Békés Megyei Hírlap, 1996. január (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-13-14 / 11. szám
A Föld mai legnagyobb szárazföldi gerincese hatalmas fizikai erejéről híres Az orrba vágott oroszlán és a kaffer férfi Az elefánt és a hangya Az állatvilágban is működik az erő és a gyorsaság fokozásának evolúciós kényszere. Míg az emberben e kényszerek — gondoljunk csak az olimpiai eszmére — azért működnek, hogy a test és a lélek nemesedjen általa, addig az állatvilágban mindez az életben maradás esélyének növeléséért történik. Beszélgetve a mozgásról, a futásról, az úszásról és a repülésről, szóba kerültek a legnagyobb szárazföldi emlősök, az elefántok is, melyek vágtájuk közepette hihetetlen pusztításra képesek. Ilyen esetekben nem csak az ültetvényeket és a termény tárolóhelyeket teszik tönkre, de felbőszültén öldökölni is képesek. Az elefánt agyarán túl, futás közben hosszúra nyúlt ormánya is veszedelmes fegyverré válhat. Hogy ezt vadászhistóriák is alátámasztják-e, arról kérdeztük Szabó Péter tanár urat, a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusát. — Fehér vadászok írták le: szemtanúi voltak olyan esetnek, hogy az elefánt a lovast a vágtató lovon utolérve, kinyújtott ormányával kiragadta a nyeregből, majd a földhöz csapta. E támadást a lovas nem élhette túl. — Csak a mesében és a viccekben, vagy a valóságban is megeshet, hogy a legkisebb állat is le tudja győzni a legnagyobbat? — Ilyen különleges eset leírását is őrzik vadásztörténetek. Az elefánt ivott. Ezt tudvalevőleg úgy teszi, hogy ormányával felszívja a vizet, majd onnan juttatja azt a szájába. Valószínűleg a vízből egy fűcsomót is felszívhatott, amin egy kicsiny, fekete hangya ült, így a fűvel együtt az apró teremtmény is eltűnt a hatalmas állat ormányában. Mivel a hangya az élő, sötét alagútba kerülve nem tudta elképzelni, hova került, belekapaszkodott az ormány belső hámjába. Mint tudjuk a hangyasav maró, csípős érzést kelt, és az elefánt ennek hatására vad üvöltésbe kezdett, nekiesett az első fának és ormányával tépte, rázta azt. Mivel ez nem segített, az elefánt dühtől vérbeforgó szemekkel galoppozni kezdett, remélve, hogy futás közben megszabadulhat kínjaitól. Egy ilyen galoppozó, öreg, dühös elefánt eltapos minden elébe kerülő élőlényt, még a bivalycsorda is elmenekül előle. Szerencsétlenségre — már éjszaka volt — egy falu került a dühöngő állat útjába, ahol összedöntötte a házakat, a falu lakói, asszonyok, férfiak, gyermekek menekültek amerre láttak. A hangya azonban még mindig ott kapaszkodott az elefánt ormányának belső falán. A bennszülöttek ekkor riasztották a fehér vadászt, aki becserkészve lelőtte a megvadult állatot. Amikor szétosztották az állat egyébként értékes húsát, az ormányt, mely a legízletesebb falatok közé tartozik, a vadász tiszteletből a törzsfőnöknek juttatta. Mikor a bennszülött felvágta az ormányt, akkor talált rá a hangyára. Hát így küzdhet meg a föld mai legnagyobb szárazföldi gerincese az apró hangyával. — Milyen rekordok birtokosa az oroszlán, hogy az ember az állatok királyának tartja? — Bár az oroszlán futva rövid távon a 80 kilométer/órás sebességet is elérheti, mégis legerősebb fegyvere a be- cserkészésben rejlik, amikor csak a csoda vagy a bátorság mentheti meg a vadat, ami az oroszlán esetében mi, emberek is lehetünk. —Gyanítom, erre is van egy történeted. — Az eset az afrikai kaffer törzs tagjaival történt meg, szavahihető európai szemtanúk előtt. Egy asszony kint dolgozott a mezőn, férje pedig a közelben levő bozótosban foglalatoskodott, amikor becserkészte őket egy oroszlán. A sűrűből előugorva, az állat elkapta a férfit és cipelni kezdte. Az asszony kezében kapájával, utánuk rohant és farkánál fogva ragadta meg az oroszlánt. A férfivel a fogai között és a nőt