Békés Megyei Hírlap, 1995. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-18-19 / 42. szám
#BF,K£SMMEI HÍRLAP S35BSSJ 1995. február 18-19., szombat-vasárnap 7 Jókai Mór egy rajza: Petőfi szülőháza Kiskőrösön. Jókai szívesen — és nem tehetségtelenül — foglalkozott rajzolással is, a regényeiben szereplő főhősökről, helyszínekről számos ceruzarajzot készített. A Petőfi-ház átvételi ünnepélyén, 1880. széptember 1 7-én egyébként ő mondott beszédet Cseh Mária, az elnökné Dr. Torgyán József né, Cseh Mária a világot jelentő deszkáktól a Parlamentig — avagy: hogyan élt és él a Független Kisgazdapárt első emberének felesége? Mozgalmas élete volt az 1937-ben Újpesten született Cseh Máriának. A zeneművészeti szakiskola elvégzése után 1966—92-ig a Pécsi Nemzeti Színház operett-primadonnája volt, de már énekesi pályafutása alatt politizálni kezdett, 1989-ben tagja lett a Független Kisgazdapártnak, majd egy évvel később a párt női szövetségének alapító tagja. Férje, dr. Torgyán József, a párt elnöke, aki után ő a kisgazdák egyik legbefolyásosabb politikusa. —- Mióta foglalkozik politikával? Mi terelte ebbe az irányba? — Édesapám 1943-ban a Don-ka- nyamál megfagyott, anyám egyedül nevelt engem és a bátyámat. Igen nehéz körülmények között éltünk, hiszen anyám még özvegyi nyugdíjat sem kapott. Ebben a helyzetben úgy éreztem, hogy valamit tenni kell a hozzánk hasonló sorsú emberekért, s így kezdtem politizálni. — Hogyan ismerkedett meg Torgyán doktorral? — Végzős egyetemista volt, amikor 1955-ben megismertem. A szerelemből 1959-ben házasság lett, s 1962-ben megszületett Attila nevű fiunk. A férjem tagja volt az akkori Kisgazdapártnak, tehát a politika ekkor már „hivatalosan” is az életem részévé vált. —Az átlagember számára azonban mégsem egyértelmű, hogyan lesz egy operett-primadonnából harcos képviselőnő... — A politikusnő nem a színpadi sztárból, hanem az emberből lesz, s ez alól én sem vagyok kivétel. De meg kell mondjam, rengeteget köszönhettem énekesként is a férjemnek. —Innen a hihetetlen energiája? — Képviselőként „hivatalból” is azt csinálom, amit egyébként egész életemben tettem: megpróbálok segíteni a mások baján. — Mennyire egyeztethető össze a politikával az asszonyi szerepkör? — Azt hiszem jól megfér egymással e két „szerep”. Azt viszont most, politikusként látom igazán, hogy mennyit számít a nyugodt családi háttér, egy biztos hátország. Szerintem ez a politikai siker titka. Persze ez az élet más területein is igaz. Szalóky Eszter ISMÉI fehéren I Raktárba zárva Hagyjuk a politikát! Bár félek, amiről beszélek, az is színtiszta politika. Emlékeznek még Amerigo Tot-ra? Az egyik legkiválóbb magyar szobrászművészre, aki évtizedeken át külföldön élt, aztán látványos kiállítással tért vissza 1969-ben a Műcsarnokba, majd A Mag apoteózisa című, Európában páratlan méretű bronz domborművével 1983-ban Gödöllőre. Végleg csak 1984-ben jött haza — örökre megpihenni a Farkasréti temetőben. Emlékét azért idézem, mert kezembe került egy újságcikk. Ebből kiderül, hogy a Fehérvárcsurgóról elszármazott Mester Székesfehérvárra akarta hagyni életművét, ám a város akkor nem fogadta. Az értékek ennek ellenére, hosszas huzavona, a magyar bürokrácia többszöri akadékoskodása után hazataláltak. Elhelyezésükre szóba jött Csurgó, de nekik sem kellett. Időközben Éehérvár mégis érte nyúlt, de elhelyezni a város sem tudta. A gyűjteményt végül a Magyar Nemzeti Galéria fogadta be. Itt tartunk most: raktárban porosodnak a világhírű műalkotások. Hónapokkal ezelőtt e helyen -— a békéscsaba-jaminai templomi seccoját készítő Patay László hazai mellőzése okán — azon töprengtem, érdemes-e magyarként nagyot tenni? Most újfent arra a következtetésre jutottam: nem érdemes. Tudom, akiknek a betevő falatra sincs