Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-05-06 / 234. szám
1991. október 5-6., szombat-vasárnap Az aradi vértanúk A Petőfi-társaság által pályakoszorúzott költemény Jelige: Nem haltak ók meg. Szabadságharczunk letűnt napvilága, Te vakító nap a század delén, Nem pazaroltad sugarad hiába, Bár vak sötétbe halt az égi fény, Eszméiden nem győzött az enyészet, Örökbe hagytad halhatatlan részed, Fényeddel fényt hint késő századokra A tizenhárom vértanú alakja. És lesznek, mert a történet nem áll meg, Időnek méhe meddő nem lehet, És lesznek, mert kitör, a mit homály fed, Mit nemesek, jók szíve rejteget, És lesznek, míg hí az aczél, a végső, Elaggott fajra ifjú nemzedék jő, Viharral, vészszel bátran megdaczolhat, S mi’még ma ábránd, azt kivívja holnap. S ők élni fognak, élni mindörökkön, Szent lesz, örökké szent a sírgödör, A míg az eszmény ki nem hal e földön, Míg magyar szellem még magasba tör. Az igét, melyért éltet áldozának. Szívébe írták az egész hazának, Utódtól fogja hű utód tanulni: Hogyan kell élni s hogy lehet meghalni. Palágyi Lajos Emlékek- ólomban Hősök, vértanúk sorsa — az utókor, az új nemzedékek sora mindig visszanyúl erőt, hitet meríteni tetteikből. A régi nagyok felmagasztalása szellemierkölcsi erőtartalék, amit alkalomadtán a napi politika szintjén is jól lehet kamatoztatni. Nem kivétel e tekintetben az „aradi tizenhárom” sem, akikre emlékezni a közel másfél évszázad folyamán — hivatalosan — lehetett tilos, eltűrt, divatos, megkövetelt, ajánlatos, gyanús, és még sorolhatnánk a jelzőket. A letűnt korok aradi sajtójának megsárgult lapjai (is) hűen tükrözik mindezt. A kiegyezés után alig hét év telt csak el. És már negyedszázad ama gyászos, 1849. október 6-ai nap óta. Az Aradon megjelenő Alföld című politikai napilap 1874. október 6- ai száma ünnepi vezércikket közöl: „Október 6! Egy nemzet szíve dobban e nap hallatán, egy nemzet küldi hálájának és kegyeletének gazdag adóját azok sírdombjára, kiknek poraihoz ma Arad város hazafias lakossága, s az egész ország minden vidékének küldöttei zarándokolnak...” és így tovább sorjáznak a hangzatos szóvirágok. Aztán egy hirtelen fordulattal előbukkan a kor legidőszerűbb gondolata, a nemzeti összefogás igénye: „...Nem demonstratiót, hanem nemzeti ünnepélyt ülünk vértanúink sírjánál. Ok nem egy párté, hanem a hazáé voltak; nem egy pártért, hanem a hazáért haltak.” Elég ismerős és divatos szöveg ez manapság, a posztkommunista országokban is. Az Alföld másnapi, október 7- ei számában részletes beszámoló olvasható az első jubileumi emlékünnepségről, s teljes egészében Jókai Mór alkalmi verse, amely több helyen is utal a korábbi győztesek és vesztesek közötti viszony megváltozására: „lm sírotokon megnőtt a bokor: De nem tövises koszorúnak a sarja, Mit vissza ad a sír. A büszke . babér az! Mely homlokotokat betakarja. Por lett a bosszú, hamuvá a keserv." A felemelkedés évtizedei a nemzeti szimbólumok felerősítését is megkövetelték. Az aradi vértanúk kultusza ennek megfelelően országossá bővül. A 40. évfordulóra szóló hírverés így hamarabb beindul és átfogóbb is. Az október 6-ai, vasárnapi szám vezércikke szomorkásbüszkén indít: „Ma már utoljára borong a nemzet kegyeletes szelleme az aradi vértanúk egyszerű emlékköve körül, hogy háláját lerójja azok iránt, akik vértanú haláluk árán váltották meg a Szent István országa népének