Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-07-08 / 287. szám
MŰVÉSZETEK-TÁRSADALOM ----------------------1991. december 7-8., szombat-vasárnap______Q M ese — Heinzelmann Emmától Sanyi manó és Huhu varázsló Ottlik Géza Garabon Gereben című népmesekötetének illusztrációja Sanyi manó és Huhu varázsló, a Varjúdombi meleghozók háromfejű sárkánya, a Kisköd- mön deli huszárja, Gorkij Bolondoska Ivanuskája ismerősen köszön gyerekekre, felnőttekre. És ugyanilyen barátságosak a többi figurák, boszorkányok és tündérek, törpék és óriások, emberszabású állatok és állatfejű emberek, griffmadarak és csodaparipák könyvillusztrációkból, dia- és televíziós filmekből, plakátokról. A világ és a magyar népmesekincset megelevenítő groteszk bohókás alakok, klasszikus mesék és költők leleményéből született történetek hősei jelennek meg Heinzelmann Emma grafikusművész munkáiban. A művész 30 éve jegyezte el magát a műfajjal, az alkalmazott grafikával. Harminc éve illusztrál mesekönyveket, rajzol dia- és tévéfilmekhez mesealakokat, mindig nagy közönségsikerrel. 1980-ban Andersen-diplomát kapott a Nemzetközi Gyermekkönyv Társaságtól, 1972-ben kiállított a Velencei Biennálén, s 1984-ben aztán itthon is kitüntették Munkácsy-díjjal. Heinzelmann Emma nemcsak grafikával foglalkozik. Ismert a műfaj határait feszegető textiles tevékenysége is. Nagyméretű textil-aplikációja, amely a Varázsszőnyeg címet viseli, még a mesék világába tartozik. Gyöngyökből, kagylókból, hímzésekből összeállított tenyérnyi képeit, amelyeket gyöngyös varrottasnak nevez a művész, a népművészet ihlette. (Kádár) A határ mindkét oldalán Körösi Műhely 1990-ben új művészeti lap indult megyénkben. Azzal a nemes szándékkal, hogy összekösse Békés, Arad és Szilágy megye művészeti köreit. Az ötezres példányszámú és igen rangos, elismerő kritikákat kapott kiadvány két szám után az év elején eltűnt a standokról. Most a napokban végre az olvasók kezébe kerülhetett az igen tartalmas írásokat hozó harmadik szám. Olvashatunk benne elbeszélést az aradi Dísz Pétertől, Tímár Máté visszaemlékezését Tamási Áronról. De megtaláljuk benne Banner Zoltán, Kántor Zsolt írásait is. Kuriózuma a számnak Kner Izidor naplórészlete 1919—20-ból. A folyóiratot a kolozsvári születésű Bardócz Lajos nemes mívű metszetei és grafikái díszítik. A megjelenés apropóján kérdeztük meg Braun Mihály laptulajdonos főszerkesztőt a hosszú szünet hátteréről. — Az induló tőkénk sajnos megfogyatkozott, az országos pályázatokon nem kaptunk támogatást, a megyeieken sem. Most végre a Lakitelek Alapítvány lehetővé tette számunkra a folytatást. — Véleménye szerint mi lehet ma egy ilyen lap sorsa? — Én úgy látom, ma minden megyének és régiónak van életképes irodalmi folyóirata, Békésben ennek ma még csak a körvonalai látszódnak. Annak ellenére, hogy a mi megyénknek is voltak tradíciói e téren. Őszintén remélem, hogy egyre több szponzor és igényes, a szép magyar szóra éhező olvasó fellelésével életképes lap leszünk. —A mai meglehetősen zaklatott világban és egymással csa- tározó politikusok belharcaitól felborogatott értékrendben hordoz-e pozitív jövőképet ez a lap? — Törekvésünkben az értékkeresés és azok közvetítése dominál, amit az irodalom, a történelem, a néprajz, a helytörténet segítségével szándékozunk kibontani. Természetesen a határ mindkét oldalán egyelőre csak magyarul, de a jövőben a műhely szónak megfelelve szeretnénk románul, szlovákul és németül is megjelenni. Erre azért lesz szükség, mert azok az értékek, amelyeket mi igyekszünk feltárni, úgy véljük, az európai szellem jegyében anyanyelvükön kell, hogy szóljanak az itt élő népcsoportokhoz. Szenes János ,,A magyar eszmevilágnak maradandó várat” Schulek Frigyes, a Halászbástya mestere Százötven éve született a múlt századi magyar eklektikus építészet kiemelkedő mestere, Schulek Frigyes. A hazai építészet meghatározó korszaka volt az az időszak, amely lényegében 1867-től, a kiegyezéstől az első világháborúig tartott. Ez volt a „boldog békeidő”, a nagy kapitalista fellendülés nosztalgiával említett kora. Ekkor vált világvárossá a három provinciális településből, Budából, Óbudából, Pestből egyesített, rohamléptekkel fejlődő főváros. A nagy városrendezési terv, a gigantikus építészeti feladatok egy jól képzett építészgeneráció közreműködésével a világ egyik legszebb városát eredményezték. Az európai szempontból kiemelkedő épületek közül elég csak a Parlamentet vagy a Halászbástyát említeni, melyek Budapest szimbólumává nőtték ki magukat. Az utóbbi mestere volt Schulek Frigyes, aki a kor építészeti elvei szerint kortársaihoz hasonlóan a régmúlt nagy történeti stílusoknak ihletésében, azok elemeiből alakította ki alkotásait. Schulek Frigyes hivatott, európai hírű mester volt. Pesti tanulmányai után a bécsi akadémián tanult. A kiegyezés után hazatért Pestre. Kora szokása szerint hosszabb tanulmányutat tett Itáliában, majd 1870-ben az Országház építőjének, Steindl Imrének az irodájába került. Építésze lett a Műemlékek Országos Bizottságának, 1903—■ 11 között a Műegyetem tanára volt. Műveit a neoromán és a neogótika ihlette. A romantikus nemzeti eszme hirdetője volt. A Halászbástya és a Hilton Szálló Nem sokat alkotott, mutatós sikerekkel, anyagiakkal keveset törődött. Mint a Műemlékek Országos Bizottságának építésze alázattal közeledett sorstépett országunk műemlékeihez, hogy maradéktalanul beleérezhesse magát koruk építészetének szellemébe. MTI- fotó: Gehring János így azokat alkotó módon egészítette ki, állította helyre az utókor számára. Bár a helyreállítási elvek ma már mások, lehetetlen nem tisztelettel adóznunk emléke előtt, az általa restaurált műemlékek annyira sugározzák építőik szellemét. Ő állította helyre a lőcsei városházát, az eperjesi Szt. Miklós templomot, a nagybányai Szt. István-tor- nyot, a kisszebeni, ákosi. karosai templomot, a pozsonyi kla- risszák és ferencesek templomának tornyait, valamint a visegrádi Salamon-tomyot. Időtálló műve a Buda vári Nagyboldogasszony (Mátyás) templom, melynél a megmaradt részek gondos tanulmányozásával pótolta a toronysisakot, kiegészítette a főhomlokzatot és a Gara kápolnát. A meglévő adottságokhoz igazodott világhírű főművében, a Halászbástya tervezésében is, amelyet 1895—1903 között épített „a magyar eszmevilágnak maradandó várat” emelve. Francia román stílusú formaelemekből konstruálta, A Mátyás templomot stílszerű keretbe foglalva, ma már kissé romantikusnak ható mesearchitektúrával, időtálló esztétikai értékkel koronázva a bástyafalakat. Könnyen emlékezetbe vésődő foglalatot adott a pesti panorámának. Hasonló, későromán ízlésben tervezte a szegedi evangélikus templomot (1880—83), a Jánoshegyi kilátót, a pécsi Zsolnay- emlékművet és a szegedi Fogadalmi templom, később Foerk Ernő által kivitelezett tervét. 1919 szeptemberében hunyt el. Brestyánszky Ilona Na testvérek: ütött az óra. Erre vártunk, ezért harcoltunk, erről álmodoztunk. Kimúlt végre a magyar könyvkiadás, kiszenvedett a könyvkereskedelem. De nem ám csak úgy részeiben, itt-ott, hanem egészen. The end, fin, fine, konyec, kaput. Minden valamirevaló író magának ír elsősorban, ez mostantól nem szellemeskedés: szabály. Az íróasztalfióknak írunk, mint kamaszkorunkban. Eljött a teljes írói szabadság ideje. Aki még kiad könyvet, az szent ember, s a szentek megítélésében a pszichológusok megbocsáthatatlanul pesszimisták. Hogy mi a könyv? Könyv az, amiből filmet csinálnak a televízió számára. Vagyis ez volt. De már ez se kell. Nem kell a krimi, nem kell a seift, nem kell a nőregény, a horror, a pornó, a karriertörténet, a természetgyógyászat, az ecetetrá. De angol, francia, német szerzőktől se. Mit mondjak: ebben az országban már amerikai írói álnevet sem érdemes felvenni. A könyvesboltokban az eladók a magánügyek meggyónásáról áttértek a szellemi játékokra. Ha ember téved a boltba, rá se hederítenek; tudják, hogy nem vevő. Minden alul- és fölüljáró összes asztala roskadásig tele az 50 százalékkal leárazott könyvekkel, és a járókelők, akik egy éve még egymás lábát taposták a pultok előtt, most úgy mennek el mellettük, mintha utcai késelést látnának. Elfordítják a fejüket. Kiütötte volna a bóvli önmagát? Csacska, késő-rokokó lelkű olvasásszociológusok hihetnek ebben (már ha van még ilyen foglalkozás). Mert hogy az írás mint foglalkozás is megszűnőben. Munka- nélküli író — elvben — nincsen, csak pénz és állás nélküli van. Se ösztöndíj, se honorárium, se előleg, se utólag. Az írás, mint bármely más munka, élettechnika is, amely biztos helyet nyújthat a valóság egy olyan szeletében, amelyet társadalomnak hívunk. Hát ez mától nincs többé. Olyan emberek számára sem, akiket az írás választott szolgálóinak. Nem mondom, az írás mint szakma sosem tartozott a legvonzóbbak közé. Az aligátorokkal való birkózás után talán ez a legnehezebb foglalkozás. Az egyetlen szakma, amelyben senki se tartja nevetségesnek, ha napi 24 órás munkával sem tudsz megkeresni egy vasat se. Ráadásul annyi szerencse kell hozzá, hogy a lóversenyzés komoly, megbízható, nyugodt, polgári foglalkozásnak tűnik mellette. Az a foglalatosság, amelyben minden áldott és kevésbé áldott napon be kell bizonyítanod tehetségedet, olyanoknak, akiknek soha nem is volt. Hálás hivatás: először ismeretlen az ember, aztán megírja első nagy művét, és neve a homályba vész. Na persze ismerek én olyan alakokat is, akik szeretnek írók lenni, csak a papírmunkát utálják benne. Lelkeket, melyeket annyira megmérgezett az írás, hogy saját magukat sem látják tőle, nemhogy a tényeket, melyekkel szemben nem viseltetnek ugyan ellenszenvvel, csak éppen apátiába esnek, ha szembesülniük kell velük. Ismerek öltögetőket, akik több méternyi könyvetférceitek össze, és fele annyit sem olvastak. Akiknek húsz évükbe került, hogy rájöjjenek: nincs tehetségük az íráshoz, csakhogy már túl híresek ahhoz, hogy abbahagyják. Tudok tollrágókról, akik kilesték a siker titkát, amely csupán ennyi: mindig olyasmit kell írni, amire azok a vevők, akik mozgatják az ajkukat olvasás közben. Ezek az emberek egyben mégis megegyeznek: látomással bírnak magukról. Ha valakinek az a hallucinációja támad, hogy ő író, a világ összes gyógyszere és orvosa nem gyógyítja ki belőle. Hát most ezek a betegek mind éhen fognak veszni. Ugyanis az olvasók (ezek az érthetetlen és akadékoskodó teremtmények) sincsenek messze már tőle. (Előbb mindig az olvasó hal éhen: ez majdnem törvény.) A lenézett középosztályt, minden kultúra hordozóját, de legalábbis viszonyítási pontját, és az értelmiséget, amely szereti magáról azt hinni, hogy ő nem tartozik a középosztályhoz, elpusztítani látszanak olyan értelmiségiek, akik a középosztály nevében törnek a hatalomra. Hatékonyságba szédült társadalmunkban a kultúrának nincs is helye. Balga, aki ezt nem látja. Akinek pénze van, az még a pornóvideónál tart—az unokáira nem várhatok. Az optimisták azt mondják, hogy a mi demokráciánk van olyan jó, mint a nyugat-európai. Ebben az egyben pesszimista vagyok: félek, hogy igazat mondanak. Valamikor — kamaszkorom gőgös gőzeiben — azt hittem, középszerű mérnökre szükség van, középszerű íróra nincs. Ma — hogy már nincs szükségem többé a középszerre — (be)látom, hogy nem volt igazam. De ma már nemcsak a középszer, a szellemi elit bizonyos rétegeinek puszta léte is kérdésessé vált. Megpróbáltam népszerűbb könyvek fordításával eltartani a regényeimet. Az egyik kiadója már tönkrement (kiadó kiadó), a másiké (a tao könyv) most megy tönkre. (Az első könyv el sem jutott a kiadásig, a második fantom könyv lett.) Vállalkozzam? Mire? Ha az írók jó üzletemberek volnának, eszük ágába se jutna írónak lenni. Elmegyek kártyajósnak, bizonyisten. Jövendőmondásból talán még meg lehet élni, múltírásból nem. Krúdy se szégyellte az álmoskönyvet, Ottlik se a bridzset. Vagy barátkozzam gazdagokkal? Megtettem. Ha meg akarod tudni, mit gondol az Úr a pénzről, nézz azokra, akiknek annyit juttatott belőle. Nem a sárga irigység beszél belőlem. A fekete. A gazdagokban az egyetlen, amit szeretni lehet, az a pénzük, mondta állítólag Getrude Stein. Én az ártatlanságukat szeretem. Felfoghatatlan számukra, hogy miért nem csönget az ember a személyzetnek, ha megéhezett. Akad persze olyan gazdag is, mint egy cimborám, aki velem élte a nyomor önfeledt éveit fiatalon, és százmillió körül tart. Most, ha legközelebb meghív, kérjek tőle százezret? Az a baj, hogy adna. De min változtatna mindez? Csak megrontaná a barátságunkat. Azt a régit, amelyet majd egyszer megírok. De most egy másik regény van soron. A regényírásban egy alapvető szabály van: nem szabad éhenhalnunk, míg le nem pöttyen- tettiik az utolsó pontot. (Második szabály: pont legyen a végén.) Én azért írok tovább, amiért a tyúk se hagyja abba a tojást. Ha mindent el kell adnom (nincs sok ingóságom), és egy szál fürdőnadrágban na meg egy írógéppel fejezem be a könyvet a padlón (ott, ahol elkezdtem), akkor is megcsinálom. Nem nektek tartozom vele, honjaim, ti tesztek erre. Magamnak. Ti is meg akartok élni, én is. Csak én még kicsikét többet is szeretnék a megélésnél. És nem szórom az átkot rátok, mert nem tudtok könyvet venni. Nem vösztök könyvet, jó’ van; én meg töhetöm mög, hogy né vögyelek titokét. Úgy fogom föl az egészet, mint valami váratlanul rámszakadt szabadságot. Nem kell félszemmel rátok pislantanom közben. Végre eljött a remekművek kora. Fércmüvet már nem érdemes írni. Ne legyünk szemforgatók: kevés embert találni, akit nem ronthat meg a pénz. És mi—olvasóim, íróim —, mi ezen kevesek közé tartozunk. Ezerszázéves országunkban sokszor nem jutott szóhoz: ma csak az ő hangját hallani. Én már tudom, hogy a pénz beszél. Hallottam, amint azt mondta egy könyvesbolt előtt ácsingózónak: Isten veled! Temesi Ferenc: Eljött a mi időnk
