Békés Megyei Népújság, 1985. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
o1985. szeptember 28., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET A kulturáltság haszna Midőn a kultúráról van szó, sokan úgy gondolják: a szocializmus egyik célja és feladata a kultúra fejlesztése, amely tehát politikai cél. A kulturálódásra fordított pénz azonban inkább elvesz a gazdaságtól — mondják —, s olyan többletjuttatásnak tekinthető, melyet a szocializmus talán a gazdasági érdekkel szemben vállal. Lenin 1918 és 1923 között többször beszélt és írt arról, hogy a szocializmus legnagyobb ellensége nem egyszerűen az elmaradottság, hanem a kul- turálatlanság. Lenin felismerte, hogy a munka és a kultúra, a kultúráról vallott felfogás és a munka módszere igen szorosan összefüggnek egymással, s ebből következően a kulturális színvonal meghatározza az élet minden területét, kihat mindegyikre. Nem véletlen tehát, hogy az MSZMP XIII. kongresz- szusának határozata igen nagy hangsúlyt helyez a kultúra fejlődésére több vonatkozásban is. A kereskedelmi munka kulturáltságáról éppúgy szó esik, mint a kulturális értékek jobb megismerésének szükségességéről, s a szűkebb értelemben vett kulturális feladatok megoldásáról. A marxizmus és általában az emberi társadalom döntő tényezőjének, meghatározó elemének tekinti a munka és a munkafolyamatok fejlődését. Ha azonban a kultúra szerepét a munkafolyamatokban és általában a társadalmi élet egészében akarjuk látni, akkor tudnunk kell, hogy munka és munka között következményeiben, kihatásában igen nagy különbség van. A paraszti munka elsősorban az ember fizikai erejét vette igénybe. Az önálló paraszti gazdálkodás igen komolyan fejlesztette az emberek gazdasági, ökonómiai érzékét, maga a munkafolyamat azonban lényegében közönyös volt az iránt, hogy közben a munkafolyamatot végző ember mire gondol. Egészen másképp áll a helyzet a kézművesmunka esetében. Itt a fizikai erők lekötése a paraszti munkához képest csekély. Ugyanakkor leköti az ember ideg- rendszerét, teljes figyelmet követel, nem tűri a gondolatok elkalandozását, s tudatosítja az emberben azt is, hogy minden munkafolyamat vertikálisan összefügg egymással. Ha valaki szántás közben egy területet kihagy, nyilvánvalóan károsodik, de egész munkája nem semmisül meg. Ha viszont valaki a legegyszerűbb gépezet egyetlen csavarját kifelejti, az egész szerkezet használhatatlanná válik. A technológiai folyamatok betartása manapság sokszor mint a munkamorál kérdése vetődik fel. Történelmileg a kézműipari munka teremtette meg ezt a fajta munkamorált, s a munkamorálon kívül természetessé tette a munkára való összpontosítást, a munka összefüggésrendszerének legalábbis részleges átlátását. Nálunk — s ezt tudatosítanunk kell —azeffajta kézműipari hagyomány legfeljebb térben és időben szétszórtan volt meg. S éppen ■ történelmi hiánya eredményezi azt, hogy a modern munka minőségi követelményeinek megértése és elsajátítása korántsem természetes. Éhnek a történelmi folyamatnak megléte vagy hiánya veti fel a kultúra gazdasági hasznának problémáját is. Lenin panasza a régi Oroszország kulturálat- lanságáról már magában rejtette annak a nehézségnek a felismerését is, amely szükségképpen létrejön a szocializmus fejlettebb fokán. Mindaddig, amíg az extenzív eszközök növelhetik a termelést, addig a kultúra valóban nem minden tekintetben gazdasági kérdés. Abban a pillanatban azonban, amikor a világgazdaság, valamint saját gazdasági fejlődésünk rákényszerít az intenzív növekedésre, hirtelen döntővé válik a kultúra. S így van ez az életmód kérdésében is. Addig, amíg nincs a kereskedelemben választék. nem merül fel a kulturált kiszolgálás kérdése. Ha az embereknek egyáltalán nincs szabad ideje, akkor nem merül fel a szabad idő kulturált eltöltésének kérdése. S ugyanígy érthető, hogy a lakáskultúra, a környezetkultúra kérdése napjainkban kezd nálunk aktuálissá válni. Senki se gondolja azt. hogy a kulturá- lódási folyamat gyors eredménnyel jár, hogy például, ha ma belső építészek, lak- berendezők, ipari formatervezők nagy nyilvánosságot kapnak, akkor Magyarországon a lakáskultúra