Békés Megyei Népújság, 1990. január (45. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-11 / 9. szám
1990. január 11., csütörtök Egyéves az ifjúsági váró Kint a váróban agyonfirkált falak, eldobált papírfecnik tanúskodnak arról, hogy azok is a békéscsabai Volánpályaudvar vendégszeretetét élvezik, akik éppen nem a legközelebbi buszjáratra várakoznak, hanem egyszerűen csak itt vannak, töltik az időt. Az ifjúsági váró munkatársai — néhány lépéssel odább — azon fáradoznak: ha lehet, értelmesen tegyék ezt. Ribár György e sajátos közművelődési intézmény vezetője erről így beszél: — November 21-én .volt egyéves az ifjúsági váró. Jócskán akadtak elképzeléseink arról, kik térnek be ide, s milyen programokat szervezünk majd nekik. Sok minden másként alakult, de nem baj, hiszen feladatunk éppen az, hogy a mindenkori látogatókhoz igazítsuk rendezvényeinket... Csak diákokra gondoltunk, ám jöttek felnőttek, idősek és ilyenkor télen, olyan fiatalok is, akik nemhogy az iskola, de még munkahely környékén sem igen fordulnak meg. Valótlant állítanék, ha azt mondanám, örömmel fogadtam őket. Aztán lassan megtanultunk együtt élni. Ezek a deviáns gyerekek nemhogy köszönni nem tudtak, de az alapvető viselkedési normákkal sem voltak tisztában. Most elmondhatom — legalábbis én így érzem —, jó barátok lettünk, elbeszélgetünk dolgokról. olykor még tanácsot is kérnek tőlem. — Ennek az intézménynek azért elsősorban a programok szervezése az elsődleges feladata ... — Valóban, ám e programokat, ha kell, hozzájuk, ezekhez a Depeche Mode-os és The Chure-s zenei irányzatoknak hódoló gyerekekhez kell igazítani. Így aztán „Megtanultunk együtt élni.” nemegyszer az általuk hozott kazetta szól a hangszórókból, de ugyanakkor, s erre büszke vagyok, ha úgy alakul, megnézik a videón a Rómeó és Júliát is. Számomra ez már sikerélményt jelent. — Ritkán van ebben része? — Le kellett mondanom arról, hogy itt bármilyen rendezvényt befejezettnek tekintsek. A buszok jönnek- mennek, úgyhogy, ha (teszem azt) egy vetélkedőt szervezünk, az nem lehet több fél óránál. Ha előadót hívunk? Előre felkészítjük arra, hogy nagy lesz a jövés-menés, ám tudnia kell, ez nem a program minősítése. — Az imént a deviáns gyerekekről beszélgettünk. A buszokra várakozó vendégek hogyan viszonyulnak ezekhez a fiatalokhoz? — Ök is megszokták már frizurájukat, sajátos viselkedésüket, csakúgy mint én. És amint látja, itt a maguk módján ..viselkednek'' is. Nem firkálnak a falra, nem zavarnak másokat a játékban, az olvasásban, s ez már jelentős eredmény. Annak idején, a megnyitón tervezgettünk különböző, iskolához kötődő programokat. Mindez érdektelenségbe fulladt, egyedül a video az, amely segíthet e törekvésünkben. A Pál utcai fiúktól a már említett Rómeó és Júliáig sok mindent vetítünk. A filmek 75 százaléka ilyen._ Lehetőséget adtunk és adunk az egyes amatőr csoportok és egyének, valamint iskolák bemutatkozására is. Ezt a fellépők, s a közönség egyaránt szívesen vette. Úgyhogy, ha nincs is egetverő eredmény, nem mondanám csalódottnak magam. N. A. Fotó: Gál Edit Grafikai gyííjteménykiállítások a megyei könyvtárban A megyei könyvtár 1986 óta, havonta rendez emeleti közlekedőterében grafikai kiállításokat. Hasznosítani akarták a területet olyasmivel, ami nem akadályozza az intézményt alapvető funkciójának teljesítésében. Tárlatok szervezése mellett döntöttek, mert úgy gondolták, itt a képeket azok is megnézik, akik különben nehezen szánnák rá magukat, hogy kiállítótermekbe menjenek. A bemutatott grafikák egy-egy darabját a könyvtár folyamatosan megvásárolja. Ma mintegy hatszáz, különböző technikával készített mű jelenti az artotékát. Az intézmény vállalkozott arra,” hogy (a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárt kivéve) köz- művelődési könyvtárakban egyedülálló gyűjteményt hozzon létre, s azt kölcsönözze is. Gondoltak a kispénzűek- re: legyen mivel otthonaik falát díszíteni — poszterek és reprodukciók helyett —, ám az olvasók nemigen kapkodlak a szolgáltatás után. Pedig keretezve, meghatározott időközönként új és új „dekorációhoz4’, igazi műtárgyakhoz juthattak volna. Azért nem halott a gyűjtemény, oktatási célokra kölcsönkérik, csak hát a könyvtár eredeti szándéka nem ez volt. Érthetetlen, miért nem vált be az elképzelés. Talán az avantgarde-nak szól az ellenállás? A könyvtár ugyanis arra törekszik, hogy az artotéka a mai magyar avantgarde művészet lelőhelye legyen. Elsősorban élő reprezentánsainak alkotásait gyűjtik. A Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Eklektika ’85 című csoportos kiállítás volt a kiindulópont. A 33 festő majd mindegyike szerepelt már azóta meghívásukra Békéscsabán: például Klimó Károly, Z ávorszky Gábor, Szabados Ár-pád, Ga- lántai György, Barabás Márton és mások, akik nemzetközi szemléken is elismerést szereztek mai grafikai művészetünknek. A megyénkben élő képzőművészek alkotásait szándékosan nem mutatják be, mert mint mondták, ők itthon, a könyvtár segédlete nélkül is kiállíthatnak. Következetesen vállalt célkitűzésük viszont alkalmat ad az e tájon sok esetben ismeretlenről tudni. A létrehozott gyűjtemény keresztmetszetet nyújt az avantgarde törekvéseiről, de nyomon követhető benne a modern magyar grafika kibontakozása is. Kohán György, Szalay Lajos,Würtz Ádám, vagy Kass János egy- egy alkotása fémjelzik az állomásokat. Az idén tizenöt kiállítást terveznek a könyvtárban. Január 9-én nyíLt meg, és szokás szerint, a hónap végéig látható König Frigyes több mint harminc képe. A művész, aki kisplasztikákat és festményeket is készít, Békéscsabára legújabb grafikái mellett Andrea Pozzo- tanulmányainak bonyolult tér- és perspektíva-szerkesztési lapjaiból, a De humani corporis fabrica című sorozatának bravúros darabjaiból is küldött. Sz. M. „Örüljetek, örvendjetek...” Békéscsabai kórus Olaszországban Szokolai e karácsonyi énekét a Békéscsabai Zeneművészeti Szakközépiskola kórusa énekelte az olaszországi Brescióban. Az ünnepvárás karácsonyi hangulata jelen volt a látványban : magával ragadó az utcakép. Az olasz városok ünnepi külsősége sokkal több, mint amit itthon megszoktunk. A közelgő karácsony látványa mellé társították a zenét. Advent heteiben ott örömmel emelték a várakozás hangulatát a szép hangú magyar kórus énekével. Jobbnál jobb akusztikájú templomok hallgatósága, iskolák színháztermében ösz- szegyűlt gyereksereg élvezhette és élvezte külföldi és hazai szerzők alkalomhoz illő műveit igényes, szép előadásban. Főként a kórus adta a műsort, gazdag repertoárjukból rugalmasan válogatva, a körülményeknek megfelelően. A fellépés előtti percekben dőlt el, mi lesz a program. Ennek ellenére mindig /ól szerkesztett volt a műsor: hangulatában, hatásában fokozatosságot. emelkedést vagy éppen oldódást érzékelhetett a hallgatóság. De nemcsak a szerkesztésnek mestere a kórus karnagya, Rázga József, hanem a program színessé tételének is. A kórusmuzsikát szóló ének, duett orgonakísérettel, fuvolaszám oldotta fel, de nagy sikere volt a vonós kvartettnek is, amely Vivaldi