Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-05-06 / 233. szám
A HÉT TÉMÁJA 1996. október 5-6., szombat-vasarnap o Arad, ezernyolcszáznegyvenkilenc október hatodika Világos, augusztus 12-éről 13- ára virradó éjszaka. t A Bohus-kastélyban együtt a magyar tábornoki kar. A szabadságharc sorsa eldőlt: Görgey bejelentette, megegyezett az oroszokkal, leteszi előttük a fegyvert. A hatalmas osztrák-orosz túlerővel szemben nincs értelme a további ellenállásnak. Augusztus 13-a, reggel. Kilenc órakor a gazdagon terített asztalhoz ül a kis társaság. Alig esznek. Fél tíz tájban Görgey felemelkedik: — Urak, készüljünk! A tábornokok sorban búcsút vesznek egymástól. Bajtársias szeretettel összeölelkeznek, egymás nyakába borulnak—talán utoljára az életben. A jelenlévő Csányi László közlekedési miniszter hangos zokogásban tör ki: — Szegény hazám, szegény, szegény magyar hazám! — sóhajt fuldokolva. Kinn, a világosi síkon már felsorakozott a magyar sereg a fegyverletételre. A katonák, mint a halálraítéltek, csüggedten, reménytelenül néznek sorsuk elé. — Hát ennyire jutottunk — hallatszik mindenfelől a fájdalmas sóhaj. Mintha temetésen lenne az ember. Rüdiger, orosz parancsnok jelenik meg a magyar csapatok előtt. Általános tisztelgés, majd felhangzik a vezényszó: —Fegyvert gúlába! A parancsra a katonák egymásnak támasztják fegyvereiket, halomba tölténytáskáikat. — Le a nyeregből! — harsan a következő vezényszó, s a huszárok leugranak lovaikról. Fájdalmas pillanat. A hadilobogókat többen darabokra tépik, s eltesznek belőlük emléknek egy-egy darabot. A fegyverletétel végén számba veszik a lefegyverzett csapatokat: 11 tábornok, 1426 főtiszt, 23 163 gyalogos, 4830 lovas, 2551 tüzér. Ennyien voltak a világosi síkon. Ennyien temették fájdalmasan, sírva, zokogva a magyar forradalmat és szabadságharcot. Világoson túl, főleg Erdélyben néhány csapat még harcban áll, Klapka Komáromot védi. Nem sokáig. A harcoló csapatok kiverekedik magukat az országból, vagy egyszerűen szétszélednek. Komáromot is feladják — szabad elvonulás fejében. Az oroszok a fogságba ejtett tábornokokat, tiszteket eközben Világosról Gyulára kísérik. Ott fegyverzik le és adják át őket augusztus 23-án az osztrákoknak. Amikor az orosz őrnagy Knézich elé lépett és tisztelegve a kardját kérte, a tábornok a kard végét fogva, a markolatot az ott álló kocsikerék elé tette és odaszólt a bakon ülő kocsisnak: —Indíts! A szekér kereke a markolatot letörte, így Knézich a markolat nélküli kardhüvelyt és a benne lévő pengét nyújtotta át az őrnagynak, aki pár pillanatig tétován ránézett, majd a megcsonkult kardot a szekér elé dobta. A kard, mely száz csatában volt hű társa és védelmezője Knezich- nek, nem lett az osztrákoké. A császár katonái a lefegyverzett tiszteket másnap visszakísérték Aradra, hogy a tábornokok felett hadbíróság ítélkezzen. Ez idő tájt Sarkadon, Gyulán, Pesten és Aradon összesen mintegy ötvenezer foglyot őriznek. Aradon a kihallgatások szeptember elején kezdődnek. Senki sem tagadja dicső tetteit. Felesleges is lenne. Nincs kegyelem! Haynau példát akar statuálni, hogy örökre elvegye kedvét a rebellis magyaroknak a forradalomtól. Szeptember 21-én és 23-án hirdeti ki a vérbíróság az ítéleteket: Aulich Lajos 57 éves, tábornok, korábban alezredes — kötél általi halál, Damjanich János, szerb származású, 45 éves, tábornok, korábban kapitány—kötél általi halál: Dessewffy Arisztid, 47 éves, tábornok, korábban huszár ezredes — kötél általi halál, Kiss Ernő, örmény származású, 49 éves, altábornagy, az osztrák hadseregben huszár ezredes — golyó általi halál, Knézich Károly, horvát származású, 41 éves, tábornok, korábban százados — kötél általi halál, Láhner György, 54 éves, tábornok, korábban őrnagy — kötél általi halál. Lázár Vilmos, örmény származású, 34 éves, ezredes, korábban hadnagy—kötél általi halál, Gróf Leiningen Westerburg Károly, osztrák, 30 éves, tábornok, korábban százados — kötél általi halál, Nagysándor József, 45 éves, tábornok, nyugdíjas huszárkapitány —kötél általi halál, Poeltenberg Ernő, osztrák, 35 éves, tábornok, korábban huszár százados—kötél általi halál, Schweidel József, 35 éves, tábornok, korábban huszárőmagy — golyó általi halál, Török Ignác, 54 éves, tábornok, a császári seregben alezredes — kötél általi halál, Gróf Vécsey Károly 42 éves, tábornok, korábban huszárőrnagy —kötél általi halál. Valamennyien bűnösek: felségsértésben. Kegyelem nincs, Haynau a halálos ítéleteket megerősíti. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos kivégzési módját „kegyelemből” (ennyi kegyelem mégiscsak volt), kötél helyett golyóra változtatja. Haynau kegyetlen ember volt. Egy osztrák tiszt jegyezte fel róla, hogy a csatamezőn sokszor lehetett látni, amint megáll az elesett katonák véres tetemeinél és gyönyörködik a haláltusájukban. Ez a tébolyodon őrült kapott teljhatalmat a császártól. Élet és halál ura volt. Most kitombolta magát. Haynau döntésének híre október 4-én érkezik meg Aradra. Nyomban hozzálátnak a kivégzések előkészítéséhez. Másnap, október 5-én reggel kilenc órára a 13 tábornokot elővezetik és felolvassák előttük a Haynau által jóváhagyott ítéleteket. A hadbíró mindegyik elítélt nevénél kettétör egy pálcikát, s azt a kivégzendő lába elé hajítja, jelezvén: mindennek vége. Október hatodika, reggel fél hat. A letiport Magyarország még nem tudja, gyászos napra ébredt. Míg magyar él a földön, erre a napra emlékezni fognak. A börtöncellákból a porkoláb elővezeti Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József tábornokokat és Lázár Vilmos ezredest. Sorba állítják őket, mellettük egy-egy pap, oldalt nyolcnyolc szuronyos katona. Megindul a gyászmenet. Lassú léptekkel a vár északi-keleti kapuja felé tartanak, majd áthaladva rajta az első sáncba kanyarodnak. Ez a vesztőhely. A hadbíró felolvassa a halálos ítéleteket. Aztán jön a többi, vérfagyasztó ceremónia: a szokásos kegyelemkérés, annak azonnali elutasítása, a béklyók leoldása, az ítélethez rendelt gránátosok kivezénylése, végül a szemek bekötése. Az ítélet elhangzása után Schweidel a papjához fordul: —Kérem, tisztelendő úr, adja át ezt a feszületet a fiamnak. Anyámtól örököltem, s a harcok zajában is mindenkor velem volt. Aztán meggondolja magát: — A kezeim között akarom tartani, amikor meghalok. Ne irtózzon majd kivenni ujjaim közül. Kiss Ernő meleg kézszorítással búcsúzik a lelkésztől, miközben felsóhajt: — Szegény, szegény hazám! Vége mindennek! Az Isten büntesse meg hóhérainkat! Lázár megöleli papját és remegő hangon így szól hozzá: — Ha elhibáznák a lövést, kérem, ne engedjen kínlódnom, kérje meg a vezénylő tisztet, is- mételtesse meg a lövést. Dessewffy hideg, büszke, férfias arcán a megrettenésnek nyoma sincs: ;—Kérem, adja át feleségemnek a búcsúüdvözletemet - szól nyugodtan a paphoz. Közben már int a vezénylő parancsnok. A négy halálraítélt egymástól négy-négy lépésre megáll és fél térdre ereszkedik. Tizenhat gránátos lép ki a sorból, négyes csoportban szembehelyezkednek a halálraítéltekkel. Tizenhat lövés dördül eh Lázár, Dessewffy és Schweidel arcra bukik, Kiss Ernő kezére támaszkodva még ott vergődik. Az egyik gránátos odalép hozzá, s közvetlen közelről fejbe lövi. A négy vértanú ott marad te- metetlenül, a katonaság pedig visszatér, hogy kikísérje a többi áldozatot. Nagysándor József az első. Szeme beesett, haja megszürkült, de kedélyét nem törte meg a börtön. —JÓ reggelt—fogadja keserű humorral társait. Az utolsó Damjanich. Fején honvédsapka, vállain fehér katonaköpeny. Törött lába még most sem gyógyult meg; nehezen, mankók segítségével mozog. A kapu előtt egy Orosházán készített parasztszekér áll. Damjanichnak hozatták ide. A rokkant hőst egyik oldalról a hóhér, a másikról a pap támogatja. Mikor Damjanich a szekérhez vonszolja magát, az egyik császári hadnagy két közlegényt küld, hogy a szekérre segítsék. — Vissza! Ez a sintérek feladata—taszítja el a katonákat, s izzó haraggal a kivégzőosztag parancsnoka felé üvölt: —Jöjjenek az ön pribékjei! Majd