Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

1987. február 14., szombat Tudománnyal a népért Beszélgetés a TIT megyei közgyűlése előtt „A ma emberét elyannak kell elfogadnunk, amilyen” Fotó: Gál Edit Tervek a Tessedik Múzeumban A délelőtt tíz órai meg­nyitás előtt kerestük fel irodájában dr. Palov Jó­zsef igazgatót, hogy érdek­lődjünk a szarvasi múze­um idei tervei, program­jai és nehézségei iránt. A beszélgetés visszatérő mo­tívumává vált „a lehetősé­geket nagyban behatárol­ják a pénzügyi gondok” gondolata. — Ezeknek a gondoknak egy részét három időszaki kiállításunk bemutatóide­jének megnyújtásával rész­ben enyhíteni tudjuk — mondotta dr. Palov Jó­zsef. — A „Népi gyógymó­dok — régi patikák az Al- földőn” című vándorkiállí­tás február 23-tól július 1-jéig várja látogatóit. Tóth István fotóművész munkáiból június 19-től október 5-ig tervezünk ki­állítást, végül Kiimaj Já­nos fafaragó és Klimaj György festőművész alko­tásai szerepelnek még ter­veinkben. Ha a gondokról kérdezett elsőként megemlíteném a szarvasi szárazmalom zsin­delycserepeinek konzervá­lását. amely egyre sürge­tőbbé vált. A tető ötéven­te szorul felújításra, de ez az idei már a hatodik lesz az utolsó karbantartás óta. A múzeum feladatának tekinti a gyűjtemény-fej­lesztést is. Az eltűnőben lévő mesterségek közül a bognár és szűcsiparosok munkatárgyainak, eszközei­nek összegyűjtésére vállal­koztunk. Régészeink Juhász Irén vezetésével folytatják Gyo- maendrőd és Szarvas tér­ségének a mikrorégió-ku- tatását, amely egy na­gyobb, országos program része. Az ásatások célja a Kárpát-medencének ezen a részén megtelepült népek életének felkutatása. re­konstruálása a legelső te­lepülésnyomoktól a török időkig. A feltárások egye­lőre kezdeti stádiumban vannak; a terepbejárásra és a hitelesítő ásatások megkezdésére került még csak sor. M. P. A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat IX. megyei küldöttgyűlésére készül, me­lyet ma, február 14-én, szombaton délelőtt rendez­nek meg Békéscsabán, az ifjúsági és úttörőházban. A megyei rendezvényt a helyi szervezetek és csoportok köz­gyűlései előzték meg. Az itt szerzett tapasztalatokról kér­deztük többek között dr. Krupa Andrást, a TIT Bé­kés Megyei Szervezetének titkárát. — Több helyi szervezet és csoport közgyűlésén részt vettem, így személyesen is tapasztalhattam, hogy tag­jaink közművelődési szelle­me, közéleti vállalkozói ked­ve őszinte és magas hevü- letű. — Szép hagyományai van­nak hazánkban az ismeret- terjesztő munkának... — Valóban. Társulatunk Európa egyik legrégibb tu­dományterjesztő szervezete. A reformkor értelmisége, tu­dós gondolkodóinak színe- java látta szükségét egy olyan szervezet létrehozásá­nak, mely Széchenyinek a kiművelt emberfőkről meg­fogalmazott követelménye szellemében a magyar ér­telmiség tudását a köz, a nép javára fordítja. így jött létre 1841-ben a társulat. Elődeink nem vártak má­soktól segítséget, hanem egyéni áldozatot is vállalva fogtak össze az ismeretek közreadására. E hagyomány máig a cselekvés vezérfona­lát jelenti a társulatba lépő tagok számára. — Mit tehet a tagságot vállaló értelmiség ma az is­meretterjesztés érdekében? — A társulat napjainkban fordulóponthoz érkezett. Már nem felülről előírva tevé­kenykedik. hanem ott és úgy létezik, ahol ezt a szellemi erőt a lakosság igényli, illet­ve azokban a városi, helyi