Békés Megyei Hírlap, 1997. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-18-19 / 15. szám
B'lin'KSÍff 1997. január 18-19., szombat-vasárnap Porcsalmy Gyula: Magyar történelmi elbeszélések (6.) Országmentő nemzeti büszkeség Géza (1074-1077) és Salamon (1063-1074)■ Béla király halála után fia, Géza Salamon javára lemondott a trónról, ám a 11 éves gyermek-király, álnok tanácsadói sugallatára Géza életére tört. A mogyoródi csata után az ország rendei a győztes Gézát választották királynak Lezajlott a híres mogyoródi ütközet. Ismét magyar állt magyarral szemben. A nyughatatlan vérű Salamon király gonosz tanácsadóira hallgatva, unoka- bátyjaira, Gézára és Lászlóra támadt, bár ezek a maguk jószántából átengedték neki a királyi trónt, pedig a nemzet többsége jobban szerette volna látni Gézát vagy Lászlót a trónon. Salamon király csak nagy nehezen menekülhetett el a győztesek elől. Németországba menekült sógorához: IV. Henrik császárhoz. A magyarok pedig Gézát választották meg királynak, I. Béla legidősebb fiát. Salamon azonban ebbe sehogy sem tudott belenyugodni. Addig rimánkodott sógorának, míg az nem annyira rokoni szeretetből, mint inkább azért, mert Salamon Magyarország hat legerősebb városát adta át, s adófizetést ígért neki, be is jött még abban az évben (1074) hazánkba nagy német sereggel; vele szemben a magyarok meg sem állhatták. A szövetséges sógorok Nyitrát fogták ostrom alá. Itt játszódott le egy olyan hősi jelenet, mely megmentette akkor Magyarországot a német uralomtól. S ennek szereplői éppen Salamon egy hős vitéze és maga Salamon király voltak, csupa nemzeti büszkeségből. Salamon hadai erősen ostromolták Nyitra várát, de a várbeliek is vitézül védték. Nemcsak benn a várban vitézkedtek, hanem néha még ki is törtek az ellenségre, s ahol tehették, kárt okoztak benne. Ezek a kirohanások módfelett bosszantották Salamon kiváló katonáját, egyik vezérét: Bátor Opost, aki nagyon sok csatában kitűnt már oroszlánbátorságával és nagy vitézségével. Meg is fogadta, hogy emberségre tanítja a kirohanó várbelieket. Egyszer megint kitörtek a várbeliek Salamon táborába. Bátor Opos lóra kapott, s egymaga rohant az ellenfélre. A hős Opos, akit legelöl talált a kirohanók közül, levágta. Erre a többiek futásnak eredtek, s visszafordultak a várba. Bátor Opos egész a várkapuig üldözte őket gyors paripáján. A vár falán lévők — Géza király emberei — midőn látták, hogy egyedül egy ember űzi be a portyázó csapatot, nagyon szégyellték a dolgot, s mindenáron el akarták ejteni a vakmerő vitézt. — Dárdáikat hajították le rá, de Bátor Opost egy sem találta el, hanem a lovát megölték. így ló nélkül maradt. Most újólag kitörtek rá a várból, de Bátor Opos nem ijedt meg, sőt még ő rohant nekik. Erre a várbeliek sietve visszavonultak. Opos sértetlenül tért vissza Salamon király táborába. Onnan figyelték az egyenlőtlen küzdelmet. Nagy diadallal fogadták a hős vitézt. Az első, aki leginkább dicsőítette, Henrik, a német császár volt. — Mondd csak — kérdi Henrik Salamontól —, Gézának és Lászlónak van-e sok ilyen vitéze? Salamon nemzeti büszkeségtől eltelten így válaszolt sógorának: — Van bizony, mégpedig sok és méghozzá Oposnál is különbek! Mind ilyen a magyar! Henrik lehangoltan válaszolt erre: — No sógor, ha ez így van, akkor mi mehetünk innen, mert te nem foglalod többé vissza ezt az országot! S Henrik császár anélkül, hogy valami sikert kivívott volna a maga és Salamon javára, kivonult hazánkból, sorsára hagyva a szerencsétlen Salamont. Feleségétől, Judittól is—nővére volt— megfosztotta, mert azt is magával vitte Németországba. Salamon ezután is sokszor tett még próbát, hogy a királyságot Gézától, majd I. Lászlótól visszanyerje, de mindig kudarcot vallott. Vére is a besenyőkkel és magyar híveivel a görögök birodalmába tört be, de a görögök a besenyőket vezérükkel, Cselguval együtt leölték. Salamon és magyar harcosai a Duna felé futottak, s az üldöző görögök elől egy elhagyott várba menekültek. Ott körülfogták őket, s mivel a várban nem véd- hették magukat, Salamon embereivel kirohant a rozoga