szabadságát. Egy év múlva impozáns szobor fogja a Szabadság téren hirdetni, hogy a nemzet méltó nagy vértanúira)...) A keddi, október 8-ai számban az első oldalas „tárcza” az aradi vértanúk emlékszobrának összevont történetét tartalmazza. A második oldalon viszont megtaláljuk az emlékünnepről szóló részletes híradást: „Arad város méltán hazafiasnak nevezett közönsége, hosszú évek óta ma ünnepelte meg legimpozánsabb mérvben az október 6-ikát. A negyvenedik évforduló, magasztos inspirácziót adott a népesség minden rétegének az ünneplésben és ezrekre menő tömeg verődött össze a főtéren...” — indul a tudósítás, amelyben teljes egészében helyet adtak Várady Antal ez alkalomra írt versének. íme, ebből néhány sor: „Borulj le, nemzet e szent hantokon!" Mint az, mi szellemeddel hív, rokon: Hit és szabadság, üdv, erő, remény Temetve volt e szent halom rögén." Más hangok... Talán már az eddigi tallózásból is kiderült: a tizenhármak „nemzeti” ünneplése (is) hullámhegyeket és -völgyeket egyaránt megélt, alig néhány évtized alatt is. A korabeli román sajtóból választ kaphatunk arra, más nemzetiségbeliek hogyan viszonyultak az ügyhöz, s fogódzót ä mai Szemlélet- és véleménykülönbségek megértéséhez. Az Aradon megjelenő Tribu- na Poporului (A Nép Fóruma) című román nyelvű napilap 1899. október 5-ei* számában rövid hírelőzetes: „A »tizenhármak« napja, október 6-a, idén pénteki napra esik (...) A hazafiak nagystílűén készültek, a heti vásárt is elköltöztették péntekről csütörtökre, és sokan, magyarok és zsidók, jönnek majd, az ország számos részéről. Még a parlament is képviselteti magát az ünnepélyen, mintegy 54 képviselőjén keresztül.” Az eléggé semleges hangvételű beharangozót már kritikusabb szellemű beszámoló követi az október 7-ei számban: „Sokan összegyűltek a 13 magyar tábornok kivégzésének 50. évfordulóján. De micsoda népség? A parlamenti küldöttségből, élén Perczel Dezső elnökkel néhány keleti figura hívta fel magára a figyelmet, közülük is különösen a Pichler Győző. Ezenkívül a parádén megjelent Arad valamennyi egyesülete, társasága, zászlókkal és koszorúkkal, még a cigánybandák is. __ Ám a vidék magyar parasztjaiból csak annyian voltak, hogy azokat ujjainkon is megszámlálhattuk. Ezáltal egy groteszk tömeg volt, a népi jelleg színfoltja nélkül.” Világégés után Az I. világháború forgataga után, a fentebb idézett román „hozzáállás” ismeretében csöppet sem csodálkozhatunk, hogy az 1924-es, 75. évforduló szerény körülmények között zajlott le. Már a beharangozás is visz- szafogott az Aradi Közlöny október 5-ei számában: „— Gyászrekviem az aradi tizenhárom vértanúért. Holnap, hétfőn, október 6-án, az 1849- ben kivégzett tizenhárom aradi vértanú lelkiüdvéért gyászmise lesz az aradi minorita templomban. Az alapítványi mise a szokott külsőségek mellett délelőtt lesz, és azon szép számú közönség jelenik meg, hogy áldozzon a mártírok emlékének.” A lap október 7-ei száma még ennél is „beszédesebb”, hiszen olvashatunk benne rablótámadásról, tífuszjárványról, kantin- fosztogatásról, élelmiszerrazziáról, Anatole France elsietett halálhíréről, bécsi bankkrízisről, a pesti bikaviadalok engedélyezésének megtagadásától... Amikor még reménykedtünk... A „felszabadító” szovjet hadsereg szárnyai alatt megalakult kommunista rezsimek — most már tudjuk — demagóg módon, a proletár internacionalizmus nevében, minden