szervezetben vagy csoport­ban, ahol az értelmiség akarja és szükségét érzi e munkának. Ezt a kettős irá­nyú, de egycélú törekvést az illetékes párt- és állami szervek támogatják, hisz politikai, nevelő tevékenysé­güket látják kiteljesedni benne. Az MSZMP Központi Bizottsága tavaly november 19—20-i ülésének a gazdasá­gi munka javításáról szóló határozata is aláhúzta az aktív, vállalkozó tudás fon­tosságát a jól szervezett, fe­gyelmezett munka, a telje­sítmény növelése érdekében. Arra, hogy önálló műkö­dési lehetőséget kapott tár­sulatunk, bizonyíték, hogy 1984 óta társadalmi szerve­zetként működik. Bár álla­mi támogatást kap, volta­képpen önfenntartó szerve­zet a mienk, melyet a tag­ság hozzájárulása és a szol­gáltatásainkat igénylő szer­vek anyagi támogatása éltet. Ez valóban friss, aktuális, a társadalmi érdeket és szük­ségletet kielégítő tevékeny­ségre sarkallja tagjainkat. — Az elmúlt öt esztendő tapasztalatait hogyan fog­lalná össze? — Megyei szervezetünk most is kiállta a próbát. Az ésszerű takarékosság, a gaz­dasági tényezők nem szorí­tották háttérbe az ismeret- terjesztés színvonalának emelését. Elmondhatom, hogy színesebb, sokoldalúbb lett a közreadás, demokra- tikusabbá vált a tudomá­nyok terjesztése. — Ilyen problémamentes volt az elmúlt ciklus? — Az önállóság és az önfenntartás szigorú kö­vetelményei nem minde­nütt váltották ki ezt a hatást. Volt, ahol pangást, a tudományos szint vissza­esését tapasztaltuk. Ez való­jában minden szervezetünk­nél érzékelhető volt. Olyan bizonytalansági tényezők is jelentkeztek, mint a techni­kai eszközök beszerzésének labilitása, vagy a működési feltételek nehezedése. — Milyen elvárásoknak kell eleget tenniük a jövő­ben? — E társulat hazánk egyetlen olyan szervezete, mely az egész értelmiséghez fordul és a legjobbakat, a társadalmi hivatást vállaló­kat tömöríti magába. Nem­csak összefogójuk, de fóru­muk is kíván lenni, hogy helyes értékszemléletre ne­veljen, hogy eligazodást, orientációt nyújtson szá­mukra, s általuk eljusson mindazokhoz, akik a tudo­mányra szomjúhoznak. Saj­nos, nemcsak a tudásszerzés igénye, a tudomány tekinté­lye is kissé megkopott nap­jainkban. Éppen ezért ne­künk, tudományterjesztők­nek a ma emberét olyannak kell elfogadnunk, amilyen, azonban csak vele alkothat­juk, általa formálhatjuk a jövőt. Ezért nem mondha­tunk le a szívós munkáról. Tudván a buktatókat, a ku­darcokat, mégiscsak a ki­tartó küzdelemben rejlik a sikerünk. — Mik tehát a gyakorlati teendők? — A megyében tevékeny­kedő 65 helyi csoport és szervezet közgyűlésén, me­lyen mintegy 2803 tag vett részt, megfogalmazódtak a jövő feladatai is. Tovább kell bővíteni hatókörünket, el kell jutnunk a társada­lom minden rétegéhez, a dolgozó fiatalokhoz, a túl­munkával megterhelt em­berekhez. Nagyobb figyel­met kell fordítanunk a nem­zetiségek körében az anya­nyelvi ismeretterjesztésre, és többet kell nyújtanunk a nyugdíjasoknak is. Töreked­nünk kell helyi szervezete­ink megerősítésére, s javíta­ni kell munkakapcsolatun­kat társszerveinkkel, hisz közös érdek vezérel minket. Szakítanunk kell a beideg- ződött, megcsontosodott for­mákkal, s újszerűén, a kö­vetelményekhez igazodva kell a tudományt terjeszteni. Csak így, megújulva azono­sulhatunk jelszavunkkal: Tu­dománnyal a népért! Nagy Ágnes Pódiumszínház Sam Shepard: Valódi vadnyugat Jó dolog ez a pódiumszínház Békéscsabán, az ifjúsági házban. Már tavaly is az volt, de úgy látszik, az új színi szezonra lassan felfe­dezi a békéscsabai közönség, hogy a magyar színészet je­lesei érkeznek hozzánk, olyanok, akiket ritkán lá­tunk (képernyőn és filme­ken kívül) és igencsak fi­gyelemre méltó előadásokat produkálnak. Nem volt ez másként szer­dán délután és este sem, amikor a Radnóti Miklós Színpad hozta el Békéscsa­bára Sam Shepard Valódi vadnyugat című darabját, és játszotta el a kora esti elő­adás kisebb közönsége előtt is teljes illúzióval, kitűnő alakításokkal kápráztatva el a közönséget. Lehet, hogy némi túlzást érez e minősí­tésben a tisztelt olvasó, de hát ritka az olyan alkalom, amikor annyira teljes a színházi élmény, amikor az ember csalhatatlanul érzi: most aztán igazi színházat lát, olyan kvalitású színésze­ket, akik nem fordulnak meg hetenként errefelé. Sam Shepard különös fi­gurája a színházi életnek, egészen mai és egészen best­seller, és még akkor is ta­láló ez a megállapítás, ha azt, hogy „bestseller”, az alkotásokra és Laposságuk­ra értjük inkább. Mondhat­nánk „slágernek” is, hogy még érthetőbb legyen, habár nem szükséges különösebben fokozni és körülmagyarázni a dolgot, nehogy a végén túlságosan is lenéző, vagy inkább lekicsinylő modorban nyilatkozzunk (például) er­ről, a Valódi vadnyugatról is. Mert azért a kapós diva­tosságon túl, van ebben a darabban valami keményen leleplező, ott van ebben a darabban két (három, négy?) ember egyre totálisabb lelki válsága, az önámítás össze­omlása, a „festett egű re­mény” elborulása, ott van ebben a darabban a husza­dik század végének (nem is csak egy bizonyos társada­lomra jellemző) embertele- nedő elhidegülése, ridegsé­ge, erőszakossága, rafinált- sága és önzése is. Mintha az „özönvíz előtti” ' (és nem utáni!) önzés, az utolsó pil­lanatok (percek, órák, évek) kapkodása, valami iszonyú kataklizma árnyéka elől fu­tó napsütés hazugsága süt­ne itt, sugarazna ki a hely­zetekből, szavakból, maga­tartásból, ahogyan két (egy­mással teljesen ellentétes) testvér küzd az élettel, élet­formával, szokásokkal, hol a másikért, hol a másik el­len. A jelenetek filmszerűen peregnek, a gyorsuló és las­suló ritmus érzékletesen il­leszkedik a megírt szöveg­hez, a színpadi cselekmény­hez. Verebes István, a ren­dező mindezt külön is hang­súlyozza, jelenetkezdő és -befejező állóképei a vetítés közben hirtelen megállított film érzetét kelti a nézőben. Persze, Sam Shepard, a szerző (ahogyan tudjuk) filmszínész és forgatókönyv­író is, csoda-e, ha a film elemei átszűrődnek-vándo- rolnak színpadjaira? Négy jeles színész játssza Shepard szerepeit: a két testvér kö­zül a befutott forgatókönyv­írót Bálint András, a mélák csavargót, a szabadság és a szabadosság e két lábon já­ró eleven jelképét Eperjes Károly. Kettősük jelenetről jelenetre fokozza azt a szín­házi varázslatot (csak ez a szó illik ide!), melyről már fentebb is írni kényszerül­tem, a legteljesebb elisme­rés hangján. Bálint a tuda­tosabb ebben a kettősben, Eperjes a szétömlő őserő, be- hemót lakliság, a fél (vagy negyed?) kerékkel kevesebb, ám nagyon is célra törő gát­lástalanság. S amikor a sze­repek szinte megcserélőd­nek, színészi bravúrok soro­zatával nyűgözik le a nézőt. S közben ott van mellettük az elegánsan könnyed, ab­szolút színészi biztonság, a kis szerepben is nagyformá­tumú Kálmán