Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-14 / 164. szám

új, KOROSTAJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. július 14., szombat Szürkekockás ruhában és micisapkában járt Csertői János, az orosházi pilóta Csertői János a huszas évek közepén került Orosházára, de azt hiszem, 1925-ben még nem volt itt. Arra alapozom e megál­lapításomat, hogy mikor a Pesti Hírlap repülőjárata hozta az új­ságot, én nem láttam ott. Pedig sokszor megtekintettem a gépet, ahogyan Orosházán leszállóit. Polgárista koromban Csertői nevét ismerték Orosházán. Ahol most van a főposta, attól délre, a Gabnai-házban már nagy üzlet­Az egyik iskolatársam az ut­cán megmutatta, melyik az a Csertői János. Azután már min­dig felismertem, ha az utcán megláttam. Nagyon tetszett a Csertői, és akkor erősödött ben­nem az a gondolat, ha megnö­vök, én is ilyen pilóta leszek! Az első világháborúban mint repülős vett részt és volt az olasz fronton is. A felesége orosházi volt, egy jómódú gazdálkodó­nak a lánya, Baranyai Borbála. Állítólag az após segítette nagy pénzekkel Csertőit, hogy műhelyt nyithasson. Akik azu­tán nála tanultak, azokból egy párat már ismertem is. Általában szürkekockás ruhában járt és micisapkában. Térdnadrágban, csattal, harisnyában és sárga fél­cipőben. (A pilóták ebben az időben általában ilyen viselet­helyiség is volt. Az épület déli részénél telepedett le ez a repü­lős. Tudni kell még azt, hogy 1927-ben a repülés iránti érdek­lődés nagyon megnőtt. Egymás után kezdték a bátor repülők megkísérelni az óceán átrepülé- sét, elég, ha utalok LINDBERG világhírű repülésére. Érthető, hogy ezekután az én figyelmem is a repülésre terelő­dött. A posta mellett az épület tetején a cégtábla: ben jártak.) Csertőinek nagyon sok barátja volt itt Orosházán. Az ALFÖLD SZÁLLÓBAN sokszor szórakoztak együtt. Egy esetben sikerült egy motoros be­mutatóját végignéznem. Itt volt az akkori csirkepiacnál az egyik barátja, éppen DKW motorke­rékpárját próbálta volna. Lehet, hogy akkor vehette valahol, de nem akart elindulni. Körüláll­ták, én is figyeltem közelről az eseményt. Egyszercsak jön Csertői, és a nézők örömmel üdvözölték. Az egyik így szólt: — Szervusz, János! De jó, hogy jössz. Nézd csak meg ezt a motorkerékpárt! Laci nem akar vele boldogulni. Éppen ilyen ember kell most! A pilóta beindította a motort, az neki engedelmeskedett, de Lacinak nem, megint leállt. Újabb igazítás következett, majd Csertői elrobogott... Ha­marosan visszajött és még né­hány tanácsot adott a tulajdo­nosnak. 1928 tavaszán felröppent a hír, hogy megszűnik a műhelye. Meghívták Szombathelyre, az alakuló titkos légierőhöz. Pár éve már itt képezték a repülőve­zetőket. A műhelyét fölszámol­ta, tanulóit más műhelyek vették át. Csertői Jánost oktatónak szerződtették. A Magyar Királyi Légügyi Hivatal tartotta fenn ezt az iskolát. Amikor én katonai szolgála­tot teljesítettem, 1936-37-ben már nem Szombathelyen okta­tott. Miről következetettem erre? Nálunk az altiszteknek járt egy katonai újság, a címe: Hon­véd Altiszti Folyóirat. Ez a zöldszínű füzet havonta jelent meg. Mivel érdekelt—és köny- nyen hozzáférhettem a szakasz­vezető engedélyével —, mindig átolvastam ezeket. Egy alka­lommal olvasom: Egy nehéz repülésem Bécsből. Csertői János írása. Tehát ekkor már a Magyar Légiforgalmi Tár- saság alkalmazta. Csertői írásá­nak, ahogyan emlékszem rá, most a tartalmát ismertetem. Egy őszi napon FOKKER utas­géppel indulni kellett Bécsbe. Mátyásföldről startolt öt utassal, de először nem nyugatnak re­pült. Egy nagy félkört írt le, majd úgy Csepel-szigetnek vette az irányt. Itt már elég ködös volt az idő, egyszercsak két gyárké­mény mellett suhan el a gép jobb szárnya. Mint a vonatból a táví­róoszlopok látszanak. Itt nagy szerencséje volt, azután simán megérkeztek az asffcrni repülő­térre. Délután kellett visszafelé jönni Budapestre, szintén öt utassal. Ment minden rendesen, de ilyenkor már délután hamar esteledik. Ismerte Csertői az utat, a nagyobb községeket és városokat a levegőből. Igen sokszor járt már ezen az úton. Hanem — ez már Budapest kö­zelében volt — ismét sűrűsödött a köd. Az iránytűvel ment kelet­nek, de egyszercsak teljesen ködben repült. Gyakorlatból tudta, itt lehet valahol a mátyás­földi repülőtér. Nem akart rit­kulni a köd. Körözni kezdett a géppel, vagy száz méter