Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-14 / 217. szám
^BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP IN MEMÓRIÁM SIMONYI IMRE 1994. szeptember 14., szerda „Tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból” Történelmi lecke Muhi. Mohács. Majtény. Világos. S ami közte. Előtte. Utána. Török áfium. Német maszlag. (Ilyen áfium. Olyan maszlag.) Hazai kereszt idegen fából — idegen rénfa hazai ácstól. Ez mind volt! így! S még mennyi! Iszonyatos mind számbavenni! Orcát pirító önleköpést! Hisz bűnösök lehettünk akár a többi nép. De el nem követett bűnöket: kéjjel vállalt önkéntesek!? EZ Muhi! EZ Mohács! EZ Majtény! EZ Világos! Mert nem a történelem a veszejtő de az önfeljelentő köpedelem: EZ a valóban vesztett történelem s ez vezetett vesztett csatákon túli gyászhoz Vezeklő s illő alázat a vétkekért! De nem illegő-riszáló alázatosság s dőre áron aluli végkiárusítás jelez irányt szakadékból az emelkedőre. Muhi? Mohács? Majtény? Világos? És Zrínyi?! És Ady?! És Bartók?! És Zsilinszky?! Csak illő flórt a méltóságos gyászhoz! De hogy bármelyik Majténynál végleg letörött volna a zászló!? Hát József Attila!? Hát Kodály!? Hát Krúdy!? Hát Németh László!? A napokban volt hét hónapja, hogy elment. Február 17-én temettük a Szentháromság temetődben, Gyulán. Simonyi Imre ma lenne 74 éves. Az évforduló nem kerek, de ez a mostani születésnap az első azóta. Nélküle. Verseivel és Márai Sándor prózarészletével rá emlékezünk. Akkor is megérte És mégis mégis mégis csak a hűség: árulók közt elárult gyönyörűség. Hát volt értelme mégis mégis mégis. Bár hűtlen a föld áruló az ég is. Mert volt mert volt mert volt azért öröm is. Úgy kaparta össze tíz köröm, És volt és volt, mégis valami szép: az ocsmányon túl az a maradék. Telipofájú bánatok mögött ott kuporogtak kis halk örömök. S a fertelemből ami ép maradt: össze ne roskadj e csöpp szép alatt. Az áruló nem te voltál — az ég volt. Ne te roskadj — szakadjon az az égbolt. A földkerek volt hűtlen — te a hűség. Megérte! akkor is ha együgyűség. üzenet ha egy nap elmegyek majd tőletek nem köszönök el senkitől még a lányoktól sem s nem viszek magammal egyebet csupán a botot amellyel végigvertetek rajtam — meg egy tarisznya megaláztatást (ha útközben elfog a régi jó étvágy az otthoni ízek iránt hát torkig jóllakhassak belőletek) s üzenetet is csupán annyit hagyok hogy mondjátok: ugyan mi történt volna ha bárcsak egyetlenegyszer is kiülünk a lócára s egymás dohányából füstölünk egyforma füstkarikákat Rendületlenül Levél barátomhoz S ha másként, nem — hát legbelül: hazádnak rendületlenül. S ha restelled, hogy hangosan; nehogy meghallja más, kívül? Hát szakálladba dörmögd, hogy: nincs hely számodra e kívül. De aztán — rendületlenül! Ezt aztán — rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: nincs más belül, nincs más belül! A lehetetlenért és túl az értelem határán s az érzelem határain túl s a lakatra zárt lehetőségek mögött mégis csak kell lennie valahol valamerre valamiféle valaminek valami határtalanságnak valami korlát-nélkülinek amiért mégis érdemes az értelem határait általlépni s az érzelem korlátján átalvetni magad — kerül: amibe kerül — A LEHETETLENÉRT. Tudod egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) — És ezen a napon az ember megöregszik. S egy napon majd megtudja az ember hogy mindenki közelebb áll a másikhoz mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. — És azt hiszi hogy meghasad a szíve. Aztán eljön az a nap is amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal — anélkül hogy meghasadna a szíve — leírja a kiadás rovatba. Am ezen a napon valamiképp körülbelül vége is van a világnak. Márai Sándor: Szindbád hazamegy Most csakugyan hazaindult a hajós. Magánosán feküdt az ágyon, a gyertyaláng mellett, csukott szemekkel, s mosolygott. ... A vörös postakocsi még egyszer elindult,s Szindbád hallotta a pejszín ostorhegyes nyerítését, a kocsis rézkürtjének nyers, vijjogó szavát, s a kocsi belsejéből női nevetés és dörmögőférfibeszédet is hallott. Kronprintz Irma nevetett így, s Rezeda Kázmér dörmögött a kocsiban, szidta Felvéghyt, a bolond nagyurat, aki utazni viszi a nőket, holott okosabb nem mozdulni többé a Vízivárosból, mert ismeretlenné, megbízhatatlanná és félelmessé változott a világ. Hallotta a kocsi dübörgését Szindbád s látta a tájakat, melyeken a vörös batár áthaladt; az élet és az álom díszleteit látta, s mosolygott. Úgy érezte Szindbád, a hajós, hogy sok sikertelen és reménytelen bolyongás után most végre csakugyan hazaindult utasaival a vörös postakocsi. Döcögött a májusifényben a batár, s minden benne volt és vele utazott, amitől Szindbád az életben szenvedett s amit szeretett. Lassan hajtott a kürtőkalapos kocsis, már elhagyta a hah’ani vámot s elhagyott mindent, ami az élet bűvölete, kedvessége, nyájassága, értelme volt. A világ elmaradt a batár mögött, s Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk. így mosolygott és utazott a hajós, mert végre hazament. A gyertya csonkig égett s utolsó lobbanásá- val megvilágította Szindbád arcát. Most bölcs volt a csukott szemű arc, közömbös és szigorú. Csak Keleten tudnak ilyen közömbösen és méltóságteljesen nézni az urak, mikor vége van valaminek. (részlet)