is hurcolva, az oroszlán már csak lassan tudott haladni. Az asszony ezt kihasználva, felugrott az állat hátára, mintegy meglovagolva, és kapájával elkezdte ütni az oroszlán fejét és orrát egészen addig, amíg az állat el nem engedte a férjét. Az oroszlán csodák csodájára eltűnt a sűrűben. (Az oroszlánt egyébként az állatvilág szexbajnokaként is emlegetjük. Hogy miért, arról majd a jövő héten.) Készéi L. András Fekete fehéren „Azok” félelme „ezektől” Ismerősöm — még éppen innen a hatvanon — szkeptikusan mondja: nyakamat rá, az én életemben ezek nem mennek ki innen, pedig szeretnék még vagy húsz évet élni. Rögtönzött történelmi összegzést is csatol kijelentése mellé: a Habsburgok négyszáz, a törökök 150, az oroszok ötven évig maradtak, ezeknek is kijár hát legalább 25 év. Gondolom, rájöttek már, „ezek” az amerikaiak. Akiket mint megváltókat vártunk, s reméltük elhozzák majd a gazdagságot, a közeli Európába lépés gyönyörűségét. Hogy irigyelte mindenki a kaposváriakat, a taszáriakat, s hogy reménykedtek ők ott, hogy vállalkozásaikat fellendíti az amerikai gamizon. Gondolták, szállítanak majd nekik kenyeret, húst, szalvétát, üdítőt, zöldséget, gyümölcsöt, s lányokat, hogy teljes legyen a komfort. Mára kiderült, csak a méz gyűlik a madzagon, amit magyarjaink szájaelőtt húzogatnak. Nincs üzlet, s a lányok se igen kellenek. Naponta szállító repülőgép hozza a kaját, piát, a friss újságot, egyéb ellátmányt a német támaszpontokról. Innen csak a friss kifli kell, semmi több. Még lány se nagyon, mert az állomány közel fele nő. A várt haszon helyett viszont a kaposváriaknak, taszáriaknak „cserébe” ott a bosszúság: a fel- és leszálló gépek zaja, a harci helikopter leszállása a kertbe, az utak tönkretétele, a taszári főutca önkényes egyirányúsítása, a balesetek a közutakon és egyebek. Ha eddig nem, most rá kellett döbbenniük az ottaniaknak: hadiállapot kellős közepébe kerültek. Szembesülhetnek a világ alighanem legszervezettebb hadseregével. Megtapasztalhatják, mit jelentett volna nekik a velük szemben Zileken, Ziszeken, Roburokon és Csepeleken felvonuló Varsói Szerződés. Akár igaza lesz hatvanhoz közeli ismerősömnek, akár nem, ezek előbb, vagy utóbb bevesznek maguk közé bennünket. De képzeljék el az oroszokat, akiknek határaitól ezer kilométerre állomásozik ez a félelmetes ármádia. Hogy félhetnek „azok”, hogy „ezek” esetleg itt maradnak—akár csak ideiglenesen is. Árpási Zoltán Országos hálózattal, Békés megyében több ügyfélszolgálati irodával rendelkező, expanzív biztosító intézet felsőfokú végzettségű, dinamikus ÜZLETI VEZETŐT keres. Legfontosabb feladata a szakmai munka sikeres irányítása, üzleti csoportok szervezése, oktatása, az értékesítési munka felügyelete egyéni vállalkozói minőségben. (A vállalkozó díjazása: havi alap + üzleti eredménnyel arányos költségtérítés). Pályázatokat kézzel írottan, 1996. január 20-áig várunk az alábbi címre: GARANCIA BIZTOSÍTÓ, Békéscsaba, pf. 209. o m ^GARANCIA BIZTOSÍTÓ RT. ki OTP CSOPOfT TAGJA Békés Megyei Fiókigazgatóság Grósz Károly egy régi darab utolsó felvonásának főszereplője volt Mit szól hozzá, kedves tanár úr? Mi történik itt? - teszik fel naponta ezrek, tízezrek a kérdést. Az egészből nem értenek semmit. Mi folyik itt valójában, rendszerváltás vagy valami más? Kételyek között utazunk ezen a huszadik század végi Magyarországon. Segíteni szeretnénk. A mai magyar valóságot értelmezni. A tanár úr, akit megszólaltatunk egyetemi docens, Kelet-Európa-szakértű. Most Grósz Károly szellemi örökségéről kérdezzük. — Tehát, mit szól hozzá, tanár úr? —- Amikor ő jött, már a kört kellett volna négyszögesítenie ahhoz, hogy maradjon is, mert a „létező szocializmus” akkorra már elaggott, működés- képtelenné vált — minden fogadkozása ellenére. Megújulni se kész, se képes