kérdése éveken belül gyökeresen megváltozik. Ha ez a folyamat ma megindul, akkor jó esetben a mai gyerekek otthonaiban két-három évtized múlva mutatkozik meg az igazi eredmény. S a gazdaságban is több évtizedes és lankadatlan munkára van szükség ahhoz, hogy a kultúra tényleges mélységében termelőerővé váljon. Persze, el kell ismernünk, hogy ennek az útnak nagyon sok területen nem a kezdetén vagyunk, de tudatosítanunk kell, hogy nem is a végén. Mert nem a kultúra szokványos számadatok alapján történő megítélése a lényeges itt, hanem az, hogy mennyire válik a kultúra valóban hatásossá. S ha ennél a példánál tartunk. az alapos olvasásból következhet az, hogy érzékenyebbek leszünk az emberi problémákra, a másik ember gondjait, örömeit jobban érzékeljük, az emberi viszonyok ezáltal válhatnak tartalmilag humánusabbá. Mert az igazi kultúra lényege: megtanít figyelni. Figyelni egymásra, figyelni a bennünket körülvevő valóság minden részletére. A kultúra ott kezdődik, hogy például egy tavaszi tájban észreveszünk valamit, ami nem közönséges, nem mindennapi, hogy feltűnik, az előző héten még kopár fa virágba borult. A kultúra szerepe tehát mindig is abban állt, hogy az ember gondolkodásmódját olyan irányban fejlessze tovább, ami az ideg-, a gondolatrendszer nagyobb lekötését és nagyobb pontosságát igényli. Azt mondhatnánk, hogy itt leljük meg a közös vonásokat a tudományban, a technikában és a művészetben. Az egész kultúra története azt mutatja, hogy az emberiség fejlődése abba az irányba haladt, hogy minél több terhet levegyen az emberi fizikumról, de ugyanakkor minél több lehetőséget és egyúttal kötelességet halmozzon az emberi észre. A kultúra kérdésének középpontba állítása tehát nagyon összetett probléma. A kultúra a szocializmus számára politikai cél is, de a gazdaság szempontjából sem elveszettek azok az összegek, melyeket a szocialista állam a kultúra fejlesztésére fordít, noha megtérülésük nem vagy csak nehezen mérhető. S a fejlődésben már elérkeztünk arra a fokra, ahol az emberi kapcsolatokban, a szocialista demokrácia érvényesülésében is olyan differenciált gondolkodásra, viselkedésre és nem utolsósorban felelősségre kell alapoznunk, amely kultúra nélkül elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan. További fejlődésünk záloga tehát a kultúra fejlődése a legszélesebb értelemben. Hermann István Verasztó Antal: Egy meg nem írt naplóból Amit kisbetűs napokon megél az ember, piros betűs napokon papírra vetheti. Talán ebben rejlik az írás jelentősége. De lássuk a gondolatok sokféleségét. Ha egy agyonsárgult fotográfiára illenék ez a jelző, most azt írnám: egy régi rozsdás képet tartok a kezemben. Testvérek között is van jó négy és fél évtizede annak, hogy az a bizonyos magnéziumláng belelobbant a képen látható elemiiskolás- csoport szemébe. Számomra idegen arcok közül Éva nővérem néz vissza rám. Illetve: fején gyöngyös pártával, szemében időtlenné vált izgalommal figyel valamire vagy valakire. Talán a fényképészre, de az is lehet, hogy katicabogár mászott a lába szárán felfelé, vagy a nemzetiszínű csavart cukorból szeretett volna egy darabkát — idő előtt — leharapni. Amilyen kapkodó gondolkodással áldotta meg a természet, az is eszébe juthatott, hogy még nem íürdött soha fürdőkádban. Nem először járok úgy családi ereklyék nézegetése közben, hogy az a percem hiányzik, melyben összerakhatnám a megfelelő válasz lerombolhatatlan oszlopát. Viszont elkap a vágy, hogy a gondolatsort meghosszabbítsam. Mintha drót nélküli üzenetet kaptak volna, úgy bukkannak fel a kép mellé ültethető emlékek. A fent említett, látleletnek is beillő képen nővéremnek állóhely jutott. A fényképeszkedést követő osztálykiránduláson már az sem. Otthon maradt, nem utazhatott Pestre, nem látott világot, mert az a hat pengő, éppen ... hiányzott. • Ez idő tájt a szükség arról is gondoskodott, hogy Nagyanyám szépen tudjon foltozni. E tudománynak azért volt különösen fontos jelentősége, mert az én hétköznapi nadrágjaim is az ő öltögető keze alá kerültek. Néha megesett, hogy a szőlőlevél nagyságú foltok fércelgetése közben vigasztaló mondókát dúdolt: „Ezt a szél el nem viszi / mert a főt nem engediAmi igaz is volt, mint ahogy az is. hogy munkáját nem mindig tekinthette végleg befejezettnek. Jó tett helyébe jót várj! — hallottam a tanítást. Gyerekkorom jó pillanataiban mintha forrás nyílt volna meg bennem. Ilyenkor számba vehető szellemi kincseimet Nagyanyám lábai elé borítottam. Volt közöttük mondóka is, igaz némelyik hallatára szegénynek elállt a lélegzete. A szerényebbek közül egy húsvéti jut eszembe: „Komlós felől jön a gőzös / ott locsolok, ahol szőrös”. Ebben az időben még tejbe aprított kenyér mellett kezdődtek napjaim. A betűvetés és olvasás elsajátításának kötelező volta, nemes felháborodást váltott ki belőlem. Ráadásul rövid idő alatt kiderült, a betűvetés semmi más vetésformához sem hasonlítható. Megpróbáltatásaim időszakát sötét kudarcok nehezítették. Egyik legfájóbb: korszakos jelentőségű újításom, miszerint a füzetben (irkában) megkezdett betűk további írását Nagyanyám végezhetné — míg jómagam a szükséges ékezetek elhelyezésével foglalatoskodnék —, nem került bevezetésre. Később a betűk csodákat feltáró ereje feledtette velem a kezdeti gyötrelmeket. Néha már álmodni is tudtam a betűk segítségével szerzett élményeimről, és ezek nem is mindig voltak rossz álmok. A mindenolvasás korszakában az újságokat is gyakran kézbe vettem. Szülőfalum egyik lapjában az alábbi, számomra a mai napig eredetinek tetsző apróhirdetésre bukkantam: „Üres óráiban sakkórát venne, Vasút utcai borbélysegéd”. Nem tagadom, ezt a hirdetést megjárattam kicsit serdülő lelkem útvesztőiben. Megint más olvasmányokhoz ajándék könyvek révén jutottam. Első ilyen könyvem, Mark Twain: Tamás úríi kalandjainak olvasása közben döbbentem rá, hogy a könyvbéli történetek hajszálpontosan beleilleszthetők saját elképzeléseimbe. Any- nyira valószerű volt bennem ez az érzés, hogy még akkor sem látszott lehetetlennek Tamás úrfi viselt dolgainak szűkebb portánkon — általam való — felelevenítése, amikor már végére érve a könyvnek, megszűnt az írott betű közvetlen varázsa. Betűéhségemet egészen „jó minőségű” irodalommal is csillapítgattam. Példának okáért: a finom angol vászonkötésben világsikert aratott „Pokol a Szaharában” is ezek közé tartozott. Ameny- nyiben egy-egy ilyen jellegű mű élvezetében se látok-se hallok mértékig sikerült belefeledkeznem, az óhatatlanul valamiféle kötelességmulasztást eredményezett. Legfrissebb szellemi búvóhelyem felderítésére általában családi expedíciót szerveztek. A kutatás eredményességéhez nem férhetett kétség. Ilyenkor a jaj, istenem, csak még egy kicsit hadd olvassam, kezdetű rimánkodásom nem került meghallgatásra. Ha jól emlékszem, utolsó alkalommal: Edgar Wallace1 egyik főhőse, „A rémületes arc” szó nélkül hagyta el rejtekhelyét. Újra kézbe veszem a patinás képet. Mit lehet egy ilyen képen látni? Elsősorban mozdulatlanságot, esetleg, ha jobban szemügyre veszem,' egy-két fekete pontocskát is felfedezhetek rajta. Bármiképp forgatjuk is a dolgot, egy kép segítségével a velünk vagy másokkal megesett dolgokra könnyebben, jobban vissza tudunk emlékezni. Általában hajlamosak vagyunk a környezetünkben zajló események jelentőségét nem észrevenni. Pedig ezek a történetek, ha vándorútra bocsátjuk őket, nemzedékeken keresztül képesek megújulni. Eirto Eero: Bőrönd Bényei József: Örök őszben Égnek a szőlő zöld csillárjai, sisteregnek az árkok. Az ősz az augusztusi nyárba osonva beszivárgott. Karók tövén lapuló tél jár, harmatot sír a hajnal. Lépeget, jaj, az idő konokul: bölcsőben ravatal van. Kapaszkodj a fény emlékeibe, kötözd virágba vállad, szoríts örök őszben örökre mosolygó almaágat. Sóröndi József: Angyali üdvözlet Engem az égiek küldtek hogy vigyázzak rád — Vízesések távoli moraja a fecskevillanásos nyári ég s a leányvári kis cicák lábhoz simuló hízelgése ' ötlik eszembe Rólad Érkezéseid: Úrfölmutatások A hűség a hűség — mondanám ha nem röhejlenének az evilági ígéretek Zsadányi Lajos: Meditáció Hol van a lélek üdve? Elszállt messze az űrbe. Hol van az ősi dallam, a már kimondhatatlan? Hol van az ifjúságom? Te vezess hű varázslóm, Időm, te messze-szálló szívem tüzén parázsló West Hja: Sajtkés