várból, hogy keresztülvágják magukat az ellenségen. Vitézül nekirontottak az ellenségnek, de nem tudtak rajta áttörni. Salamon és bajtársai ott hullottak el egyenként — vitézül harcolva’— az ellenség fegyvereitől. Senki sem menekült meg közülük. Fekete fehéren A mi Bercink Farkas Bertalan dandártábornokot, hazánk washingtoni légügyi attaséját hazarendelték, mert ittasan közlekedési szabálytalanságot követett el az Amerikai Egyesült Államok fővárosában — adta hírül a Magyar Távirati Iroda. Itthon majd kivizsgálják az ügyet, miért is ivott, s ha már piált, minek hajtott át mondjuk a piroson. Különben űrhajósunkat az amerikai zsaruk megszondáztatták, s mentelmi jog ide vagy oda, bevonták a jogosítványát egy évre. Ha Keletiék visszaengedik, közlekedhet gyalog, s akár a lámpaoszlopnak is nekimehet spiccesen. Szóval a mi Bercink ráfázott. Mellesleg mi már csak ilyenek vagyunk, kezdetben volt nekünk a „mi Jánosunk”, majd a „mi Jóskánk”, s most van a „mi Gyulánk”. Volt a „mi Bokrosunk” is (ő már nem a „mi Lajosunk” volt), meg a „mi Tocsikunk”, de őket talán most hagyjuk. Nyugodjunk meg abban, hogy akit egyszer a nép a szívébe zár, az nem menekül attól, hogy a „miénk” legyen. Tehát ami Bercink megtévedt. Túl alacsonyan szállt szegény, vagy a seriff túl magasan. A hírből az is kiderül: tök tájékozatlanok az amerikai zsaruk. Ha egy kicsit is képzettek lennének, tudnák, hogy ez a Berci gyerek a mi első, legelső űrhajósunk volt, egy igazi hős. Úgy hasította az eget, mint Fa Nándor az Atlanti óceánt, mielőtt a panamai hajó elgázolta. Képzeljék el, ha mindez Budapesten történik. A magyar rendőr úgy tesz, mintha nem látott volna semmit, s ha látna is ,nem szondáztatna, s ha véletlenül mégis szondáztatna, ijedtében elhajítaná a szondát. Ennyivel tartozna a mi Bercinknek, a népnek, Torgyán Józsefnek, a magyar bélyeggyűjtőknek és persze Gagarin emlékének. Akárhogy is — bocsánat a szóért —, kurva egy dolog istennek lenni Magyarországon. Most képzeljék el, ha Kiss József magyar asztalost szondáztatják meg a tengeren túl. Nem rendeli haza a hadügyminiszter és nem ír róla az MTI. Ha mégis valamelyik lap tudomására jut az eset, akkor legfeljebb mint K. J. szerepel a hasábokon. Nem így Farkas Berci! Róla most mindenki megtudta... Úgy kell neki. Minek repült, előbb űrhajóval, most meg alacsonyan Washington utcáin. Arpási Zoltán Építkezők, építtetők, figyelem! 20% rendkívüli árengedmény, amíg a készlet tart. Ha 1997. január 31-éig kifizeti a pénztárunkba a tégla árát, akkor — az I. osztályú 10/30-as válaszfaltéglát 45 Ft/db (áfával, egységrakatban) — az I. osztályú B—30-as falazótéglát 32 Ft/db (áfával, egységrakatban) áron vásárolhatja meg. Azonnali kiszolgálás, kérésre szállításszervezés. mezöbebényi téglagyártó kft Mezöberény i Téglagyártó Kft., IVBlkft Mezőberény, Okért u. 2. Tel.: (66) 352-911. Tel./fax: (66) 352-880. A rendszerváltozás környékén ugratni kezdtem a „nagypublicistát”: kiürítheted a szekrényt — immár más szelek fújnak. — Ne félts te engem! — kacsintott rám. Ugrik a marxista értékelés, kimarad a Szovjetunió vezető szerepe, aztán egy-két új tény, meg név, a pluralizmus jegyében, s mehet az anyag a nyomdába. A humanizmus az persze továbbra is marad. Hát melyik társadalmi rendszer nem vallja magát humanitáriusnak? Megeszi a fene! — tettem pontot a diskurzus végére, s magam is csodálkoztam, hogy nem háborít fel ez a cinizmus. De hát miért nem? Mert ezúttal nem pusztán egy romlott erkölcsű karakterről — egy nihilistáról, ha úgy tetszik — van szó. Mindez következmény; a hivatalnok (beamter vagy csi- novny ik) mindig a rendszer bürokráciájának terméke. És bizony — mint erre (már két évtizeddel ezelőtt!) Ancsel Éva figyelmeztetett bennünket: „...majd minden mozdulás az ‘odafentről’ érkező intenciók, a betervezett lépések függvényévé válik. Nem szójáték tehát, hanem a valóság rossz tréfája, hogy már-már kialakul a demokrácia saját bürokráciája.” Persze a könyv (Töredékek az emberi teljességről) születésekor már kifejlett formájában „élvezhettük” a bürokratizmust, mégpedig a demokrácia nélkül. A