nem volt. Csupán egyetlen fő tétel érlelődött: a legfelső helyről tagadott válság, amiről azt hangoztatták, semmilyen értelemben nincsen. Pedig a „pártnép” már másra, a fordulatra és a reformra figyelt, az istenadta meg éppen csak ismerkedett a demokratikus átmenet, a felzárkózás, az Európához csatlakozás, a szociális piacgazdaság igéivel, aminek gyakorlatáról semmilyen tapasztalata nem volt. Moszkvában eközben elkezdődött a gorbacsovi kísérlet — a glasznoszty, a peresztrojka, meg az uszkarényie jegyében —, a szocializmus megújításáért. Ennek hatására, nagy viták és érdekütközések után 1988-ban összehívták az országos pártértekezletet, ahol ugyan nem Grósz volt az igazi sztár, de kezdeményező szerepet vitt a gerontokrácia leváltásában és riválisai előtt megszerezte a koronát... — ... sőt, a kormányfősé get is. Sokan, sokféle reményeket fűztek „királyságához” . — Valóban, voltak akik a „Grószkarcsiban” szerették volna látni a bénító egy helyben topogásból balra nyitó, határozott vezetőt, mások megelégedtek volna azzal, ha a korábbinál világosabb irányt mutat. Csakhamar mindenki csalódott: a párt elárvult, a főtitkárt az államügyek kötötték le, örökössé vált az átszervezés, a különböző csoportok erősödő harca, a sodródás, a rögtönzés, a kapkodás. A politika súlypontja a reformmozgalmat ösztökélő intézetekbe, archívumokba, a különböző műhelyekbe, szerkesztőségekbe helyeződött át. A válság mélyült, és látszott, az általa felszínre hozott seregnyi problémán az adott koordináták között képtelen úrrá lenni. Talán hitte, neki sikerül. Mire maga helyett mást állított a kormányrúdhoz, addigra minden oldalról elszigetelődött. Hihetetlen gyorsasággal használódott el, veszítette el a bizalmat, amit az aradi találkozó csak betetőzött. — Drámai vagy tragikomikus sors volt az övé? — Drámai, és ez a dráma abban állt, hogy mire a másodvonalból a nagypolitikába lépett, a belső politikai folyamatok túlcsaptak a minden eresztékében megroggyant kereteken és valamennyi szereplő, aki valamelyest is meghatározó pozícióban volt, futott az eseményekkel. Minden oldalról előzni igyekeztek őt, a saját csapatában is. A párt a béna kacsa állapotába ájult, a bomlás jegyeit viselte. Grósz olyan helyzetet örökölt, aminek baloldali megoldásához objektíve hiányoztak a feltételek. Meglehet, amerikai útja során, majd Pozsgaynak az ’56-os eseményeket átértékelő emlékezetes rádiónyilatkozata után rádöbbent: olyan mély társadalmi változások érlelődnek, amelyek addig számításba sem vett radikális választ követelnek. Ehhez viszont nem volt számára elfogadható szellemi, ideológiai forrás, se szervezettség, se partnerek. O addig ment el, hogy „szükség van egy pártra, egypártra van szükség”. Ez a koncepció azonban akkor, 1988-89-ben már nem volt érvényes. A sokat idézett sportcsarnoki beszéd pedig inkább a kialakult szituáció egydimenziós értelmezéséből fakadó riogató vízió volt, semmint a krízis gyakorlati értékelése. —Miként összegezné Grósz Károly életútját? — Személyében olyan ember távozott el, aki számos eredeti vonással bírt saját közegében is. Munkáskörnyezetből indult. Tanult ember lett, mind civil, mind politikai értelemben. Soha nem színtelenedett el, pedig a kor és a pártmozgalom uniformizáló hatása őt is érte. Mindvégig hordozta azt a stílust, amely egy valaha volt munkás- mozgalomra emlékeztetett. Ebből adódott népszerűsége a pártmozgalomban, és ebben gyökerezhet esetenkénti ütközése is az éppen érvényes vonallal. Grósz Károlyt olyan időben állította színpadra a történelem egy régi darab utolsó felvonásának főszereplőjeként, amikor már egy új, többfelvonásos dráma bemutatója érlelődött, amelynek viszont már nem lehetett, nem tudott és nem is akart része lenni. A dolognak ez a lényege, a többi csak részlet. A. Z.
