Békés Megyei Népújság, 1989. október (44. évfolyam, 232-258. szám)

1989-10-07 / 237. szám

1989. október 7., szombat

o

Köröstaj

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

Kossuth ma is üzenhetne

Már október 4-én Kossuthot hallgattam. Másnap és harmadnap is feltettem a korongra, olvastam keze írását és követtem a 88 évesen zengő férfihangot, amint Arad mártírjairól beszél, üzen a nemzetnek 1890. október 6-án, Edison fonográfhengerén. Az alkalom óriási: egy évvel előbb avatták Aradon a tizenhárom honvédtábornok emlékművét.

Az emlékmű azóta az enyészeté. Nincs már ott a helyén, ahová a kegyelet állította, Kossuth hangja azonban 99 esztendő (egy évszázad!) időkútjából tör fel újra és ismét, hátborzongató nagyszerűséggel, hogy ő az, hogy ö beszél, az a hang szárnyal itt, amely hangot a tizenhárom aradi vértanú is hallotta egykoron, hallotta sok százezer magyar, hallották a bukott szabadságharc után más földrészek, országok lakói, és áhítattal övezték.

Kossuth hangja zeng, a nagy szónoké, a 88 évesen sem megtört aggastyáné: „Legyenek e szent emlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben, a hon szabadság istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztül. Engem, ki nem borulhatok le a Magyar Golgota porába. engem október 6-ka térdeimre borulva fog hontalanságom remete lakában látni, a mint az engem kitagadott haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hű érzelmeivel áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a haza iránt, s a magasztos példákért, melyet az utódoknak adtának."

Üjra és újra lejátszom a pár mondatot és mind jobban lényegemmé válik a hang, mely e pillanatokban átsodródik két világháború vérzivatara felett, és megérkezik Turinból ide, csabai íróasztalomhoz, so- kasítva valami megmagyarázhatatlan érzést, mely így szól röviden: hazaszeretet. Felette pártviszályokon, felette buzgó tör- leszkedéseken, felette percemberkék mell- döngetésein, felette Magyarországért érzett, de megítélhetetlen vagy megcsalha- tatlan érzelmeken: Kossuth hangja döbbent rá a dicsőségekre és a tragédiákra: ez az ember mindent elért, amit akart, ha szólhatott, ha a vész nyilvánvaló óráiban is a szabadságról beszélhetett.

Varázsló volt? Félisten? Nem is ember? Nagy álmodozó, aki (most újra rá hivatkoznak megint) megsejtette, kimondta, hogy itt, a Duna völgyében össze kell fogniuk a népeknek, hogy ez a további Nagy Vt, egyedül?! Amikor ezek a sorok három nappal és száznegyven évvel a bitóra és golyó elé küldött honvédtábornokok szörnyű halála után megjelennek, most, amikor, ha élne (hogyan is élhetne, de hiszen él!) Kossuth, mégsem üzenhetne a Magyar Golgotához, ne.m borulhatna le annak porába abban a városban, ahol történelmünk gyásznapjai közül egy, 1849. október 6-a megesett. Mert az érc, amelyből a vértanú-emlékmű alakjait öntötték, valahol más szobrokban, más tárgyakban él tovább, habár az érc (az anyag és a szellem) el nem pusztítható.

A hang fogva tart. Üjra és még újra hallgatom a történelem viharaiban megmaradt egyetlen viaszhengerről átmentett néhány mondatot, az 1890. október 6-i Kossuth-üzenetet: nem tudok betelni a csodával, hogy itt zeng, hogy itt emelkedik, tör a magasba az asztalomon működő kis gépezet leikéből, hogy itt dübörög: „Buzgó imával kérem a Magyarok Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot mely Hungária ajkairól a Magyar Nemzethez zeng. Ügy legyen. Amen!”

Hungária az aradi emlékmű főalakja volt. Babérkoszorút tartott a magasba, ellátott talán Világosig is, de nem látott el a jövőbe, ide, 1989-be. Pedig láthatná, hogy egy újabb Kossuth-üzenet elkelne itten megint: Dunamenti népek, ébredjetek önmagatokra!

Sass Ervin

Kiárusítás vagy modernizálás?

Kiárusítják az országot! — kiáltják vádlón az egyik oldalon, míg a másikon azért sopánkodnak, hogy nem jön be elég külföldi működő tőke, csak töredéke érkezik annak, amennyit más elmaradott gazdaságoknak sikerült magukhoz vonzaniuk. Hol hát az igazság, és mi felel meg Magyarország érdekeinek?