magas­ságban. Rendkívül megviselte ez.az idegeit. Már elkészült arra, hogy egyszer nagy csattanás, és vala­minek nekirepül. Az utasait is féltette, hiszen reá voltak bízva. Majd rászánta magát, s óvatosan lefe­lé húzta a magassági kormányt. Elég sötét volt, figyelme előre meg lefelé irányult. Már elké­szült a legrosszabbra, amikor egy villanylámpát pillantott meg, majd a kivilágított állo­másnevet: CINKOTA. No, fel- lélegzett a pilóta, és mivel itt már nagyon ismerte a terepet, a lámpák vezették Mátyásföldig. Sikerült simán leszállnia a repü­lőtéren. Az utasok, amikor elköszön­tek tőle, pompás élménynek mondották ezt az utat. Ahogyan a pilóta írta, azon az éjjelen na­gyon nehezen tudott elaludni. Élete legnehezebb repülésére gondolt. Csertői állítólag 1945- ben meghalt. Sín Lajos Csertői János okleveles pilóta motorszerelő üzeme és garázsa A kalotaszegi bútorfestő Romániában, Nyárszón él az utóbbi idők, évtizedek legismer­tebb régi bútorfestője, Viskán László. Az idős népművész már csak kisebb darabok virágozását vállalja, de korábban teljes szobabútorokat is festett. Művészetének sajnos nincs folytatója, így veszélybe került a kalotaszegi festett bútor továbbélése. A képen Viskán László bácsi házában, saját festésű bútorai között. Fotó: Oláh Tibor „Tudjátok-e mi az: Szegénynek születni?" Amikor a falu fele éhezett Az aratásról meghatódottság nélkül nehéz írni. Valamikor régen ez a munka az életet je­lentette. Az aratást a paraszti világban csak a szüléshez vagy a halálhoz lehetett mérni, olyan fontos volt. Aki soha nem éhe­zett, aki nem látta, nem tapasz­talta, mit jelent az éhség, az aligha tudja,’miért. A valamikori szeghalmi já­rás területén a mezőgazdasági termelés legfontosabb ága a földművelés volt. Adatok bizo­nyítják, hogy az állattartás csak kiegészítő jellegű volt. Elsősor­ban búzát termeltek. Gyarmaton sok búzát vetet­tek a gazdák. Akármelyik határ­rész, ha jól munkálták meg a „fődet” megtermetté a kalás­zost, 10-12 mázsát, ezakkorban szép termés volt,'mert az öt-hat mázsás is gyakran előfordult. Az aratás csupa szentség volt! Nagyapám, apám mindig első kaszások voltak és a csé­plőgépnél etetők. Én markot szedtem, de nem egy teljes ara­tóidényben végig, csak pár na­pon át. így is tudom, miről van szó. A tarlóföldi kánikula, a szá­raz, aszottas búza szúró-égető érintése a karomon, a kezem fe­jén nemcsak elképzelt emlék (aligha voltam több 40 kilónál)! De mint próbatétel: úgyszólván semmi. Az volt az igazi, akinek ott, a földeken kellett megkeresnie az egész esztendei „betevő fala­tot”! Rossz termés idején nem mindenkinek sikerült „össze­hozni az egész évi betevőt”. Az én gyerekkoromban Gyarmaton nagyon sok ember éhezett. Egyszer egy este összeszámol­tuk anyámmal: Sársziget (falu­rész, ahol lakunk) felének gon­dot jelentett a mindennapi ke­nyér... Hegyesi János bácsi, falunk poétája írja 1937-ben: Tudjátok- e mi az? című versében: Tudjátok-e mi az: Szegénynek születni? Véres verejtékkel kenyeret keresni? Fölvenni az igát már a zsenge korban, S egy élten át húzni, lenn a porban...? Az aratás mint szentség mára csak emlék. A falu népe lassacskánt már azt sem fogja tudni, hogy egyáltalán mikor aratnak. Napok, hetek alatt végeznek a kombájnok a búza­földekkel. De amikor még való­ban az aratástól függött a pa­rasztcsaládok egész évi megél­hetése... Amikor még valóban szentség volt! Hajnali háromtól besötétedésig dolgoztak az ara­tók, és dőlt-lehgett a sárga-ara­nyszínű kalász a gyarmati határ­ban! Borbíró Lajos Tótkomlósi cseréptál 1892-ből Címerünk a megyei néphagyományban A föld népe már századokkal ezelőtt a maga módján hi­tet tett az államiságunkat olyan érzékletesen kifejező koro­nás magyar címer mellett. A XIX. század elejétől a magyar népművészet színes és gazdagon díszített tárgyi világot te­remtett. A jobbágyfelszabadítást követő korszak paraszti öntudatát tükröző díszítő művészet közkedvelt motívuma mellett Magyarország címere, a független nemzeti lét szim­bóluma. Megjelent textíliákon, fába faragva, szaruba és fémbe karcolva, számtalan változatban. A szlovákok lakta Békéscsabán és Tótkomlóson éppúgy készültek országcí­merrel díszített tárgyak, mint a református magyar lakossá­gú Okány községben. Okányi szaruedény 1911-ből A fakulacs Békéscsabán készült 1900-ban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom