapzaton körbe a 13 vértanú bronzplakettje. 1922-ben loan Robu polgár- mester felkérette a városházára valamennyi aradi magyar vonatkozású szobor és emléktábla lajstromát. A Zala-szoborcsopor- tot ekkor zárták el deszkavázzal a tekintetek elől. Nem sokkal később hozzá is fogtak a történelem nemkívánatos aradi jegyeinek eltávolításához, a Szabadság-szoborra 1925-ben került sor. A lakosság a diktatúra utolsó éveiben is kizarándokolt október hatodikán az obeliszkhez koszorúit elhelyezni. A hatóságok fényképezték a kivonulókat, próbálják megfélemlíteni őket. Igyekeztek gátolni, akadályozni a megEgylet, mely magára vállalta a vértanúkkal kapcsolatos kegyeleti események megszervezését. A Szabadság-szobor felállításának ötlete már ekkor felvetődött. Bizottság is alakult Aczél Péter polgármester vezetésével, de a kivégzések vélt helyén csak egy emlékkövet, majd 1881-ben a ma is ott álló obeliszket emelték. A Szabadság-szobor felállítása eleinte anyagi nehézségekbe ütközött. A beérkezett pályázatok közül Huszár Adolfé nyerte el a bizottság tetszését, a szobrászművész azonban a szerződéskötés Uralta a főteret A szoborcsoport 33 évig uralta Arad főterét. 1923- ban aztán a város román urai úgy vélték, sérti a román érzékenységet. Körbedeszkázták, majd két év múlva lebontották. Barabás Béla, Arad egykori budapesti országgyűlési képviselője, majd bukaresti szenátora azt idézi emlékirataiban, hogy Arad megye első román prefektusa, Romul Veliciu már 1919 novemberében, a határrendezés előtt utasítást adott a szobor mihamarabbi eltüntetésére. A leleplezés 1890-ben óriási hírverés közepette történt. Az eseményre számtalan híresség mellett a tábornokok még élő hozzátartozóit is meghívták. Az esemény nagyságát jelzi, hogy 288 koszorút helyeztek el a talapzat mellett. emlékezést, de teljesen beszüntetni sohasem tudták. 1949-ben, a százéves évforduló ünnepségeit a kiengedés hangulata jellemezte. Együtt koszorúztak a román és a magyar állam képviselői. 1954-ben kormányközi egyezményt kötöttek a közös érdekű emlékművekről. Ennek értelmében állították fel a román hősök magyarországi emlékműveit, és 1955-56-ban a Szabadság-szobor visszaállítása is komolyan felmerült. Elemeit elő is hozták az egykori lovarda épületéből. Zala György szoborcsoportja jelenlegi helyén darabokban vár sorsára (ARCHÍV FELVÉTEL) Aztán jött a magyar forradalom, és ismét kedvezőtlenné vált a politikai hangulat. A felállítás terve ellen akkor is háborgott a románság. 1989 decemberében Aradon is azt hitték, eljött a szabadság órája, és a Szabadság-szobor újra felállítható. 1994-ben a szobrot valamikor övező kovácsoltvas kerítés egy része a kőoszlopokkal együtt a színház egykori raktárából az utcára került. Az aradi Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság szerzett autót, és a kerítést a református templom udvarára szállíttatta. A katonaság jelenléte, bezártsága azt is kérdésessé tette, hogy egyáltalán megvannak-e a szoborcsoport faragott kövei. A várba egy-két újságírónak és forgatócsoportnak 1998-ban még sikerült bejutnia a fegyverraktárig, a mellette elhelyezett kövekig azonban senkit nem engedtek. Azt csak a minisztérium különleges engedélyével lehetett volna megtekinteni, de csak egy ilyen engedélyt bocsátottak ki Dávid Ibolya és Valeriu Stoica igazságügy-miniszterek számára, ami inkább a szabálytól való eltérésnek volt tekinthető. A látogatás rendkívüli jelentőségű volt, hiszen ezáltal bizonyosodhatott meg a közvélemény arról, hogy a szobor még megvan, állapota, mondhatni, kifogástalan. Csupán a nőalak egyik kezének az ujjai sérültek meg az ide- oda szállítgatások során. Ha tehát megérne a helyzet a felállítására, nem kellene különösebb restaurálási munkákat végezni a jelenleg is a templom udvarán jobb sorsá- ra váró szoborcsoporton. ______a