György, és a vége felé pár (talán felesle­ges) villanás erejéig a haza­érkező és mindig másról be­szélő anya, Gordon Zsuzsa. A két testvér párharca, az életek és életformák össze­csapása nem is dől el seho­vá sem, az utolsó kimereví­tett jelenetben védő-támadó állásban figyelik egymást, feltehető (sugallja az író), hogy miután lemegy a füg­göny, tehát „ez a történet” véget ér, újra csak össze­csapnak. .. Színház volt, most már fu­karkodva a további dicsé­rettel, de színház. Nagyon nagy szól Sass Ervin MOZI Leopárd kommandó El kell dönteni, hogy kinek a pártján áll az ember! Aki egészséges ösztönnel bír, ter­mészetes, ha a társadalmi ha­ladás képviselőivel érez együtt. Rabszolga-felszabadí­tó törekvések, parasztlázadá­sok, forradalmak, szabadság- harcok és honvédő háborúk hősei örök példaképül szol­gálnak. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a barri- kád másik oldalán is voltak érző, jóravaló emberek. Csak a nagyon távoli múlt old­hatja békévé az emlékezést. Honfoglaló őseink kalando­zásait például afféle vitézi virtusnak hisszük, pedig a magyarok nyilaitól rettegők- nek az ilyen kiruccanás fel­ért egy tatárjárással. Mindezt nyugodtan el­mondhattam, van rá hely, hiszen a Leopárd komman­dó című kalandfilmről való véleményem összegezhetném egyetlen, egytagú szóval is. Mivel ez a filmvászonra ve­tített silányság nélkülöz minden esztétikai értéket, vitám se lehet a gyártóival. Mindössze azon tűnődöm, hogy miféle mozikalandra csábíthatok a mai nézők. Számomra ugyanis fontoSj hogy a kalandos történet va­lamelyik szereplőjével együtt tudjak érezni, szurkoljak ér­te. Elhitessem magammal, hogy helyettem is megküzd. Száguldjon lovon vagy gép­kocsin, aprítsa az ellenséget karddal, palacsintasütővel vagy lézerfegyverrel, legyen bátor, esetleg félszeg, de mindenképpen emberarcú legyen, s álljon a jó ügy szolgálatában. Nos, a Leo­párd kommandó gerillái mindjárt a kezdet kezdetén ellenszenvesek lettek előt­tem. Késelések és bugyuta tűzharcok után felrobbantot­tak egy hatalmas vízi erő­művet. Amíg a makettek röpködtek a levegőben, arra gondoltam, hogy a valóság­ban egy ilyen katasztrófa mennyi védtelen és ártatlan ember tragédiáját okozná. Atyavilág, ezeket a hősöket kell majd „megszeretnem” a film végére — rémüldöztem magamban. Hála a filmgyár­tóknak, nem szerettem meg őket, hiszen még annyi fá­radságot sem vettek, hogy hihető emberi tulajdonság­gal ábrázolják a lefényképe­zett alakokat. Automata fegyverekkel teleaggatott ölőmesterek robbantgattak, rendületlenül. Elképzelt la­tin-amerikai diktatúrában, bizonyos Hornosa elnök rémuralma ellen gyilkolász­tak a gerillák, ám a hatalom megtestesítői is bosszantóan bárgyúra sikeredtek. Igénytelennek se monda­nám ezt a moziterméket, hi­szen lám a magyar filmvá­sárlók igényeit pontosan el­találták. Ez elment vadász­ni, ez meglőtte, ez hazavit­te. .. Ugye ismerős a mese? Alig kell módosítani: el­ment filmvásárra, megvette, hazavitte, szinkronizáltatta és a sok néző mind, mind „megette”. Mert tele van a mozi, felemelt helyárral is! Ki hinné, hogy a közönség — és akik ilyesmivel tömik, ők is!? — filmesztétikán, ha­zafias nevelésen, netán in­ternacionalista eszméken nőtt fel? Szegény magyar moziné­zők! (Andódy) Bálint András és Eperjes Károly az előadás egyik jeleneté­ben Fotó: Fazekas Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom