Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02-03 / 257. szám
1991. november 2-3., szombat-vasárnap A HÉT TÉMÁI Mi lesz veled, kisember? A megbélyegzett gyermek - Szülők tiltakozása egy ismeretlen kisfiú ellen Laci jól fejlett, szép szőke gyerek. Mindössze ötéves és fogalma sincs arról, hogy milyen indulatok kavarognak körülötte. Az édesanyja, Varga K. Lászlóné keresett fel, nézzem meg a kisfiát, olyan borzasztó, hogy „bolondnak tartják”. Lackót Békéscsabán, a Degré utcai gyermekotthonban találom meg. Sürög-forog, csacsog, kérdez, mindent kézbe szeretne venni, mindent tudni akar. Az arcáról egy pillanatra sem tűnik el a mosoly. Nincs kérdésem, amire ne tudna értelmes választ adni, igaz selypít. Ennyi baj legyen, ezt majd minden gyerek kinövi egyszer. Lacika évek óta éli a hátrányos gyerekek életét. A kisfiút két és fél éves korában magatartásbeli hibák miatt a Békéscsabai Gyermekotthon óvodájába vették fel. Az otthon főorvosának és főnővérének véleménye szerint ezeket a problémákat fél év alatt(!) sikerült helyrehozni. Édesanyja már ekkor, két és fél évvel ezelőtt szerette volna a gyereket egy kinti óvodába elhelyezni. Annak rendje és módja szerint elvitte hát beíratni a Micsurin utcai óvodába, (jelenleg dr. Becsey Oszkár utcai), ahol — micsoda égbekiáltó bűn egy hároméves gyerektől — Lacika a vezető óvónő, Mezei Jánosné asztalán lévő telefonhoz kapkodott, és mindent meg akart nézni, fogni. Sőt, túl sokat kérdezősködött, amire ugye válaszolgatni illik. De hát nem ez (is) egy óvónő feladata? Az óvó néni elküldte őket azzal, hogy Laci nem való az óvodába, jöjjenek vele vissza egy későbbi időpontban... Az ötéves ön- és közveszélyes Visszamentek. Laci továbbra sem nyugodott a fenekén, ugrabugrált, csacsogott, kérdezősködött. Nem üvöltött, nem dúltfúlt, nem vert le senkit, és semmit. Csak éppen beszélt. Sokat. Mezeiné pedig megírta hatpontos elutasító levelét. Valahogy így: 1. az óvodai férőhely száma nem teszi lehetővé több gyerek felvételét. 2. A gyermekhiperki- netikus viselkedészavarban szenved (dr. Gácsér M., dr. Fodor L, dr. Vandlik M. gyermekpszichiáterek vizsgálatai alapján)(ezek 1990. augusztusi megállapítások! — a szerző), aminek látható jelét adta akkor is, amikor az édesanya a kisfiút az óvodába több alkalommal is behozta. Ennek ismerévei: nagyfokú mozgékonyság, dühkitörés, agresszivitás, kiszámíthatatlan viselkedés, ingerlékenység... önmagát és társait is veszélyeztető a magatartása. (Holott a gyereket a vezető óvónő mindössze ha tíz percig látta.) 4. Tapasztalatom és meggyőződésem szerint, ismerve a gyermek viselkedését, veszélyeztetné a csoportba járó gyermekek testi épségét... amiért felelőséget nem vállalnak... Mezei Jánosné „levelét” 1991. szeptember 18-án írta alá. Nem vette figyelembe a Békés megyei tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság szakvéleményét (kelt 1991. június 27.), amely szerint: „Megfigyelőkészsége, tárgyegyeztetése átlagos jó, feladat- és instrukció értése életkorának megfelelő... Megállapítottuk, hogy a négyéves 5 hónapos korú gyermeknél értelmi fogyatékosság jelenleg nem mutatható ki, javasoljuk, az esetleges