Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-30-04-01 / 75. szám
I 1991. március 30. szombat-április 1., hétfő o MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Bibliai történetek — képekben Se szeri, se száma a bibliai történetek, vallási ünnepek képzőművészeti ábrázolásának. Ezúttal két remekművet mutatunk be a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Paolo Veronese: Krisztus a keresztfán Pedro Sánchez: Krisztus sírba tétele A késő reneszánsz velencei mesterének passiójelenete az eszményi szépséget csorbítatlanul őrzi. A Kálvária-domb tetejéről, a passió utolsó állomásának színhelyéről rálátni Jeruzsálem városára, melynek épületei valószerűtlenül lebegni látszanak a távolban. Az eget vészjósló, komor fellegek takarják, mert ahogy Márk evangéliumában olvassuk, Krisztus halálakor „az egész földre sötétség borult”. Krisztus előrebukó fejjel függ a kereszten, teste körül dicsfény ragyog. Széles gesztus kíséretében emeli reá tekintetét Mária Magdolna. János fél térdre ereszkedve, gyengéden tartja ölében az áléit Máriát, akinek karja erőtlenül csüng a földre. A négy alakot Krisztus fejétől kiinduló, térben, síkban egyaránt hullámzó kompozíciós vonal fűzi egységes, a tragédia csúcspontján összeforrt csoporttá. A kompozíciónak azt a mozgását, mint főszólamot, mellékszólamként kíséri a bő leplek patetikus redőzése és a színek foszforeszkálása. A sevillai Pedro Sánchez mesternek Krisztus sírba tételét ábrázoló oltártáblája egyetlen nevével jelzett műve. A további alkotásokat — stíluskritikai alapon — a Szépművészeti Múzeumban őrzött festménye alapján sorolják életművébe. A középkori spanyol festészetre a németalföldi és az itáliai festészet hatott erőteljesen. Pedro Sánchez képén a dél-németalföldi iskola stílusa követhető nyomon: a kompozíció jellege, az ábrázolt személyek típusai, a háttérutaktól szabdalt, fás dombvidék, az anyagok, gyöngyök, ékkövek, ötvöstárgyak plasztikus megfestése a katolikus királyok uralkodása idején egyre nagyobb számban működő németalföldi mesterek művészetének ismeretét jelzik. A festő nagy műgonddal ábrázolta a késő gótikus, halhólyagos sírládát, amelybe Arimathiai József és egy tanítvány helyezi a holt Krisztust. Arimathiai József szembeforduló, egyénített ábrázolása miatt felvetődött, hogy alakjat a mű megrendelőjének arcvonásait hordozza. HU»« Krisztus feltámadása végső választ ad a reményekre Húsvéti gondolatok Szigeti Antal esperes társaságában Sajgó szívvel gondolok azokra az időkre — jaj, de régen történt —, amikor a gyomai templomban áhitatos lélekkel ministráltam. Egy-egy szentmisén négyen, sőt hatan is magunkra ölthettük a díszes ruhát, és aki a „jobb belső” helyén szorgoskodott, bizony komoly pozícióval bírt. Jó sok plébános mellett szorgoskodtam, és elcsodálkoztam, milyen különböző emberek az Isten szolgái. Volt, aki mellett öröm az élet, mások inkább az Úr büntető arcával riogattak. Gyerekésszel arra gondoltam, hogy én biz’ megválogatnám, melyik pap segítsen a mennyországba. Mindez pedig akkor jutott eszembe, amikor Szigeti Antal újkígyósi esperessel beszélgettem. Azt hiszem, a körülötte élő hívők az Úr mosolygós arcával ismerkedhetnek. — Húsvét ünnepén az emberek a feltámadásnak örvendeznek. Pedig a megváltáshoz hozzátartozik a golgota is. Ráadásul a szenvedés manapság mintha nagyon is időszerű lenne. Miért rettegünk a kínok felmutatásától? — Valóban meglepő, hogy nagycsütörtök és nagypéntek, amely az egyház liturgiájában rendkívül fontos eseményt idéz, az emberek tudatától valahogy távolabb esik — mondta Szigeti Antal. — Pedig a szenvedés, a halál és a feltámadás szerves részei a húsvétnak. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem él mélyen az emberekben Krisztus szenvedése, hiszen a keresztet középpontba állítják a hívők. Nem a feltámadt Jézus szobrát tesszük ki, hanem a feszület a jelkép. Az embereket érzelmileg jobban megragadja a szenvedés, mert az megfogható valami, a saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Egyszer egy idős bácsi könnyekre fakadt, úgy kérdezte tőlem, miért bántották Jézust, amikor ő olyan jó volt? És miért nem védte meg magát? —Mit válaszolt a bácsinak? — Azt, hogy Jézus nem is akarta magát megvédeni. Önként vállalta a halált, értünk. Szeretetből. Halála a megváltás eszköze volt. Azért jött, hogy megváltson bennünket, és azt szenvedéssel és a halállal tette. Ezzel adott értelmet az emberi szenvedésnek és a halálnak is. Jézus nem azért jött, hogy megszüntesse a földön a betegséget, a szenvedést, a halált, hanem hogy értelmet adjon neki. Ez nagy dolog! Ahogy ő mondta: nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki az életét adja a felebarátaiért. Jézus kínhalála olyan nagy áldozat volt értünk, amilyet emberi ésszel fel sem foghatunk. — Bocsásson meg a profán hasonlatért, de a kínzókamrák mesterei bőven felülmúlták az „egyszerű ” keresztre feszítést. , — Csakhogy Jézus testi szenvedéseit nem mérhetjük a lélek fájdalmával. Őt kínozták, az Isten fiát, aki csak jóságot és szeretetet hozott. A Szentírásban olvashatjuk, hogy amikor elfogatása előtt az Olajfák hegyén félrevonult imádkozni, homlokán vért verejtékezett, lélekben annyira szenvedett. Ezt nagyon meg kell értenünk, hogy vállalni tudjuk keresztény sorsunkat. Hogy a szenvedés nem értelmetlen, hiábavaló. Nagy dolgok születnek a szenvedésben, akár a szülőanya fájdalmai közt. — Tehát a föld a siralom völgye? — A kereszténység nem keserves menetelés a keresztúton, sokkal inkább reménységben és örömben való élet. A reményre alapot ad Krisztus feltámadása, s ezzel együtt saját lehetőségünk az örök életre. Vándorként élünk ezen a világon, Isten küldött bennünket, az ő gyermekei vagyunk. Létünk forrása nem az anyag, 'hanem Isten, tőle jöttünk, hozzá igyek szünk. — Ősidők óta az emberek nagy örömmel ünnepelték a tavasz kezdetét. Ma is alaposan feldíszítjük a húsvétot, különböző jelképekkel, ajándékokkal. Hogyan kapcsolódnak ezek a szokások? — Nem a pogány tavasz-ünnepek szülték a húsvétot, hanem a húsvét ágyazódott a tavaszi ünnepek sorába. A pogány ünnepekben már ott van az újjászületés reménye. Krisztus feltámadása végső választ ad ezekre a reményekre. — A pogány korok embere is ember volt. Különböző okok miatt ma is sok halandóhoz nem jut el a hit kegyelme. Ők mind kárhozatra termettek? — Az ember természeténél fogva ösztönösen keresi Istent, mert nélküle elégtelen az ember számára a világ. Nem nyugszik bele a saját halandóságába, keres valami kiutat arra, miként lehetne túlélni ezt a földi életet. Nemcsak a