A kiárusítás aligha reális veszély: a modern gazdaság történetében nem akadt ország. ahol a külföldi tőke érdeklődése és érdekeltsége meghaladta volna a 10-15 százalékos részesedést a gazdaság egészéből. Ettő] függetlenül maga a megfogalmazás — „kiárusítás” — visszaélés a szavakkal. Azt sejteti, hogy idáig a magyar munkásé volt a gvár, most pedig a külföldi tőkés kezére kerül.

De vajon valóban a munkásé, a népé a gyár? Miközben a jelszavak ezt sulykolták az emberekbe, valójában senki sem érezte magáénak még azt a gyárat sem, amelyikben dolgozott. Nem is érezhette, hiszen a döntések mindig a feje fölött születtek. Arról, hogy miként hasznosítsák a termelőeszközöket, hogy mire fordítsák a megtermelt jövedelmet. mindig kisebbségi csoportok döntöttek, melyek felett még formálisan sem gyakorolt ellenőrzést az úgymond népképviseleti Országgyűlés sem. A nemzeti vagyon tisztán magyar tulajdonban sem gyarapodhatott az. elvárható mértékben, viszont sok tekintetben — például a megalomániás nagyberuházások révén — gyakran pocsékolódott. Ha viszont most a magyar nemzeti vagyon egy része — kis töredéke — külföldi közreműködéssel hasznosul, akkor a döntések ugvan továbbra is kisebbségi csoportok hatáskörében maradnak (a naturális gazdasági döntésekhez olyan szakértelem

szükségeltetik, amilyennel a nép egésze nem rendelkezhet), de akkor mindenekelőtt a magyar nemzet számára hasznosul és gyarapszik.

Hogyan, ha a külföldi tőkés kiviszi az országból az őt megillető nyereségrészt? Úgy, hogy a vegyes vállalati felelésben létrehozott jövedelemből a tulajdonosok mindenekelőtt bért fizetnek a magyar munkásoknak, mérnököknek, alkalmazottaknak. Márpedig a bérköltség nagyságrendekkel múlja felül az elérhető tiszta jövedelmet; annak sok tízszerese, vagy akár sok százszorosa. (Nem véletlen, hogy kevés a tőkés és sok a munkás.) A megtermelt jövedelemből a tulajdonosok a bérfizetés után adót fizetnek a magyar államnak.

Fizetnek továbbá használati díjat az infrastruktúráért, tehát az áram, a víz, a csatorna, a gáz, a telefon, a telex, stb. használatáért, ami szintén a magyar gazdaságot gyarapítja. Vásárolnak a termeléshez nyersanyagokat, alapanyagokat, alkatrészeket, gépeket — ezek is lehetnek a magyar gazdaság termékei. Az országból kikerülő nyereséghányad mindehhez mérten elenyésző.

A magyar gazdaság szempontjából viszont számottevő az az érték, ami a működő tőke importja révén ide bekerül. S nem elsősorban maga a tőke, aminek összege valóban csekély, sokkal inkább az a technika-, technológia-, know-how-, mar- ketingismeret, piaci kapcsolat jelentené számunkra az értéket, amelyet a külföldi tulajdonos tulajdonának eredményes hasznosítása érdekében magával hoz. Ez az ismeretanyag, ami magában foglalja a munka szervezésének, a vezetés módszereinek, a piaci értékesítés fortélyainak, az ergonómiának és sok más modern gyakorlatnak az

ismeretét is, nem áll meg a vegyes vállalati üzem kapujánál. Ez az ismeretanyag onnan kiszivárog, és lassan de biztosan beáramük a gazdaság egészébe.

így modernizálódik, és csakis így modernizálódhat az a magyar gazdaság, amely nagyrészt éppen elszigeteltsége folytán szakadt le az élbolytól. A nemzetközi munkamegosztás mai szintjén ez a lemaradás törvény- szerű: szűk nemzeti keretek között tartva a gazdaságot, lehetetlen a többinél előbbre jutni, de a többivel lépést tartani is képtelenség. Ha fejlődni akarunk, be kell kapcsolódnunk a világgazdaság áramkörébe, s ehhez jó lehetőséget kínál a működő tőke importja, a vegyesvállalati együttműködés formája.

Ez a felismerés mondatja sokakkal, hogy elégtelen mértékű a tőkeimport, túl azon, hogy a magyar gazdaság kétségtelenül a tőkeszegénység állapotában van. Ám a tőkeéhséget csak kissé csillapíthatja a külföld: bár a világ jó néhány prosperáló gazdasága aktív tőkeexportőr, és keresi a befektetésre alkalmas pontokat, azokat nem elsősorban Magyarországon fogja megtalálni. Egy társadalmi, gazdasági, politikai válsággal küzdő ország nem a legvonzóbb befektetési terület; az általános labilitással járó kockázatot az egyébként exportra törekvő pénztulajdonosok nagyon is pontosan érzékelik. A jelen körülmények között ezért nem is várható, hogy dotlármilliár- dokra' rúgjanak a külföldi befektetések, de az igen, hogy néhány tíz- és százmillió dolláros tőkeinjekciók

ismeretanyag-mellékhatásuk következtében segítik talpra állítani a sokféle betegségben szenvedő magyar gazdaságot.