korábbi forradalmat kisajátítottak. A marxi— lenini eszmék szellemében megvalósuló román—magyar közeledés bizonyítására igencsak kapóra jött az aradi vértanúk centenáriuma. Az aradi Jövő, a Román Munkáspárt Arad Megyei Bizottságának, a megye és a város ideiglenes bizottságának napilapja—Tito és bandájának árulását megbélyegező vezércikkének társaságában — 1949. október 5-ei számában értékeli a 100 évvel azelőtti eseményt. íme a cikk bevezető és befejező passzusa: „Október 6-án lesz 100 éve, hogy a Habsburg imperiálizmus reakciós erői kivégezték Aradon az 1848-as forradalom zászlaja alatt harcoló forradalmi hadsereg 13 hős tábornokát. (...) A forradalmi harc e hőseinek emlékére Arad és a megye dolgozó népe ünnepséget rendez október 6-án és ez újabb bizonyítéka, hogy a dolgozók és a népi demokrácia országai becsülettel őrzik meg a szabadságért folytatott harcban elesett hősök emlékét.” Az október 8-ai szám már a „Hatalmas arányú emlékünne- pély”-ről számolhat be, amelyet Aradon rendeztek a magyar forradalmi hadsereg 13 tábornoka kivégzésének századik évfordulóján. A hivatalos szónoklatok, az ünnepség leírása hejyett álljon itt egy akkoriban szintén divatos momentum. A magyar szabadságharc orosz hősei című értekezés aktualitását nem is kell külön ecsetelni: „Voltak azonban a magyar szabadságharcnak orosz hősei is. A történelemhamisítók azonban erről sem számoltak be, ellenkezőleg nagy gondosan eltitkolták. A cári hadsereg tisztjei közül Alexej Guszjev volt orosz követségi adjutáns a legénységét és tisztikarát lázította fel, hogy ne harcoljanak a magyarok ellen. Hét tiszttársával ezért Minszkben felakasztották..." A „szocializmus” éveiben az 1949-es „előrejelzések” ellenére, a nemzeti kisebbségek elsorvasztását programszerűen űző proletár-internacionalizmus, korábban már érintett nemes hagyományokat felfrissítve, veszélyesnek ítélt minden másságot. A kirakat-rendezvények, amennyiben beleilleszkedtek a világméretű porhintésbe, jól jöttek a hatalomnak. Ráadásul kegyként is gyakorolhatták a kisebbségek felé. Az 1974-es ünnepségek hangulata már távolról sem idézte az 1949-es általános néplelkesedést. És nemcsak azért, mert annak idején hétágra sütött a Nap, ezúttal pedig nyirkos, esős idő fogadta az ünneplőket. A gyanakvás, a félelem hangulatát meggyőzően sugallja már csak az a tény is, hogy a Vörös Lobogó, az RKP Arad Megyei Bizottsága és a megyei néptanács ez- idő tájt heti megjelenésűre zsugorodott magyar nyelvű lapja október ötödikén, egy nappal a 125. évforduló közös, hivatalos megünneplése előtt egyetlen betűvel (!) sem utalhatott a másnapi eseményekre. Csak egy héttel később, október 12-én jelent meg a visszafogott stílusú protokoll hír: „Vasárnap délelőtt Aradon megemlékeztek az 1848—49- es magyar forradalmi hadsereg mártír tábornokairól, akiket a Habsburg császári hatóságok végeztettek ki. (...) Az emlékünnepségen aradi dolgozók is jelen voltak. (...) A szónokok ugyanakkor hangsúlyozták a Románia és Magyarország népei között a marxizmus—leninizmus és a szocialista internacionalizmus szellemében létrejött és szüntelenül fejlődő barátsági, egyetértési és jószomszédi kapcsolatokat (...) ...Ezek a kapcsolatok, amelyek épp az annyira magasztalt eszméknek köszönhetően a nyolcvanas években alaposan elhidegültek, az 1989 decemberi események utáni napokban ismét közeledéssel kecsegtettek. A