alulfej- lesztés elkerülése érdekében nyerjen elhelyezést a lakóhely szerinti, illetőleg választott óvodába... Mezei Jánosné találkozásunkkor kissé ideges. Finoman, udvariasan le akar beszélni a témáról. Még arra is felhívja a figyelmemet, hogy majd az ön- kormányzat... megmondja, kérdezzem meg őket. Nem látom be, miért kellene nekem egy ötéves gyereket az önkormányzat elé citálnom... Az óvónő érvei — Két éve ismerem az ügyet. — kezdi a dr. Becsey utcai óvoda vezetője. — Akkor keresett meg először az anyuka, hogy a gyerekét felvegyük. Az orvosi zárójelentés szerint viszont hi- perkinetikus mozgászavarban szenved... — Hogyan jutott a kórházi zárójelentéshez? Mezeiné erre a kérdésemre mond egy nevet... — Mit tett a gyerek, amiről Ön arra következtethetett, hogy ,,közveszélyes" ? —Nem tudott egy percig sem nyugodtan ülni és a testvére kivitte az udvarra. — Ilyen gyerekkel még nem találkozott pályafutása alatt? — De igen. Elküldtük a nevelési tanácsadóhoz, akik leírták, hogy veszélyezteti környezetét is és önmagát is. Szerettem volna tisztán látni és elmentem a doktornő lakására (cím és név a szerkesztőségben), ő azt tanácsolta Lacinak, jobb lenne egy kisebb közösségben. Megmondom őszintén, félek ezektől a gyerekektől. —Mikor írták alá azt a szak- véleményt? — Nem tudom pontosan... — Majd én mondom. Majdnem másfél évvel ezelőtt... — Bántott valamit, valakit, amikor találkozott vele? — Nem erről van szó! Nem tudjuk érte a felelősséget vállalni. Amikor például beiratkozni jöttek, több alkalommal lehúzta az íróasztalomról a telefont. Aztán többször belerúgott az ajtóba, és rúgta az iroda ajtaját is. — Sosem tapasztalt még ilyet az óvodában? — Hát persze, hogy tapasztaltam. — Miért nem ajánlotta fel az anyukának, hogy egy-két napra ott tartja, és ha olyasmit csinál, elküldi. így lett volna emberséges, nem? — Nem fordult elő ilyen eset még nálunk. Miután Mezei Jánosnénak sehogy sem volt kedvére, hogy írjunk az esetről, felajánlottam, elviszem Lacit az óvodába, hadd legyen a gyerekek között pár óráig. Ha egyetlenegy gyerekhez hozzányúl vagy őrjöng, kiabál, jobban, mint hasonló korú társai, „leszállók az ügyről”. Úgy tűnt az óvónő kiegyezik ezzel az ajánlattal. Csakhogy közbejött valami. Mezeiné, még mielőtt elvittem volna a gyereket hozzájuk, megszegte a játékszabályokat. A szülőktől ugyanis tiltakozó aláírásokat gyűjtött. A tiltakozásukban az szerepelt, ne egyezzenek bele, hogy a fogyatékos, agresszív gyereket hozzájuk beírathassák. Természetesen a szülők nagy Laci a tesztelő óvó néni szerint az átlagnál valamivel szebben rajzol Fotó: Fazekas Ferenc többsége soha életében nem találkozott Lacival. Azt sem tudták, ki fia-borja. Amikor egyetemet végzett ismerősömtől megkérdeztem, hogyan írhatott alá, mint szülő egy ilyen tiltakozást, nemes egyszerűséggel azt válaszolta: — Az óvónő tájékoztatta, s ez neki elég. „Egyébként pedig semmi kedvem kiszúratni a gyerekem szemét...” Ezek után engem sem tartott az ígéretem. A gyermek szeretetéhsége mérhetetlen így kerültünk Varga Lacival a t-i óvodába, ahol a vezető óvónő felajánlotta, hogy „letesztelik” a kisfiút: — Ha azt mondom, ennek a kisfiúnak a