A. G.

A Demokratikus Magyarországért Mozgalom

Nemzeti összefogással a jövőért

Beszélgetés Gazsó Ferenc főtitkárral

Szeptember 16-án Budapesten a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen tartotta zászlóbontó alakuló ülését a Demokratikus Magyarországért Mozgalom (DMM). Az összejövetelen részt vevők megfogalmazták: a mozgalom

szervezett társadalmi, politikai erőként, az alkotóerő mozgósításával elő kívánja segíteni a diktatórikus hatalmi rendszer békés felszámolását, a gazdasági összeomlás elhárítását, a szabad, független és demokratikus Magyarország mielőbbi megteremtése érdekében. A mozgalom együttműködésre hív minden magyar állampolgárt, ideológiai, világnézeti, párt-, mozgalmi hovatartozástól függetlenül, a politikai káosz és az erkölcsi ellehetetlenülés elhárítására. A mozgalom közfelkiáltással választotta elnökévé I’ozsgay Imrét, főtitkárává pedig Gazsó Ferencet.

Az új irányzatról, vagyis a Demokratikus Magyarországért Mozgalom célkitűzéséről beszélgettünk Gazsó Ferenccel.

— Az ön neve korábban a Művelődési Minisztériummal, főleg az oktatásüggyel forrott össze, melynek rendíthetetlen hive volt. Miniszterhelyettesi posztját önként hagyta el. Ebben mennyire játszik szerepet a változó politika, esetlegesen politikai ambíciói?

— A Művelődési Minisztériumban, de magában a kormányzati tevékenységben is főként 1987-ben és 88-ban olyan tendenciák kerekedtek felül, amelyek a reformfolyamat megállításának, lefékezésének a szándékát mutatták. Például: Magyarországon 1986-tól kezdve konzekvensen csökkent a kultúrára és az oktatásra fordítható kiadások összege, miközben állandóan azt hallottuk, hogy ennek növekvő társadalmi jelentősége van. Másfelől megindítottunk bizonyos reformokat az oktatási törvénnyel összefüggésben, nevezetesen az iskolák nagyobb önállóságot, szakmai autonómiát, önkormányzatot igényeltek. Ezzel szemben a bürokrácia változatlanul védte minden korábbi pozícióját és a változtatási szándékokat majdnem teljesen lefékezte. Számomra ez különösen akkor tűnt úgy, amikor Czibere Tibort tették oda miniszternek, aki a minisztériumban gyakorlatilag mindenféle lényegi változásnak konzekvens ellenzője volt.

— A politikai változás annyiban játszott szerepet számomra, hogy a pluralizálódó társadalomban a nagyobb nyilvánosság keretei •között lehetőség nyílik most már arra, hogy az oktatási reform érdekeit, szükségleteit ne csak egy hatalmi szférán belül, hanem azon kívül is képviselni lehessen. A mai véleményem is az, hogy a pártoskodó társadalomban a nagyon örvendetesen szélesedett társadalmi nyilvánosság keretei között sokkal egyértelműbben lehet megfogalmazni, terjeszteni, hirdetni azokat a reformelképzeléseket, amelyeket a minisztériumba kerülésemkor is magaménak tekintettem.

— Ügy láttam jobbnak, hogyha az oktatás reformjáért folytatott küzdelmet is inkább a társadalmi nyilvánosság színtere felé visszük. Ez lehetővé vált számomra azzal, hogy a minisztériumi pozíciót önként fölcseréltem egy számomra egyébként is sokkal vonzóbb pozícióval, nevezetesen az egyetemi tanári állással. Szeretném azt is elmondani, hogy a politikai pálya iránti ambícióim korábban sem voltak és most

sincsenek. Engem nagyon kielégít az egyetemi tanári státusz, a politikai porondon való részvételt csak, régi kifejezést használva, társadalmi munkaként tudom elképzelni. Semmiféle hivatalos, vagy hivatásos politikusi pályára nem kívánok lépni.

— Milyen előzmények után döntöttek a mozgalom életre hívásáról?