megpillantva a hóhért, odaszól: —Jöjjön, hóhér úr! A bakó felsegíti a szekérre Damjanichot és kérésére melléül. — Ön most a legjobb barátom — szól Damjanich és megveregeti a vállát. Eközben felhangzik a vezényszó és megindul a gyászmenet. A Maros-hídon keresztül haladva az Új-Arad felé vezető országúira fordulnak. A vár és az Új-Arad közötti réten egyszer csak feltűnik a kilenc akasztófa. A bitófák három-három lépésre állnak egymástól, egyforma valamennyi, nyolc láb magas, fenn vashorog, lenn félretolható zsámoly. Az akasztófákkal szemben kivégzőosztag, körben erős katonaság, kézifegyverekkel, ágyúkkal. Középen ők kilencen és papja ik. Poeltenberg Ernő végignéz társain és megszólal: — Szép küldöttség megy Istenhez! A kivégzőosztag parancsnoka jelt ad, olvassák fel az ítéleteket. Miután sorra elhangzanak, a porkoláb odamegy Poeltenberg Ernő tábornokhoz: — Kérem, százados úr! Őt is, mint a többieket az osztrák seregben viselt rangján szólítja. Leveszi lábáról és kezéről a bilincset, aztán átadja Poelten- berget a bakónak. A tábornok egy cseppnyi türelmet kér, odamegy Damjanichoz, megöleli, megcsókolja. így búcsúzik a többiektől is. Poeltenberg leoldja nyakkendőjét és a zsámolyra lép. Egykét szörnyű perc és iszonyú szenvedések között meghal. Jönnek a többiek: Török Ignác a második áldozat, Láhner György a harmadik. A negyedik Knézich Károly, az ötödik Nagysándor József. — Éljen a haza — kiáltja Nagysándor József és kileheli lelkét. A hatodik Leiningen-Wester- burg Károly. Emelt fővel megy a bitófához: — Ma nekem, holnap neked — ezek az utolsó szavai. Mellette a pap hangosan zokog. — Ugyan, mit sír tisztelendő barátom? — szól hozzá Damjanich, s a feszületre mutat. —Hiszen Krisztust is az igazságért feszítették keresztre. A hetedik: Aulich Lajos. Most Damjanich János következik. — Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, aki a csatákban mindig első voltam — mondja Damjanich. A bitó alatt elbúcsúzik az utoljára maradt Vécseytől és a paptól, majd a zsámolyra lép. — Kérem, vigyázzon a szakállamra— figyelmezteti a hóhért—, össze ne borzolja, mert az mindig kedves volt glőttem. — Szegény Emíliám! Éljen a haza” — sóhajt Damjanich és szíve megszűnik dobogni. A kilencedik: gróf Vécsey Károly. Odatámolyog Damjanich holttestéhez, térdre hull előtte és megcsókolja halott bajtársa kezét. A magyar gróf, az egyszerű, határőrvidéki katonacsaládból felemelkedett, szerb származású harcostársét. Tíz óra, mire a borzalmas dráma véget ér. Talán soha nem volt ilyen szörnyű napja Aradnak. A kilenc holttest egész nap ott lóg a bitófán, elrettentésül. Csak este hántolják el őket, a kivégzés helyén. A holttestek egy részét a következő napokban barátok, rokonok, bajtársak kihantolják, valósággal ellopják és méltó módon eltemetik. A többiek csontjai még évtizedekig nyugszanak a Maros-parton, a vár tövében. Hosszú idő telik el, míg végre közös sírba kerülnek Aradon, a kivégzett 13 vértanú emlékoszlopa alá. Csak ketten nincsenek ott: Dessewffy Arisztid a szlovákiai Margonyán, Kiss Ernő pedig a szerbiai Eleméren alussza örök álmát az egykori családi sírboltban. Az „Aradi vértanúk”, valamint Gracza György, „Az 1848—49-iki magyar szabadságharcz” című történelmi munkája és más korabeli könyvek felhasználásával az oldalt összeállította: Árpási Zoltán Reményik Sándor A szobor helyén Kerestem, s megtaláltam a helyet. Már égre nem törtek nagy vonalak, Csak áldozati illat lebegett. Körül vasrács, és belül puszta gyep. De a gyep közt gyöngyvirág-levelek. A levelek közt egy-egy karcsú szár, Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg, Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom, S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron. Hát ez maradt: túl szobron és időn, Ércen, márványon, merev méltóságon, Új viharon, új vértanúhalálon: Tizenhárom gyöngy tizenhárom száron. „Hát ez maradt: túl szobron és időn,/Ércen, márványon, merev méltóságon,/Új viharon, új vértanúhalálon:/Tizenhárom gyöngy tizenhárom száron. ”