szerző azonban csak a „már-már”-ig mehetett el. Mindemellett azt is tőle tudhatjuk, hogy a bürokráciát soha nem az ÜGY érdekli, hanem mindig az ÜGYMENET — a dolgok LERENDEZÉSE. És ami a legfélelmetesebb számomra, Ancsel Éva azt is bebizonyítja, hogy demokratikus formák között is születhetnek antidemokratikus határozatok. A következtetés szinte önként adódik: mindaddig így lesz ez, amíg a különböző társadalmi szerepeket nem TERMÉSZETES vezetők töltik be. (Másik írás tárgykörébe tartozna, hogy miként válhat a kinevezett, vagy a választott funkcionárius természetes vezetővé.) Most visszapergetem az időt a magyar reformkor hajnaláig, mikor a fagyba dermedt Csekén a Himnuszt, pontosabban a Hymnust, írta Kölcsey tekintetes úr. Mindössze 33 éves. Szerelem, asszony nélkül — arcán a himlő nyomait viselve —, magányban él, de lelke nem rab. Kitűnően tájékozott Európa szellemi életében. Világos, hogy népének egyik természetes vezetője leend, mint a ’23-ban már hajlott korú Kazinczy, s az egyre erőteljesebb, fiatal Vörösmarty. Milyen izgalmas lenne megtudni, hogy mivel foglalatoskodik ezen a január 22-ei napon a Martinovicsék utáni és a Petőfiék fellépése előtti nemzedék; a későbbi reformpolitikusok, a követek, katonák, meg a romantika magyar mesterei. Egy bizonyos: mindenki benne él Európa véráramában. A kor természetes — mert természetes kiválasztódással felszínre került — szellemi vezérei pontosan érzékelik, tudják, hogy mi van Európában. Mit kaphatunk onnan, s mivel gazdagíthatjuk. Nincs vonat, nincs repülőgép, nincs Internet, de nincsenek nyelvi korlátok sem, s nem mechanikusan működik a szellem. „Én nem róluk akarok ezt vagy azt hallani, hanem őket akarom olvasni — lehetőleg eredetiben.” Mindenkiben ez él, aki tájékozódni akar az Európa szellemiségét meghatározó alkotók körében. Bajzát Lessing esztétikai írásai ösztönzik, hogy jól tudjon németül, Kótsi Patkó János hét nyelven beszél, fordít, s otthonos mind a képzőművészetben, mind a zenében, mert tudja, hogy ezek nélkülözhetetlen ismeretek a színházcsináláshoz. Széchenyi, mikor olasz tájakon fekszik az ezrede — a sejyemhemyó-tenyésztést tanulmányozza. Pedig lenne kártyára pénze, s a tüzes olasz hölgyek aligha mondanának nemet a deli huszárkapitánynak. A felsoroltak, s a fel nem soroltak tucatjainak életútja talán bizonyítja, hogy kik válhatnak természetes vezetőivé egy nemzetnek, egy országnak. A múltkor valaki nemzetünk örökös megkésettségéről beszélt. Ez nem igaz! A sok-sok szomorú momentum ellenére sem igaz. Ha koronként csak néhány természetes vezetőnk volt — mondjuk Széchenyitől napjainkig —, már csodák születtek. Ha volt valaki, aki felszította a nemzet csinosodásának pislákoló kármáni eszméjét és a nyelvművelésre biztatott, vagy Magyarország felfedezésére, ha meghirdette a minőség forradalmát, vagy hazahívta Cambridge- ből Szent-Györgyi Albertet, és nem zárt be iskolákat, meg színházakat, hanem újakat alapított, továbbá nem kétes értékű vegyes vállalatokat hozott létre, hanem collégium hungaricumokat (miközben persze nem akarta sem elsorvasztani, sem kiárusítani a magyar ipart), akkor mindig történt itt valami kedvező változás. Akkor talán nem is volt olyan nagy ok a búsulásra. Persze az is igaz, hogy — az elmúlt évtizedekben — fölszedték előlünk az Európába vezető síneket, s leengedték a vasfüggönyt. Honnan is volnának igazi kalauzaink — azok a bizonyos természetes vezetők —, akik tudják, hogy melyik úton, milyen sebességgel csatlakozhatunk egy földrész közlekedési rendszerébe. Pedig tudnánk mit vinni magunkkal. Kosztolányi ezt írta 1930-ban: „Csak az köti le a nyugati országok figyelmét, ami tőlük gyökeresen különbözik.” A magyar kultúra napjának tiszteletére például ne adaptáljuk a „Classics Illustrated” zseniális találmányát. Nem volna jó, ha a magyar klasszikusokat képregények formájában népszerűsítenénk. Különben is Amerika már megelőzött bennünket ezzel. Talán nem is árt, ha—miközben működtetjük szellemi energiáinkat—néhány dologgal az „örökös megkésettség” állapotában maradunk. Gyarmati Béla: Demokrácia és bürokrácia
