Békés Megyei Hírlap, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-15 / 87. szám
EMLÉKEZÉS 1993. április 15., csütörtök A Hangya munkatársai az eladótérben A szarvasi Hangya épülete 1944-ben. Az előtérben az alkalmazottak egy csoportja látható Időösvényen Egy régi utazás emlékei, anno 1945 Az évek múltával a régi húsvétok emlékei sokasodnak mögöttünk. Minél tovább megyünk az idő ösvényein, annál több kép jön elénk harangcsengós körmenetekről, foszlós kaláccsal és tormás sonkával teli ünnepi tálakról, napestig tartó locsolkodásokról. így vagyunk most ezzel apámmal is virágvasárnap délutánján. Egy pohár rosé mellett gyerekkoromban oly sokszor hallott nagy utazás történetéről beszélgettünk. A történet ’45 húsvétján kezdődött. Akkor, a háborútól megnyomorított lelkek milliói várták, hogy a romokba szédült ország felálljon a porból és megtörténjen a magyar feltámadás. Előkészületek — Miért kellett Pestre menned pont 1945 húsvétján? — fordulok apámhoz. — A Dunántúlon még javában dörögtek a fegyverek, amikor Vas Zoltán, Budapest élelmezési kormánybiztosa kiadta a jelszót: „Minden élelmet Budapestnek!” Erre a keleti országrész Hangya Szövetkezetei utasítást kaptak mindennemű élelmiszer felvásárlására. Úgy húsvét előtt három héttel a Hangya központból lejött hozzánk Szarvasra az üzletbe — apám ekkor a szarvasi Hangyá kereskedésében dolgozott — két úr, jó néhány tízezer pengővel. Ez akkor még nagy pénznek számított, mert nem burjánzott el az infláció. Egy tojást még 1 pengőért meg lehetett kapni, 10—12 pengőért pedig jó bort lehetett mérni. Egy szép liba ára már 100 pengő volt. Annak rendje-módja szerint a kisbíró kidobolta a községháza előtt, hogy mindenféle élelmiszert felvásárolunk a pestieknek. A szarvasiakban megmozdult a tenniakarás és húsvétra már sok ezer tojás jött össze, baromfiból, kolbászból, gabonából is hoztak elég tekintélyes mennyiségben. A tojásért nemegyszer egy cserkész kézikocsival mentem gyalog Szentandrásra. A fuvaros a torkát locsolta — Milyen járművel tudtatok közlekedni? — Pontosan húsvét hétfőjére felfogadtunk egy derék szarvasi fuvaros embert, Sárkány Mátyást, aki parasztember volt. Déli egy órakor indulhatunk a Hangya elől — ígérte derék fogatosunk. Persze el kell mondanom, hogy a szekér beszerzése már előzetesen sem volt könnyű, mert csak a községi elöljáróság engedélyével lehetett fuvarba menni. A megmaradt lovakat—jórészt központi rendelkezésre — szántani rendelték ki. Az orosz parancsnokságok az országrész nem egy helyén plakátot is nyomtattak, amin munkára vezényelték a magyar parasztot. Gondolták, hogy az muzsik módjára nem tudja, mit jelent a tavasz. Szóval az egy órai indulás elmaradt, mert a mi derék fogatos emberünk jó fuvaros szokás szerint alaposan meglocsolta a torkát. Vezetőnk, Hargitai József ellenőr úr gondolt egyet és elment a lakására. A mi derék emberünk az asztalon kiterülve húzta a lóbőrt. Szegény felesége nagy sopánkodással megfogadta, hogy hajnalra életet lehel az urába és kedden indulhatunk. Így is történt. Svejkbe illő körülmények közepette szegény küllős kocsink kezdett már a rakomány felénél összeroskadni. „A vén istennek sem engedem, hogy még egy dekát tegyen rá” — ordította az időközben kijózanodott fuvarosunk. Majd nyomdafestéket nem tűrő kölcsönös dicséretek kíséretében megegyeztünk és a megpakolt kocsi tetejére — két nő és két férfi — felszálltunk, mint utasok. Mondanom sem kell, mire Szentandrásra értünk, már a szó szoros értelmében füstölt a kocsi, mert a perselyekben majdnem meggyulladt a kocsikenőcs. A két féder pedig teljesen kiegyenesedett. További bonyoldalmak Délután Öcsödön — az így megrokkant kocsinkkal — bedöcögtünk az ABA-féle fatelepre. Lópokrócba, kabátokba bugyolálva ott is aludtunk. Jött a reggel. Hogy tovább mehessünk, a vezetőnk szabály szerint lejelentkezett a község főjegyzőjénél — miután az elit elmenekült, ezt a tisztet ott akkor egy marhagulyás töltötte be — és nagy nehezen, némi kenőpénz fejében, hosszas alkudozás után egy másik fogatot is kikönyörgött. A fele árut átpakoltuk és már két kocsival indultunk tovább. Persze akkoriban az útvonal nem egyezett meg a mostanival, Szolnokon és Cegléden áthajtva, szerda estére Abonyba értünk. Egy országúihoz közeli tanyában a két hölgy kapott egy szobát, mi férfiak a szénapajtában aludtunk, mert a gazda nem tartozott a legszívélye- sebb polgárok közé. Elszorult a torkunk, amikor a ceglédi gyűjtő fogolytábor mellett vitt el az út. Isten tudja, hány ezer magyar hadifogoly tengődött ott a szabad ég alatt, rongyokban. A fuvaros ugyancsak csépelte a lovait. — Pestig nem háborgattak az oroszok? — Különösebben nem, csak csütörtök estefelé Üllő előtt hirtelen két szakadt lovas kozák bukkant elő a félhomályból, de öt liter bor fejében tovább engedtek. Innen nem messze, egy pesti kislányt is felvettünk még, hátán óriási hátizsákkal. Péntek reggel ég- telen káromkodásra ébredtünk. Budapest romokban A fuvarosunk ezúttal azt hozta tudomásunkra, a maga már ismert stílusában, hogy Csillag lova felfúvódott. Óriási szerencséjére a szállást adó gazda, mondván, hogy neki csak a ló bőre kell, megvette a kimúlt jószágot, természetesen neki nem a lóbőrre volt szüksége, hanem egy közeli, s az akkori sanyarú időkben divatos lómészárszékben kívánta kimérni a pacit virslinek. Péntek délelőtt ennyi bonyodalom után felértünk Pestre egylovas fogatunkkal — a másik kocsitól időközben elváltunk — a Közraktár utcai Hangya Központba. Már útközben is nem egy helyen találkoztunk szétlőtt futóárkokkal, szénné égett harckocsi maradványaival, de az akkori Budapest képe maga volt a siralom völgye. Borzalmas látvány közepette adtuk át magát az árut is. A központ dolgozói gumikesztyűkben, gumicsizmában szolgasaroglyákon hordták fel az egyik épületrész telitalálatot kapott pincéjéből a hullákat. A fuvarosom a Sárkány utcai béristállóban szállt meg, én meg felkerestem a kibombázás miatt a Kőris utcába költözött nagynénéméket, Kékesiéket. Szombat reggelre beszéltük meg Sárkány Mátyással az újbóli találkozást. Hát uramfia, amikor találkoztunk, kérdezem tőle, hogy hova tette a maradék egyszem- lovát meg a kocsit. Erre kiderült, hogy eladta őket, nem is kis pénzért, mert később ahogy hallottam, itthon az árából két fiatal, erős lovat és egy sokkal jobb kocsit tudott venni.-Akkor találkoztam vele az életben utoljára, mert ő a nem mindennapi fuvaros Odüssze- ája után kivándorolt Szlovákiába. Kimentem a Duna-partra, ott még a korábbiaknál is rettenetesebb módon nézett ki a város. A Ferenc József-híd és az Erzsébet-híd roncsai között egy darab kenyérrel és egy kis szalonnával leültem falatozni. Ki tudja már melyik rom-odu- ból egyszer csak odasettenkedett egy idős néni és a szó szoros értelmében a puszta földre leesett néhány morzsát akarta elcsenni. Akkor éreztem át igazán, mit jelentett egy pesti embernek az ostrom alatti éhezés. A maradék kenyeret odaadtam neki. Úgy nézett rám, mint-valami keleti krő- zusra. Vonaton hazafelé — így ezek szerint Szarvasra az átadott élelem fejében az itteni Hangyának már nem tudtál csereárut hozni? — Nem, már nem volt miért felkeresni a Ceglédi úti tárházat. Újabb hosszú napok teltek el, mire a földig bombázott Keleti helyett a viszonylag rendbetett Kőbánya-Felső pályaudvarról egy Kötegyánon át Romániába irányított, jó 40 vagonból álló — Csaba felé tartó —, lőporos ládákat szállító katonai szerelvény tetején, egy ottani vasutas jóvoltából öt sráccal együtt, kizárólag a vagontetőkön hazaindulhattam. Itt Kőbányán egy este csak a vasutas jósága, meg a gyors lábunk mentett meg minket a hosszabb málenkij robottól. Sötétedés után egy orosz járőr elvitt minket szenet lapátolni. De még sikerült időben lelépnünk. Szolnokon a lebombázott állomáson már keményebb volt a helyzet. Ott csak a velünk utazó asszonyoknak köszönhettük, hogy megmenekültünk. Egy szakasz orosz egy kifelé tartó célszerelvényre a szökött foglyok helyett újabb áldozatokra vadászott. Az asszonyok hátizsákokkal, pokrócokkal takartak be minket, hogy ne vegyenek észre az oroszok. Itthon édesanyám, meg az akkor hadifogságban lévő főnököm felesége, Veronka néni már majd meghaltak a félelemtől, nem tudták eltalálni, hogy hol vagyok. Végül a következő hétvége vasárnapjára Mezőtúrról már gyalogszerrel érkeztem haza. Áru helyett egy üres hátizsákkal. Hát ilyen élet folyt akkoriban az országutakon Magyarországon. Örültem, hogy hazaértem, mert mint később megtudtam, egy ismerősünket söprögetés közben vitték el az oroszok. A családja három év múlva látta viszont. *** Húsvét előtti virágvasámap délutánja van. Ahogy ülünk apámmal az asztalnál a pohár bor mellett, úgy fénylik át emlékeiből annak a 48 évvel ezelőtti különös húsvéti utazásnak a messzi képe. — Én már csak azt kívánom a mostani gyerekeknek — mondja apám —, hogy soha ne tudják meg, milyen az éhezés és milyen a háború. Künn, az ablak alatt öt kislány megy el, kezében barkával. A néphit szerint a barka gonoszűző, betegséggyógyító. Elűzi a jégesőt és megóv a villámcsapástól. Talán nem is baj, hogy nem tudják. Nekik a barka egy virág, s a virág maga az élet. Írta:Szenes János Szerkesztette: Papp János Ez a kép fogadta az élelmet szállító szarvasiakat Húsvéti kép a romokban heverő'Budapestről