Négy évszakának Tél részletét adta elő. Egyik fellépés után jött a másik, naponta több hangversenyt adtak. Ezt csak úgy lehetett magas színvonalon teljesíteni, ha kiemelkedő szakmai felkészültség, fegyelem, figyelem a jellemző. A kórust mindez jellemzi. Ezért van már nemzetközi híre. Gondolom, felmerül a kérdés: mi volt az előzménye ennek az olaszországi szereplésnek? Tavaly, az arez- zói versenyen aratott siker. Hogyan jutott el oda ez a vidéki kórus? Nem a fővárosunkban jutott eszébe valakinek, hogy kiküldje őket! A részvételhez a Milánóban élő énekesnő, Bónay Adél nagyvonalú segítsége kellett, akit a gyökerei Békéscsabához kapcsolnak, ö nevezte be a kórust az arez- zói versenyre. Ami ott történt. azt viszont a maguk erejéből érték el: a nemzetközi mezőnyben elsők lettek, bizonyítva, hogy csak földrajzilag vidékiek. A tehetség utat tör magának, megtalálja a pártfogóit. A kinti segítők felismerték a kórus kiemelkedő teljesítményét. A zene iránt fogékony olaszok részesülni akartak a szép zenéből, amit ez a kórus képvisel. A szeretet ünnepének közelsége különösen ok volt rá, ezért jöttek el nagy számban a hangversenyekre. és a tapssal sem fukarkodtak. Nemcsak külföldön, hanem itthon is örülhetünk, örvendhetünk az érzelmeket gazdagító, szép zenét művelő kórusnak. Mi lenne, ha a megyeszékhely egyszer meghívná a kórusát önálló hangversenyt adni? Székely Jolán O *sszebékültem a minap egy régi-régi barátságos idomítómmal. Ez történt: jött szemben velem az utcán egy kútágas soványságú ember, szinte lobogott rajta a hajdanán méretre szabott ruha. Es! szólt hozzám a férfiú ezekkel a szavakkal: „Ernő, Ernő, csakhogy összehozott bennünket még egyszer a jó Isten.” Kellett egy kicsit kutatgatnom a memóriámban. hogy ki is ő. Aztán egy félmondatból rájöttem: majd negyven évvel ezelőtt úgynevezett káderesem volt ■ ott, ahol akkortájt dolgoztam. Meg nem mondanám már, hogy milyen politikai ízű rendezvényen ki-ki elmondott egy lényeges epizódot a múltjából. En hogy, hogy nem, gyermekkoromnak azt a mozzanatát elevenítettem föl, amikor faluról a pesti Mátyás térre kerültem. És ott egy rokon néni ösztönzésére az Üdvhadsereg elnevezésű, félig vallási, félig nyomorenyhítő alakulat befolyása alá keveredtem. Tetszett, hogy a szervezet felnőtt tagjai egyenruhát viseltek. Kedvemre való volt, hogy az összejöveteleken sokat énekeltünk. De az nyűgözött le mindenekfölött, hogy húzhattam a dobot a zenekar után. amikor utcasarkokon, köztereken hirdették az igét, lehajoltak a részegekhez, enni adtak az éhezőknek, ruhához juttatták a rongyoskodókat... A visszaemlékezés hevületében magasztaló szavakkal szóltam erről az emberbaráti tevékenységről. Az én káderesem azonban fölpattant, és nagyjából így tette helyére mondókámat: „Lám, lám, még mindig vannak közöttünk, akik valamilyen könyörületességtől várják a társadalom sebeinek begyógyítá- sát. Ez velejéig burzsoá nézet." Megszégyenülten hallgattam a ,kioktatást. Személyzeti főnököm becsületére legyen mondva, nem szállt rám. Még csak állástalanná se váltam badar fölszólalá- som nyomán. Es most miért minősítem összebékülés- nek találkozásunkat? Mert most meg én „Aki szegény, az a legszegényebb...” Összebékülés nézem el neki, hogy az egykori harcos ateista a jó Istent emlegeti. Es megértem, havi 4200 forintos nyugdíja mellett bizony még az Üdvhadsereg által osztogatott levest is hálásan megköszönné. A negyven év előtti körülmények között az számított elméletiekben képzettnek, aki harsogta: Magyarországon