pogány korok emberei, de azok a maiak, akik ugyan nem vallásosak, de a jó felé törekszenek, lelkiismeretük szavára hallgatnak — az anonim, névtelen keresztények —, kimondott hit nélkül is részesedhetnek a megváltás kegyelmében. Senkiről se állíthatjuk, hogy te el fogsz kárhozni! Egyedül Isten a megmondhatója, kiben mi lakozik, mennyire van egységben az igazsággal, szeretettel, jósággal. — Elbizonytalanodó világunkban milyen erőt képes adni a hit? — Manapság sokat várnak az emberek az egyházaktól. Azt mondom, ne politikailag várjanak sokat. Nem vonhatjuk el magunkat attól, hogy test és lélek vagyuijk, de a keresztény ember boldogsága nem függhet a pillantnyi gazdasági helyzettől, pénztárcánk vastagságától. Valami megrendült az emberekben. Az életbe vetett bizalmuk rendült meg. Nem bíznak abban, hogy gyerekeiket tisztességre, becsületre tudják nevelni. A család egységében, a közösségekben való bizalom rendült meg. Hová lettek az igaz barátságok? A hit sugárzása ezeket a megbomlott szálakat erősíti, mert a hívő ember az isteni jóságot és szeretetet közvetíti, adja tovább. —Fogékonyak vagyunk rá? — Igen, az igazi szeretetre mindenki fogékony. Mostanában keresett meg egy újkígyósi néni, aki szeretne bejutni az idősek otthonába. Tetszik tudni, nem vágyom én már semmi másra, csak egy kis szeretetre — mondta. Erre van az embereknek a legnagyobb szüksége. Megosztani örömünket! Hiszen a szeretet olyan csodálatos dolog, amelyből minél többet adunk, annál több marad. Andódy Tibor „Az igazi szeretetre mindenki fogékony” Két Magyarország? Jókai Mór és Ady Endre. Van-e a magyar szellemnek még két ennyire ellentétesnek látszó alakja? A forradalmas Ady és a galambszelíd Jókai, akinek ugyan volt némi köze egy forradalomhoz, de végül áz a világ emelte írófejedelmi trónra, melyet Ady támadott és leplezett le először a magyar irodalomban. Akármint is ítéljünk kettőjükről, mindenképpen kénytelenek elviseli egymást, hiszen légvonalban talán csak harminc méter választja el őket. Jókai Mór kényelmes karosszékben ül. Zsinóros magyar ruhát visel, köpenyének redőzete dúsan omlik a szék támlájára, s onnan a földre. Bal kezében könyvet tart, jobbját a karfára helyezi. Egy nyugodt és elégedett úr a századfordulóról. Kissé félrehajtja a fejét, mintha nem akarná a szemben levő tekintetét elviselni. Ady Endre áll. Ellenszél tapasztja testéhez köpenyét, de tűri a szelet, karjait mellén összefonva dacol a viharral. Arca elszánt, kőmerev. Hanem mintha ő se lenne hajlandó szembenézni ellenlábasával. Mintha ő is arra a pontra függesztené tekintetét, amerre Jókai fordítja el a fejét. így állnak szemben egymással évtizedek óta Budapest egyik forgalmas pontján,üz Andrássy úton, ahol a Liszt Ferenc és a Jókai tér összeér. így néznek a tömött buszokra, az araszoló kocsisorra, a magukba fordulva siető járókelőkre, akik nem emelik föl pillantásukat géniuszaink felé, legföljebb akkor nyújtogatják nyakukat böszme kíváncsisággal a hirtelen öszeverődő tömegben, ha épp szerzői könyvégetés zajlik a téren. Jókai Mór 1921 óta üldögél a vörös gránit talapzaton, s nézi szelíd derűvel a lassan vastagodó fatörzseket. Ady Endre három évtizede ácsorog odafönn, s kerüli az írófejedelem trónjának látványát. Olyanok a szobraik, amilyenek a korok