pénzük, mit sem számít, hogy Amerigo Tot élt-e vagy sem, hagyott hátra valamit, vagy sem. Nem hozzájuk fordulok. Azokhoz, akik felelősek az ország erkölcsi tartásáért. A nyomor, a napi megélhetésért folyó drámai küzdelem egyszer véget ér. Derűs napok jönnek, s a polgárok — mert polgárokat szeretnénk itt a Kárpát-medencében — ismét elindulnak felfedezni Magyarországot, hazánk kincseit. Jó lenne hinni, hogy nem kell addig várni a raktárak zárjainak feltörésével. Árpási Zoltán Százhetven éve született Jókai Mór A magyar romantikus próza ki- pott lapszerkesztői engedélyt emelkedő képviselője, író, Ezután az Üstököst szerkeszakadémikus, Jókai Mór j|i||l|Pllf|||ij tette, majd Magyar Sajtó és 1825. február 18-án Ko- jjF jÄk A Hon címmel lapokat in- máromhan született, és ML dított 1867—78 között 1904. május 5-én Bu- Jjjjjjjjjl ** gglH ' az Igazmondó című lap dapesten halt meg. B 'JHN szerkesztője. Az ország Fiatalon Petőfi barátja Hlk ÍZSKf,; 4 egy ik legnépszerűbb volt, kapcsolatuk akkor „ '/ publicistája volt. Részt szakadt meg, amikor Jó- vett a politikai életben, kai 1848-ban feleségül elnöke volt a Petőfi Társavette korának ünnepelt szí- ságnak és tagja az Országnésznőjét, Laborfalvi Rózát gyűlésnek. Romantikus regéRészt vett a szabadságharcban, nyei máig a legolvasottabb köny- emiatt csak az 1850-es években ka- vek közé tartoznak. tthon voltam az ősszel, abban a nagy vidéki városban, ahol születtem és ahonnan régen elkerültem. Azt mondták, hogy a város erkölcsei erősen elzüllöttek az utóbbi időben. Lehet. Legalábbis egy vasárnap délutáni kalandozáson azt láttam, hogy a főtéri tömegben sétáló nők arca csupa mosolygás, ismerkedésre és barátko- zásra való hajlandóság. Persze nem a dámákra gondolok. Az más területe a világnak. Szegény lányokról lesz itt szó. Boltban dolgozó, írógépen kopogó, vagy nyavalyás hivatalokban kör- mölő fiatal lelkekről, akik a hét nyúzó munkája után mohón jelennek meg a mulatságot, kalandot, szerelmet, váratlan változást ígérő vasárnapi uc- cán. Istenem, ezt nem is lehet nagyon a szemükre vetni, az élet olyan keserves. Nem bűn, ha ott szunnyad bennük a romantikus remény, hogy egyszer csak meglátja és megváltja őket valaki egy szerencsés vasárnap délután.. Állok a patika előtt (melyik vidéki városban ne lenne meg pontosan az a bizonyos, „fontos” patika), hullám: zik előttem a nép. Gondoltam, teszek egy kísérletet és megszólítok valakit. (...) Végre jön valaki, aki tetszene nekem. Magos, szőke, vékony, mint egy ceruza, zöld szemű, az orrán van egy kis fiatalosan náthás, rózsaszín retus. A nyakán vedlett kis mű-róka harcol az ősszel. És jókedvű, anélkül, hogy kihívó volna. Lassan elindulok utána és amikor a „Cukorkakirály” kirakata előtt megáll, melléje lépek. Önmagámra vonatkozólag nincsenek illúzióim. Tudom, hogy egy angol hercegnőt nem csábíthatnék el, mint egy novellistába áttett Rigó Jancsi. De azt is tudom, hogy elég hosszú, vállas és hájos vagyok hozzá, hogy valami érdeklődést tudjak kelteni egy ilyen szegény vasárnap délutáni leányban. Megszólítom: — Szereti a cukrot, kisasszony? A lány vihogni kezd, pislant rám oldalt egy laposat és az orrát boldog ijedtséggel nyomja rá a kirakat üvegéhez. Folytatom az ostromot: — Hát nem mondja meg, hogy szereti-e a cukrot? Titok? — Persze, szeretem! — feleli végre. — Vegyek? — Nekem! Köszönöm, nem kérek. — Megsért, ha nem fogadja el. — Hát, akkor inkább elfogadom. Öt perc múlva már együtt megyünk az Egyetem ucca felé. Ő szopogatja a cukrot, én meg töröm a fejem, hogy mit beszéljek ehhez a kedves teremtéshez? Nem udvarolhatok'neki. Minek szédítsem? Amikor a világon semmit sem akarok tőle. Erkölcsi leckét adjak neki, amiért ismeretséget kötött az uccán? Az szemtelenség volna. Minden lélekbú- vári és