egyszer s mindenkorra megszűnt a szegénység. Ezért kölönc csak rajtunk a szociálpolitika, és szükségtelenné vált a Népjóléti Minisztérium is. Es most ott tartunk, többé nem lehet az ilyen-olyan begyűrűzésekre fogni a tömeges elszegényedést. Már ott tartunk, hogy nemrég szegénységellenes hétvégét rendeztek Újpesten, mivel a lakosságnak csaknem fele a létminimum, illetve a társadalmi minimum alatt él, és ezer gyermeket vettek ki a szülők a napközikből, mert már képtelenek megfizetni a fölemelt étkezési dijakat. Kószál egy adat Budapest-szerte, mely szerint hetenkint 150 lakásból kapcsolják ki a villanyt díjfizetési hátralék miatt. Napról napra növekszik azok száma, akiknek választani- ok kell: esznek, vagy teljesítik lakbérfizetési kötelezettségüket. Lehangoltan mondom ki: nálunk any- nyira a hivatalokra kövült az úgynevezett jólétpropaganda, hogy az illetékesekben alig palástolt ellenszenv alakult ki a nélkülözőkkel szemben. A nyomor tagadásának is egymástól eltérő fokozatai vannak. Tudok arról, hogy a szegények megsegítése érdekében életre hívott mozgalom munkását a rendőrség minduntalan figyelmeztette. magyarán fenyegette. Es tud róla az ország, ,hogy az ország bírálhatat- lan vezetője kerek-perec tagadta, hogy hazánkban válság volna ... Akinek látóhatára csak a rózsadombi építkezésekre korlátozódik, az bizony a tollasodás jeleire figyel föl. Aki arról hall egyet-mást, hogy vannak vendéglátóipari vállalatok, ahol a legfelső vezetők több milliós nyereségrészesedéshez és prémiumhoz jutnak, az úgy vélheti: megy a dolog ... Már az övék. Mert ott, ahol nem a frankfurti ügyvédek, párizsi divatszalontulajdonosok vagy a skót könyvelők kosztolnak ..., vagyis nem a Hiltonban, az Intercontinentalban vagy a Novotelben, hanem a Margit-híd hídfője mellett levő szegényembercsárdában, a Gül Bajbárói elnevezett önkiszolgálóban étkeznek, ott más a hangulat. Magam időnként megfordulok az említett helyen, és fogyasztok valamit. Ott bizony nyűtt, elhasznált a berendezés, alumíniumból van az evőeszköz, és a tányérok sem ragadtatnának el egy kispénzű dán turistát sem. De nekünk — szállítómunkás vagy utcaseprő éppúgy van közöttünk, mint nyugdíjas tanácsalkalmazott vagy aktív görögkatolikus lelkész —, nekünk valahogy elmegy... Mert nemcsak rántott pulykamell van, de üres lencsefőzelék is úgy, hogy a pénztárnál egy húszasból még öt forintot vissza is kap az ember. Igaz. pulykamellből naponta tíz adagot adnak ki, üres lencsefőzelékre pedig háromszázan jelentkeznek. Egyelőre. Mert hamarosan már egy üres főzelék se lesz. Mondják, megszűnik a Gül Baba is. Mint ahogy megszűnt a pesti oldalon az önki- szolgáló olcsó Berlin vagy Emke. A piacorientáltság bűvigéje alatt vitorlázó magyar vendéglátóipar se részvétet, se kötelességet nem érez a közétkeztetésre szoruló szegények iránt. Jaj, József Attila, miért is plántáltad szivünkbe a nyomorultak iránti szerete- tet?! Miért rikkantottad, hogy „Hatalmat, húst a dolgozóknak!...” Es miért vallottad: „lm, itt vagyunk gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei, Emeljétek föl szivünket! Azé, , aki fölemeli.” En már nem hallom haragvó szavadat, csak azt, amelyik így szól: „Aki szegény, az a legszegényebb ...” Attól tartok, hogy a mindig, mindent megmagyarázok így pöccintenék félre megint a szegények Attiláját: óerset írni tudott, de a politikai gazdaságtanban mindig gyönge volt. De ki és miben volt gyenge, hogy ide jutottunk? Bajor Nagy Ernő König Frigyes: Vctületek II. ueprodukeió: Kovács Erzsébet