tájékozottsága több mint egy átlagos gyereké —■ akkor nem használok nagy szavakat — vette elő jegyzetfüzetét a vezető óvónő, amikor megérkeztem Laciért. — Kitűnő az emlékezőtehetsége. Olyan volt, mint aki először érkezik az óvodába. Mindent meg akart nézni, mindenről tudni akarta, hogy micsoda. Mérhetetlen nagy a szeretetéhsége. Egy jó szóért mindjárt a nyakunkba ugrott. Tornászott a többiekkel anélkül, hogy bárkit is fellökött volna. Jól kommunikál, egyből választott magának három kislányt, akiket kinevezett barátjának. Az agresszivitás szikráját sem tapasztaltuk nála. Együtt gyűjtött gesztenyét a gyerekekkel. A rajza jobb az átlagosnál. Senkivel semmi konfliktusa nem volt. Az tény, hogy kirívóan mozgékony. Nyilván a kezdeti időkben több figyelmet igényel. Véleményem szerint csak addig, amíg az új szokásrendszerbe be nem illeszkedik. Marika óvónő foglalkozott Lacival, amíg a vezetőnő tesztelt: — Harminc éve vagyok a pályán. Volt pár gyerek a kezeim alatt. Laci szeretetet igényel és pár hét alatt be lehet hozni a nála kiesett éveket. Csak türelemmel, jó szóval kell hozzá közelíteni... Ennek pedig, úgy látszik, szű- kihen vagyunk apróban és nagyban egyaránt. Béla Vali Videóra vett bosszú? „Avatás” vagy diákverés? (Részlet egy olvasói levélből) Régi és helytelen szokás a diákavatás, az elfenekelés. Gondolom senki sem vitatja, hogy helyette az elsős, szorongó diákokat segíteni, bátorítani kellene a felsőbbéveseknek és tanároknak. Pontos forgatókönyv" szerint történik az avatás a gyulai humán iskolában. A kezelésbe vett elsős „szecska” gyerekeket a tanári asztalra felfektetve, kézzel, illetve tornacipővel a negyedikesek sorban végig verik. A szervezés tökéletes: öt negyedik osztály van, és így mind az öt szünetet kihasználják. Mivel alkalmanként egy negyedikes osztály többször (4-5-ször) „végigmegy” egy osztályon, egy kisdiákot sokszor elvernek. Az avatás szertartásához tartozik, hogy az elvert, még vízszintesen fekvő gyerek fenekét bekölnizik. A „szecskabálon”, X. 18-án egy elsős kislány álköltött verset olvasott fel, ami nem tetszett a negyedikeseknek. Másnap, 19-én megtorlásként újra verést rendeztek, most azonban az összes negyedikes osztály diákjai egyszerre, egy szünetben verték végig a verset felolvasó kislány fiú osztálytársait. A változatosság kedvéért ezután nem a fiúk fenekét, hanem a lányok haját büdösítették be kölnivel. Ezután' következett a térdepeltetés — miközben fogadalmat kellett tenni, hogy mindenben tisztelik, szolgálják a negyedikeseket, majd óvodás dalokat kellett együtt énekelni. Az egész eseményt a negyedikesek videóra vették, hogy másoknak is megmutathassák „hőstettüket”. Kíváncsi lennék, hogy a tanárok szerint—akik szemet hunynak e szégyenteljes dolog felett—milyen hatással vannak az ilyen „avatások” a kisdiákok személyiségére? Ki védi meg a kisdiákokat a gyulai Erkel Gimnáziumban?! (Pontos név és cím a szerkesztőségben) *** Az eset kapcsán megkerestük az iskola igazgatóját, dr. Keres- kényi Miklóst. — Nem tagadjuk, hogy az avatási szertartás megtörtént, és nagyon sajnáljuk, hogy elfajultak a dolgok — röstellkedik az igazgató. — Nagyon reméljük azonban, hogy