társadalomkutató működésnek vége. Hirtelen rájövök, hogy egyikhez sincsen megfelelő módszerem. Hamar megtudom, hogy tizennyolc éves és Micikének hívják. Sőt a vezetéknevét is megmondja és a boltot is, ahol dolgozik. De ezeket az adatokat már nem írom ki. Minek szégyelje magát miattam Micike? Érzem, hogy imponálok neki. És bevallom; ez nagyon jólesik, amint hogy szeretem a hangját is, a finomságát, amint leírja életét és családját, beszámolva örömeiről és bánatairól. Azt ajánlom, hogy menjünk moziba. Boldogan beleegyezik és amikor a szűk páholyban egymás mellé ülünk, mély örömmel gombolja ki vékonyka kabátját. Csak most nézem meg jobban. Igazán csinos. Üde szemében nincs semmi feslettség. A keze vörös, mint a cékla. Szegény kis buta. Kész áldozata az első rossz szándékú fráternek. Nyugtalanság fog el. Mit tettem! Hozzáhajolok: — Nézze, Micike! Az nem baj, hogy mi megismerkedtünk. De vannak nálam rosszabb emberek, akiktől félni kell. ígérje meg hát nekem, hogy ezentúl soha, de soha nem fog senkivel megismerkedni az uccán és inkább elfut, ha valaki megszólítja. Micike olyan piros lesz, mint a láng: — Sohase szoktam — dadogja —, csak most, véletlenül. Adna nekem a nénikém... Látom, hogy nagyon szégyelli magát és nekem is rosszul esik, hogy ilyen szamárságokat beszélek. Hátha nincs igazam és minden úgy van jól, ahogy az ösztön vezeti ezt a tizennyolcesztendős teremtést. Végre sötét lesz. Indul a film. Nyolcadik Henrik magánélete bontakozik ki előttünk, a középkor angol kosztümjeiben. És amíg a király, mint egy vadállat rágja előttünk az egybesült ürücsülköt, én a lány fülébe suttogva próbálom magyarázni a történelmi körülményeket. Bizony, Micike nagyon tudatlan. De fiatal esze olyan engedelmes, mint a viasz. Teljesen meg vagyok elégedve a tempóval, ahogy a nevelése halad. Még bámulnom is kell, hogy olyan fogékony minden iránt. Művelt kis nőt lehetne belőle faragni hamarosan. (...) E tépelődések közben egyszerre csak elszakad a film. Nagy világosság. Fölzúg a mulatságában megzavart közönség. Én ismerem a szóban forgó városnak egész krémjét. Mindjárt felém is kiált a szomszéd páholyból egy mo- noklis, gavallér barátom: — Te itt? Vasárnap délután?... Aztán egy másik barátom megy el mellettem. Olyan, mint egy gróf, pedig fakereskedő. Az is az arcomba mosolyog barátságosan. És — végtelen balszerencse ez mostan — egymás után tizen is köszönnek, tízfelé is kell köszönnöm. Csupa „szervusz” és „kezétcsóko- lom” vagyok. Kíváncsi szemek kereszttüzében ülünk Micikével. Sajnos, engem is nagyon sokan ismernek abban a városban. Micike szeme egyre tágabbra nyílik: — Kicsoda maga? — kérdi rémülten. — Uccaseprő! Persze, nem hiszi. Ijedten, idegenül néz rám. És látom, mennyire megriad, amikor nagy bundasuhogással, egész illatfelhőben egy szép művésznőjön oda hozzám, a „helyi” primadonna. Csupa mosolygás. Ahogy újságíróra szokott nézni a színésznő. Azzal is régi barát vagyok. Természetes, hogy így szólít meg: — Szervusz! Gyere csak egy pillanatra. Mondani akarok valamit. — Bocsánatot kérek. Egy pillanatra! — szólok Micikéhez és látom, milyen fájdalmasan megalázott az arca, milyen lefőzve bólint a fejével. A művésznő csak két percem veszi el. Éppen csak üzen rajtam keresztül valakinek. De mikor visszamegyek a helyemre, Micike már nincs sehol. Elrepült, szegény, kis megriadt veréb. Keresem mindenfelé, beléfura- kodom a tömegbe, kiszaladok hajadonfővel az uccára. Nincs sehol. Éltűnt. Kiabálom a nevét. Semmi. A szívem nehéz lesz. Egészen buta vagyok. Érzem, a dolog, amibe fogtam, túlságosan nagy hozzám. Nem tudom, hogyan folytassam. Nem vagyok se jó, se rossz. Langyos vagyok, mint az ihatatlan víz. Haszontalan. ___£__________________________________________ A vasárnap délutáni lány írta: Hunyady Sándor