voltak, amelyikben felállították őket. Jókai az utóromantika jegyében faragtatott ki, s öntetett fémbe, Ady pedig még a szocreál jegyeit viseli alakmásán. Ha ma mintáznák meg ezt a két embert, az írót bizonyára kevesebb cikomyával jelenítenék meg, a költőnek meg nem lenne oly behemót, diktátoréhoz hasonló csizmája, s mindketten leszállnának az utca népe mellé a magas posztamensről. A szobrok olyanok, amilyenek: nem érdemes rájuk több szót vesztegetni. De a modelljeik? Ők vajon tényleg kétféle szellem, két Magyarország képviselői? Jókai Mór nem tudta, kicsoda Ady Endre. A poéta-süvölvény még Nagyváradon újságíróskodott, s borzongatta a begyöpösödött magyar agyakat, mikor az agg író a huszadik század első éveiben álmélkodott a kiépülő pesti Nagykörút három-négyemeletes bérpalotáin. Ő még látta az 1848-as Pestet, a középkori falak között élő kicsi várost. S hosszú pályafutása során szerkesztőként látott számos ifjú költőt. Ezek a századfordulós titánok azonban fittyet hánytak a hagyományokra, hódítani jöttek, s ha a lomha világ nem hajtotta meg előttük azonnal a fejét, megvetéssel tekintettek reá. A földből hirtelen kinövő falakra éppúgy, mint az egyik napról a másikra születő nagy vagyonokra. Ady Endre ellenben nagyon jól tudta, ki volt Jókai Mór. Olvasta is, szerette is őt. Ennél több és gyönyörűségesebb kuriózum kevés van, sokat tanulhat az ember Jókaitól — írta egyik cikkében, s később az elsők között követelte, hogy a nemzet állítson végre szobrot nagy fiának. Honnan uszul ránk akkor ez a téveszme, ez a mindent szétszá- lazó, kizáró gondolkodás, amely szerint ez a két ember nem fért volna meg egymással. Hiszen Jókai Petőfi barátja is volt, azé a költőé, aki Ady szerepét töltötte be két emberöltővel korábban. Ha Ady születik Jókai kortársaként, ők lettek volna a forradalomban harcostársak. A nagy mesemondónak nincs más „bűne”, csak annyi, hogy alkalmazkodott tehetsége törvényeihez, s írt, ameddig csak tollat tudott fogni a kezébe. Ady Endre engesztelhetetlenül gyűlölte a csökött, elmaradott, soviniszta gőzökkel fertőzött régi Magyarországot, amelynek Jókai Mór kedvence volt. Ezek szerint Adynak gyűlölni kellett volna Jókait is, mégis mindig nagy szeretettel emlékezett meg róla, ahányszor tollára vette a nevét. Olyan írói nagyságot látott benne, amilyen egy évszázadban egyszer adatik egy népnek. Vagy egyszer sem. Nem a politikai szerepet is vállaló képviselőt tisztelte Jókaiban, nem Tisza Kálmán tarokkpartnerét. A teremtő géniuszt csodálta, akinek legfontosabb az alkotás volt az életben. Sőt, nemcsak tisztelte Jókait, ismerte is. Midőn az aggastyán ijfú hitvesével Váradra látogatott, ő köszöntötte egy hírlapi cikkben. Jókai a legnagyobb és legkülönb magyar — írta Ady Endre, aki nem szokott meggyőződés nélkül efféle elismeréseket osztogatni. Találkozásukkor hálája jeléül az idős Jókai arcon csókolta a fiatal Ady Endrét. A régi, szabadelvű eszményeit el nem áruló író a gőgös maradisággal szembeszegülő költőt. Összetartoznak ők hát, ha holmi ellentét ékét szeretné közéjük verni a gyanakvó s bizalmatlan utókor. Szobraik szemberválínak, de a szellemük azonos oldalon harcol ma is, még akkor is, ha ezt egyesek konokul nem hajlandók tudomásul venni. A két Magyar- ország egy és ugyanaz. Kelecsényi László
