Békés Megyei Hírlap, 1992. április (47. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-15 / 90. szám
© 1992. április 15., szerda MÚLTÚNKBÓL Gyalog a „hajós Buruzsok” nyomában Vízen a Vándor Talicskázzák a homokot Gyalog bizony, mert hajóik nyomát már elmosta a Sebes- Körös, s lassan az emlékezet is. De nem csak a Buruzsok nyomait követem, hanem mindazo- két, akik a századfordulótól az ’50-es évekig ezt a foglalkozást űzték a Sebes-Körös homokot lerakó alsó folyásánál, Szeghalom mellett, Fokközben. Hajós életforma Az első „hajós Buruzs”, akiről a családi emlékezet tud, Bo- ruzs István volt a ’10-es években, akinek Boruzs Imre fokközi gátőr (unokatestvérek voltak) építtetett homokszedő hajót, s részibe szedte a homokot B. Imrének. Harmadába, negyedébe, nem tudjuk. Vele dolgozott fia, János (az ő fia Imre), apja elbeszélései nyomán igen sokat elmondott a homokszedők életéről. A „hajós Buruzs” elnevezést a század elején kapták apa és fiai. Ez a „hajós” elnevezés nem minden alap nélkül bukkanhatott fel, hanem egy régi sárréti hajós életfonna folytatésaként. Milyen körülmények hozták létre ezt a mesterséget? Szerintem két dolog: az egyik, hogy a múlt század végére új mederbe terelt Sebes-Körös nagyjából Komáditól a szeghalmi foki hídig lerakta az eddig hordott homokot. Zátonyokat képezett, s ez veszélyeztette a Körös zavartalan egyesülését a Berettyó új folyójával Körösladány alatt. A másik, hogy a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés következményeként országos méretű út-, vasút-, középület-építkezés indult meg, s ehhez a fejlődő vidéki polgárság kőházépítési igénye is hozzájárult. Mindez nagy mennyiségű homokot igényelt, s ezt az igényt vállalkozó szellemű, kevés földdel rendelkező kétkezi munkáscsaládok, vagy baráti alapon létrejött homokszedő társulások elégítették ki, akik alkalmazkodtak az új mederbe szorított Sebes-Körös kínálta munkaalkalomhoz. így lettek homokkitermclők a Boru- zsok, s más családok is. Boruzs István fia, János már egy „társaság” volt 1900—1920. között, Sándor, József és Gyula koruk miatt csak a ’20-as években kapcsolódtak be a munkába. A testvéreknek három hajójuk volt. A családi emlékezet még annyit őriz ezekből a ’10-es évekből, hogy a gátőr, B. Imre mindig kevesellte István teljesítményét, mire ő „begurult”; egye meg a fene a hajódat, szedd magad a homokot! De az is lehet, hogy cifrábban mondta. Más családokról, társulásokról s alkalmi munkásokról Kerekes Sándor (1990-ben volt 90 éves) így emlékezik: „Az ő édesapjának, Kerekes Imrének B. Istvánnal egyi dőben a ’10-es években már volt hajója, 14— 15 köbméteres. Cs. Nagy Imrével voltak társak. Makkai Józsefnek 16 köbméteres hajója volt, ő két felfogadott emberrel dolgozott. Nagy Miklósnak 34, Vasvári Istvánnak 22, Balázs Ferencnek 34 köbméteres hajója volt. Ács Mihály (aki ’89-ben 82 éves volt), mint fogadott munkás dolgozott évtizedekig a homokszedőkkel. Az ő kettejük és Boruzs íme, János fia és testvére, Emma magnóra mondott visszaemlékezései, s Nagyné Hajdú Erzsébet — a szeghalmi Sárréti Múzeum munkatársának — segítő munkája, s az én 1942- es tapasztalatom alapján rekonstruálhatjuk e kihalt mesterség életét. Homok Juliska gyomrában A homokszedés idénymunka volt, jég alól nem lehet homokot szedni. Ezért nyáron részes munkákat vállaltak: aratást, kapálást. Mikor jött a megrendelés, megszakították a munkát, valaki a családból vagy a társulástól a helyükbe állt, hogy a homokszállítást teljesíthessék. Ez azonnali pénzt jelentett a konyhára; cukorra, sóra, „petró- ra”, másra. Ilyen pénzzel egyéb kisparaszti háztartások nem rendelkeztek, ezért a homokszedők valamivel jobban boldogultak, mint hasonló kistulajdonnal rendelkező vagy kétkezi munkás sorstársai. 