a levélben leírtak túlzottak. Nálunk hétfő óta folyik a vizsgálat, hogy mi is történt valójában. Véleményünk szerint nem az-összes elsős ellen fordultak a negyedikesek, hanem csak az őket irritáló osztállyal szemben léptek fel. Arról most hallok először, hogy — állítólag — négyszer-ötször is végigvertek volna a kisdiákokon, csakúgy, mint arról a megállapításról, miszerint kölnit használtak az eseteknél. Annyit tudni kell, hogy a gimnázium szép hagyományai közé tartozik a „szecskabál”, ami egy vidám délutáni, esti show, ahol egy hónap tapasztalatai után kifigurázhatják az elsősök az iskolát, tanulótársaikat. Az tagadhatatlan, hogy hallottuk az elsős kislány átköltött verse után, a negyedikesek „véleményét”. Erről azonban senki sem feltételezte, hogy valamiféle fenyegetés, inkább csak alkalmi reakciónak véltük. — A megszégyenítés azonban megtörtént. Két kérdésem volna: volt-e már hasonló atrocitás, amit el kellett szenvedni a kisebbeknek, valamint milyen következményei lesznek az ügynek? — Nézze, hasonló „aktusok” már történtek, de egyik sem durvult el ennyire. Ennek a lehetőségét nem lehet teljes mértékben kizárni, hiszen a konfrontáció bárhol és bármikor megtörténhet, iskolában, utcán, a diákság által látogatott szórakozóhelyeken. A második kérdésre a válaszom egyértelmű: az elsősök védelme érdekében, az ügy lezárása után komoly fegyelmi büntetések várhatók, amelynek a vége kicsapás is lehet. Azonban sokkal inkább fontos, hogy a jövőben a nálunk meglévő kisközösségek, alkotói csoportok segítsék a beilleszkedést, legalább itt tűnjön el ez a furcsa, kor szerinti „kasztosodás”. Szeretnénk pozitív példákat, értékeket mutatni és adni tanulóinknak. Látszólag ellentmond a mostani eset annak a megállapításnak, hogy növekedik a pozitív értékeket választók tábora, tekintélye. Sajnos emellett a gyerekek szülei magukraha- gyottsága, a társadalom működésének súlyos zavarai és ellentmondásai odáig vezettek, hogy egyre erősebb az a folyamat, ahogy hígulnak a morális értékek. S ez a tendencia ennél a korosztálynál a legerősebb. *** Valószínűleg mindnyájunk gyermekkorát * megkeserítette egy-két pofon, nagyobbaktól elszenvedett sérelem. A legtöbbre már egy nap múlva sem emlékezünk, mondhatni: nem törik össze a lelkünk, személyiségünk. Am amikor az agresszió, az erősebbek terrorja „meg- ideologizálva" jelentkezik, amikor intézményesül, akkor sokszor évekig sajog egy-egy pofon ott, legbelül. Hullahegyekkel, vérfürdővel „ízesített" kommandós filmeket bárki kölcsönözhet — potom pénzért. A képernyőn eluralkodó erőszak lassanként beépül az ember tudatába, a ,,kemény és férfias" viselkedés egybemosódik a férfias helytállással. Napról napra hat\’ányozottan növekszik az erőszakos bűncselekmények száma, eluralkodik mindennapi életünkben az ököljog. Lassan már meg sem lepődünk, ha ilyen ,,csínytevésekről” hallunk, valahogy elkérgesedett a szívünk... Az eset kapcsán óhatatlanul eszembe jutott William Golding: A legyek ura című regénye. Vajon hova visz az az út, ami rítusból, szokásjogból, vezetési vágyból kinövő hatalmi paranoiából van kikövezve?... Csak remélni tudom, hogy nem a tragédiába. Kőhalmi Endre