— Az előzmény tulajdonképpen az volt, hogy a magyar társadalomban az ország békés, demokratikus átalakítását sokféle veszély fenyegeti. Ez a felismerés nemcsak ránk jellemző, hanem általános társadalmi közérzet is; sok mindenkit izgatnak az ide tartozó ellentmondások. Ügy gondoltuk, hogy a mai pártosodó magyar társadalomban meg kellene próbálkozni egy olyan politikai mozgalommal, amely nem pártpolitikai célokat követ, nem pártmozgalmakhoz kötődik, s nem is jelent szigorú elkötelezettséget a benne részt vevőknek, mint például a párthoz tartozás. Ugyanakkor mégiscsak szeretnék ezek a pártonkívüli emberek is kifejezni a maguk vágyait, törekvéseit, tehát a politikai akaratképzésben az országot érintő döntésekben hallatni akarják valamilyen módon a hangjukat. Mi ezt a mozgalmat gondoltuk fölkínálni egy ilyen terepként. Azt tapasztaljuk, hogy az embereknek egy igen jelentős része nem kíván pártpolitikai tevékenységben részt venni, egyetlen párt oldalán sem. Ugyanakkor a társadalomnak a nem pártosodó része az óriási többség, véleményem szerint a felnőtt lakosság 90 százaléka ez. Ügy véljük tehát, hogy a politikai demokrácia szélesítésének nem csak egy útját kellene megnyitnunk és járnunk.

— Mozgalmuk népfront- jellegü. Nem érzi úgy, hogy a DMM valamiféle ellennépfrontja a HNF-nek?

— A népfrontjelleg kifejezés megtévesztő is lehet, vagy kevéssé precízen fejezi ki a dolgot. Nem népfront- jellegű a mi mozgalmunk, nem akarunk szervezeteket és pártokat befogadni és integrálni. Mi egyéni tagság alapján dolgozunk, személyek részvételére számítunk, a demokratikus pártokkal és szervezetekkel pedig együttműködést szeretnénk kialakítani, konkrét programok megvalósítására. Mozgalmunk nem valamiféle integráló, befogadó szervezet, hanem csupán egy szervezet a többi között. Nincs olyan törekvésünk sem, hogy valamiféle új népfrontot alakítsunk.

— Nap mint nap tapasztaljuk a pártok felemás, ha- talomféltő és hatalommegkaparintó szándékát, ugyanakkor kevésbé érezzük a nemzeti egységért, a közmegegyezésért mozgósító szerepét. A közmegegyezésre való törekvésben a DMM milyen cselekvési lehetőséget lát?

— Ügy gondolom, hogy itt a cselekvés lehetőségei nagyon tágak, nagyon szélesek, mégpedig azért, mert a társadalom túlnyomó többsége olyan változásokat akar, amelyek az országot a mostani gazdasági válságból kivezetik, a fejlődés útjára térítik, s amelyben valóban kibontakozhat egy demokratikus, ahogy mondani szoktuk, a népfelségre épülő politikai rendszer, egy olyan társadalom, amelyben az állampolgári jogok nemcsak deklaráltak, hanem a megvalósításukhoz szükséges feltételek is garantáltak. Ebből adódik, hogy nagyon sok olyan terület van, ahol tulajdonképpen ez a mozgalom a társadalmi célok érdekében tevékenykedhet, így a demokratikus politikai kultúrának a kiterjesztése, meghonosítása-fT“ magyar társadalomban, hogy csak egyet említsek. A demokratikus politikai kultúra, az érdekkifejezések, az érdektörekvések összehangolása, s az ehhez szükséges készség hazánkban bizony nem fejlődött ki. Ez önmagában is elég sok zavart okoz, gondoljon csak a választásokra.

— Az új mozgalom kiket vár, kiket kíván soraiba tömöríteni?

— Nagyon erősen törekszünk arra, hogy a magyar vidék ennek a mozgalomnak a keretei között a politizálás egyik eszközét találja meg. Arra törekszünk, hogy ez ne maradjon egy fővárosi mozgalom, főleg ne egy fővárosi értelmiségi mozgalom, hanem az ország egészét behálózza, s a mozgalom igyekezzen bevonni olyan embereket, akik tulajdonképpen nem a szellemi munkát végzők csoportjához tartoznak, hanem más természetű munkát végeziiek. örvendetes számunkra, hogy zászlóbontó alakuló ülésünkön is megjelentek ilyen barátaink, akik közül többen fölszólaltak. Korra, nemre, pártállásra, vallási felekezet- re való tekintet nélkül mindenkit várunk. Persze, ehhez az is kell, hogy ne egy felülről kiadott program szerint működjünk, hanem az emberek ennek a mozgalomnak a keretei között olyan programokat próbáljanak megvalósítani, amit ők leginkább fontosnak tartanak, s ehhez kívánunk mi segítséget adni.

Szekeres András