1942-ben én, mint 15 éves diáknapszámos az útbiztosság megbízottjaként egy nyáron át tanúja lehettem a homokszedők munkájának, életének. Megengedték, hogy megpróbáljam a homokszedést — majd beleszakadtam. Legfőbb munkaeszközük az uszály volt, melynek fedetlen gyomrába szedték a homokot. Átlagos hosszúsága mintegy 10 méter, szélessége 2—3 méter. A hajó méretétől függött a befogadóképessége. A hajónak nevet is adtak, például Berettyó, Vándor, Juliska, Kati... A hajó közepén keresztben egy kis építmény, bódé állt, gulibának hívták, melyben alkalmasint alhattak, itt tartották az ételnek valót vagy az eső elől behúzódhattak. Az uszály oldalán, körül egy deszkaperem, „járgány” volt, ezen állva történt a homokszedés, egy 4 méteres nyelű, 40-szer 25—30 centis kapával. Kiállt az ember az uszály peremére, folyással szemben, előre lendítette a kapát, belevágta a vízbe, s vállához támasztva a kapanyelet, két kezével, a lábával rugózva segítette jó mélyre süllyeszteni a kapát a homokba, s aztán gyorsan kitépte, fürgén kapkodva a nyelét alulról fölfelé, hogy minél előbb kikerüljön a kapával felszedett homok a vízből. Aztán beemelve az uszályba lecsúsztatták a mintegy lOkilónyi vizes homokot; s így tovább. Általában kétszer szedték meg a hajót naponta, s talicskázták ki a „Körös-játszóba” (az ártérbe), ahol prizmákba rakták, s kiszámolták, hogy egy prizma hány köbméter homokot tartalmaz. À Boruzs testvérek közül Jóska volt ennek a mestere. Ezt a homokot a környékbeli építőmesterek rendelték, akik fuvarosokkal szállíttatták el. Ha úton voltak a hajók, egy ember mindig itthon maradt. Ez volt a „hetes”, ez adta el a homokot, s számolt el vele. A homokszedőknek így telt el egy napjuk: reggel 6—7 körül a „Don-kanyarban” egykét féldecit „bekaptak”, majd kiérve a foki hídhoz szalonnát sütöttek, s aztán kezdődött a munka. Dél felé az egyikük főzni kezdett a parton, bográcsban. Ételeik lebbencsleves, betyáros, paprikás krumpli és más ételek. De az ő bográcsuk gyakran látott halat is, főként útközben, paprikásnak vagy csak zsírban sütve. Este 7 óra körül hazabicikliztek, s otthon vacsoráztak meleg ételt. A főnök a kormányos Az igazi megélhetést az end- rődi, gyomai és békésszentand- rási építési vállalkozók megrendelései biztosították. A ’20-as, ’30-as években B. József volt az „üzletkötőjük”, aki elment ezekbe a városokba, s felvette a rendeléseket. Ezután a társulások megosztották egymás között, hogy ki hová, kinek és mennyit szállít. Ennek a nehéz mesterségnek legvidámabb szakasza a hajó leúsztatása, a homok eladása, s az utána következő kis áldomásivás volt. Általában reggel hatkor indultak a Körösön lefelé. Evezővel — dallózónak hívták — segítették a hajót a haladásban. Egyikőjük kormányzott — többnyire a főnök. Az endrődi híd alatt megálltak a dombszögi csárdánál erőt meríteni, azután csurogtak lefelé, oda, ahová a megrendelés szólt. Délre kitalicskázták a homokot, megkapták a pénzt. Egy köbméter homokért 4 koronát fizettek (a ’20-as évekig). Egy 30 köbméteres hajó 120 koronát keresett egy fordulón. Ha hetente 2—3-szor fordultak, az 240—360 koronát hozott. A fogadott emberek, mint Ács Mihály is, napi 14 koronát kaptak 1927-ig, a pengős világban 5 pengőt egy fordulóért (persze szedéssel együtt). Ez ötnapi napszámnak felelt meg az uradalmakban. Tehát 2—3-szoro- sát keresték annak, mintha máshol dolgoztak volna. Kerekes Sándor így számolt el nekem a keresetével a ’20-as évekből: „3000 koronát kerestem évenként, ebből 1000-ért vettem egy »őtöző ruhát«, 1000 a kosztra ment, 1000 meg a kocsmára, meg a szép lányokra.” Hazafelé a dombszögi csárdánál ettek, ittak, nótáztak: „Homokos, kavicsos a mi házunk eleje...” Itt többnyire meg is aludtak, ki a gulibában, ki a csárdában. S aztán húzták a hajót felfelé, haza. Kis hámfák voltak egy 40—50 méteres vontatókötélen, ebbe „fogták be” magukat. A főnök a kormányos volt. A vontatókötelet a hajó orrában álló 5—6 méteres őrfára kötötték, s ennél fogva húzták a hajót. A vontatókötelet hosszú nyelű gándzsával emelték át a parti fűzfákon. Közben a vizet is kellett meregetni a hajófenékből. Kerekes Sándor akkor 11 éves kisgyerekként ezt csinálta, de már kormányozhatott is. Ha megéheztek, megálltak. Főztek, ettek, ő meg nagy karéj cukros kenyeret kapott, ha kellett többször is útközben, hogy ne fáradjon ki. Hazafelé már vidámabb volt az élet, ha nehezebb is. Halat fogtak, néhány szelíd, vízre engedett kacsát elütöttek, s megfőzték a gulibában. Ezt vette észre Takács Imre, a tréfacsináló, hogy az előttük lévő hajó után kacsatollak és belsőségek úsztak a vízen. Utolérve a hajót mondta, hogy jönnek a csendőrök, mert a gátőrök keresik kacsáikat. Nosza, beöntötték a Körösbe a finom kacsapaprikást. Erre mondta „röhögve” a Takács, se csendőr, se gátőr, csak jól ki akartam tolni veletek... Sikerült. Majdnem megverték. Ez a Takács mindig csinált valami tréfát. Derűs Boruzsok Végezetül Csoór István, volt gátőr A nap sohasem alszik című könyvéből hozok példát a homokszedők egyik csínyéről. Derűsnek nevezi a családot, az öreget és négy fiát (gyanítom, hogy a Boruzsokat rejti ez a név, mert más ilyen család—egy apa és négy testvér — nem volt a homokszedők között). Felfelé hajózva (mert lefelé erre nem lehetett idejük) eldugták a pásztorórán meztelenül fürdóző 600 holdas „Hentessy” és babájának a ruháit. Később, mint gyanútlan jótét lelkek „megkeresték” és visszaadták — négy hold kukoricaföld terméséért tökkel együtt — a meztelenül didergőknek. Valami igazságmagja lehetett ennek, mert Cs. I. jól ismerte ezeket az embereket, nem hinném, hogy csak kitalálta az egészet. Tény az, hogy valóban „derűsöknek” kellett lenni ezeknek a Boruzsoknak és a többieknek is, hogy ezt a kutyakemény munkát mögöttük lévő hajcsár nélkül végezzék. Ezt csak tréfával, játékkal és sok-sok derűvel fűszerezve lehetett csinálni. S itt adok igazat Cs. I.-nek, hogy a Boruzs nevet Derűsre változtatta. Volt „hajós Buruzsok” és a többiek ! Remélem e pár sor méltóan örökíti meg fáradságos életeteket. (Az írásban használt eredeti Boruzs a mindennapi beszédben Buruzzsá változott.) Vadasi Tibor, A szeghalmi foki híd