tizenhárom vértanú megítélése pedig, mint barométer, hűen követte a változásokat. Ha manapság ismét meg kell küz- denünk minden alkalommal a mártírjainkra való emlékezés jogáért, annyi elégtételünk mégiscsak lehet, hogy ez a helyi sajtó hasábjain is visszhangot kaphat. Sok ez, kevés? Majd az utókor eldönti. Összeállította: Kiss Károly (az Arad Megyei Könyvtár segítségével) Nagy remények hajnalán Hosszú, meleg és termékeny ősz volt. 1956-ot írtak a naptárban. A nagy remények esztendeje. Kelet-Európa rengett. A vasfüggöny repedezett. Ki-kite- kintgettünk a vékony résen, s reménykedtünk. Vajha szabadabban élhetünk, s a belénk fojtott szavak végre elhangozhatnak, s félelem nélkül ápolhatjuk hagyományainkat, emlékezhetünk fájdalmainkra, megünnepelhetjük dicső napjainkat. Ezt vártuk 1956 október elején is. Hogy ne féljünk kimenni a Vesztőhelyre: ne dugva helyezzük el virágcsokrainkat, hogy diákjainknak ne kelljen e napon végnélküli iskolai foglalkoztatást szervezni, hogy távol tartsuk őket a Vesztőhelytől. S Uram bocsá! a repedező biztonsági gépezet is engedett. Megnyílt a határ, s látogatóba jött Aradra a békéscsabai gimnázium tanári kara és diákcsoportja, hogy testületileg lerója kegyeletét a vértanúk emlékművénél. Közben a főtéren már megkezdődtek a munkálatok a Szabadságszobor visszaállítására. A magyar és rámán líceum igazgatósága külön-külön látta vendégül a kedves látogatókat. S tervezgettünk. Mikor fogjuk viszonozni, együtt, románok és magyarok a békéscsabai diákok és tanárok látogatását. Ismétlem, álmodoztunk, tervezgettünk, együtt, feszültségmentesen, reményekkel átitatva. Ma is előttem a Vesztőhelyen tartott spontán ünnepség. Többen beszéltek, jómagam is, bátran, készületlenül, őszintén, szívből, lelkesen. És szavaltak, énekeltek, s a szomorú 1849. október 6. megemlékezése gyász helyett örömmé változott. Az egybegyűlt tömeg nem oszlott, s a virágcsokrok özöne elborította az obeliszklépcsőit. Meglátogattuk a múzeumot. A csabai, gyulai diákok először láthatták a hosszú évekig zárva tarott relikviákat: Damjanich mankóját, a híres vörös sipkát. Bem táskáját, Görgey'pisztolykészletét, Vécsey kriptáját, a vár foglyainak művészi kivitelű készítményeit stb. S a megkésett, meleg ősz bágyadt fényű napsugarai alatt kilátogattunk Világosra; megnéztük a Bohus-kastélyt, a tárgyalások termét, s felmentünk a várromokhoz, s önfeledten tervezgettünk, álmodoztunk. A csabai diákok elmentek, s mi a testvéri román gimnázium tanáraival már számítgattuk a napokat, mikor megyünk át Gyulára, hisz ott is van vár, ott is raboskodtak a szabadságharc hősei, akárcsak az aradi várban. De közbeszólt a történelem. Alig két hét telt el, s eldördültek a fegyverek. Újból félelemmel telve bámultunk, miként csikorognak a lánctalpak; s az aradi várkapun egymás után dübörögtek ki a harckocsik Békéscsaba és Szeged felé, csírájában eltiporni a szabadságot. Igen, vi- szontlátogatásunk helyett acél- kolosszusok vonultak végig az utcákon, s újból ködfüggöny ereszkedett a tájra, a félelem függönye. Álmaink szertefoszlottak, s maradt a szívekben a rejtett remény, hogy majd egyszer, talán, mégis. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mikor újra csabai, gyulai diákok jöhettek október 6-án virágot, koszorút helyezni a gyulai, aradi vár egykori foglyainak, a szabadságharc áldozatainak emlékoszlopához. K. G.
