Békés Megyei Népújság, 1985. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-08 / 158. szám

o

EH2S2ÍE3

Bizalomválság?

n világtörténelem eddigi legmegrázóbb gazdasági, pénzügyi válsága volt az 1929 33-as világválság. A depresszióból különböző módszerekkel igyekeztek az egyes országok kilábalni, ki így, ki úgy. Volt, aki a fegyverkezésre építette a konjunktúrát, volt, aki az infrastruktúra fejlesztésére, mint például Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Híressé vált válságleküzdő stratégiája a New Deal, mint az állami beavatkozás költségesr ám eredményes formája. Sikerült a vállalkozók pesszimizmusát leküzdeni, „felpörgetni a konjunktúrát”. A New Deal tananyaggá vált, de sikerének kulcsát ma egyes szakemberek nem any- nyira tartalmában látják, hanem abban, hogy hittek benne. A hittelenség és a hitetlenség, a bizalmatlanság nem kedvez a fellendülésnek, akadályozza a fejlődést.

Mindez egy tévéműsor kapcsán jutott eszembe, mely azt firtatta, mennyibe kerül a magyar forint. Az egyik nyilatkozótól, talán a Magyar Nemzeti Bank főosztályvezetőjétől, azt kérdezték, miért nincs nálunk tényleges, valóságos csekkforgalom. A szakember válasza szerint bizalmatlanságból. A csekkfizetéssel való visz- szaélés más országok tapasztalata szerint néhány, két-három százalékos. Mi azért, hogy kivédjük a pár százalékot, bonyolult szabályokkal, kötöttségekkel sújtjuk a 97—98 százalékot, ami természetesen megakadályozza, hogy ez a máshol oly megszokott forma nálunk is népszerűvé váljon.

De nemcsak a csekkről van szó. A bizalmatlansággal, sajnos, más területeken is gyakran találkozhatunk. Mindenki jól ismeri azt az udvarias hangú postai értesítést, amit munka után hazatérve a postaládában talál, miszerint részére ajánlott küldemény, illetve pénz érkezett, ekkor és ekkor x postahivatal y ablakánál átveheti. Gyanítom, hogy még pénz esetén sem túl nagy öröm visszatérni a postahivatalba és beállni a hasonló sorsúak sorába. És ekkor jön a bizalmatlanság. Mert a küldemény a férj nevére érkezett és a feleség szeretné átvenni, vagy fordítva. Az ablak túloldalán elmélyülten lapozgatják a személyi igazolványt, kérdezgetnek. Ezt pénzutalvány esetében még elviseli az ember, bár akkor is megalázó, hogy bizonyítania kell, jogosan jelentkezik a járandóságért, nem „lopta” az értesítést.

Azt viszont már nehéz megemészteni, hogy egy egyszerű ajánlott levelet sem adnak ki személyi igazolvány nélkül. Ez azért is bosszantó, mert otthon mindegy, hogy a nagymama vagy a szomszéd nyit ajtót igazolvány nélkül is — aláírás ellenében —, megkaphatja a küldeményt. így viszont fáradságos utánjárással sem egykönnyen.

Tetanusinjekciót írt fel az orvos. A recepttel a legközelebbi gyógyszertárba menve, miután rám került a sor, hallom: ezt csak a főgyógyszertárban kaphatom meg. Kissé nyugtalanítóan hat rám a hír, de elindulok és végigállom az előbbinél lényegesen hosszabb sort. A receptet látván összesúgnak a gyógyszerészek. Ugyan mi lehet rajta, hogy ilyen gyanakodva méregetnek? Végül közlik, nem tudják mi van a recepten. Előzékenyen mondom, tetanusinjekció. Az egyik hölgy erre kapcsol, persze a teljes latin elnevezés rövidítését írta fel az orvos. (Inj. TAT, azaz injekció Tetanus Adsorbeált Toxoid, vagy Tetanus Anatoxin.) Mégsem adhatjuk ki, mondja, mert pontatlan a megjelölés. Menjek vissza az orvoshoz, ajánlja, és írassam fel újra. Hiába kérlelem, legyen megértő, kevés az időm és sok a tennivalóm és úgyis orvos adja be az injekciót, ha netán mégsem azt viszem, amit felírt, még mindig van egy ellenőrzési lehetőség. Nem hisznek nekem, hajthatatlanok.

r

dom, a gyógyszerészek felelőssége nagy. Azt is tudom, előfordul olykor, hog-y visszaélnek bizalmukkal. Mégis fájó, hogy az ilyen könnyen ellenőrizhető esetekben sem az egyszerűbb, humánusabb megoldást választják. Ezek természetesen apróságok. De ha összeadjuk mennyi időt rabolnak el, hogyan csorbítják hitünket, kezdik ki önérzetünket, nagyon is magasra rúg a számla.

Szatmári Ilona

Kárpáti Éva tárlata a Képcsarnok békéscsabai termében

A Munkácsy Mihály teremben július 13-ig tekinthetők meg Kárpáti Éva festőművész alkotásai. A művész nem ismeretlen a csabai közönség előtt, 1980-ban már bemutatkozott ugyanitt, sikerrel. Olyan művek festményei, amelyeket megpillantva rögtön ráismerünk alkotójuk kézjegyére, stílusára, témáira, s ez nem kis dolog, mert igen kevés olyan művészünk van, aki stiláris jegyekkel különböztethető

meg. Olaj képei megfogják a nézőt finom intimitásukkal, modern klasszicizmusukkal. Két mitológiai ihletettségű festményt kivéve fiatal női arcokat jelenít meg a mintegy harminc képén. Az arcképek élők és magasabb szférákba transzporának is egyben. Nem a törékeny nő érzelmeinek, színes tükrözéséről van szó: portréi igen széles skálájúak, néhol tragikus lelkekbe való beleérzés tanúi is. Művészetének alakulása azonban az öröm, képeiben kiegyensúlyozottság, boldogság és harmónia van. E művekből hiányzik az erőszakosság, a fanatikus elfogultság, az agresszivitás. Az eltelt öt év bizonyította: az állandóság, a folytonosság művésze, de benne él a szerves megújulás igénye is. A saját részértékeinek kibontásával törekszik a teljesség elérésére. Kárpáti őrzi törvényeit — következetessége miatt válhatott karakteressé.

Arra törekszik, hogy az arc gesztusaiban a lényeget találja meg, lehetőség szerint minél hűségesebben tükrözze a személyiség jegyeit, a jellem sajátosságait (még ha érezni lehet is, hogy a portrék egy része nem modellről készült). Az alakok absz- trahált háttérből néznek ránk, a legszemélyesebb művészi üzenetet a szemekből olvashatjuk ki: Kárpáti Éva humánus értékek képviselője. Mondanivalója érdekében vállalja a színek visszafogottságát. Ha türelmesen megnézzük vásznait, rájövünk, hogy alkotójuk — a szecessziós divat ruháiba öltöztetett nőalakok ábrázolása ellenére — nagyon is a ma embere, csak éppen azt festi meg, ami korunkból hiányzik: az emberi életeket értékessé tevő moralitást.

Kiemelésre kívánkozik néhány kép a virágkoszorús, napernyős, csipkekalapos, csipkekendős, tüllruhás nőalakok tüneményes világából. Rózsaszínű mágia című festményén a lila és a rózsaszín változatos árnyalataival éri el a kívánt hatást. Egy egzotikus hölgy tekint ránk, a haja egybemosódik kalapjával, a kép többi része sincs részletezve, hogy a lényegre, a kifejezésre összpontosíthasson a néző. Tavaszi vasárnap címet viselő munkája (képünk) egyik szemléletes példája a csipkék appliklásának; amit az utóbbi években szívesen alkalmaz a művész. Bravúrosan könnyed árnyalataival a barna és vörös háttér fenséges összemosásával talán a legsokatmondóbb alkotás az Eltűnt idők nyomában. A re7 neszánsz ihlette humánus alapállás ezen az arcképen kap festői megoldásokban is színvonalas, egységes formát.

Festményeinek, hitelét a szilárd alapot képező technikai tudás adja. Nem érdemtelenül kedveli tehát a közönség.

Cs. Tóth János

Gyulai Várszínház:

Kun László szerelmei

A kun szerető, Edua (Fazekas Zsuzsa) és László, az ifjú király (Máté Gábor)

Fotó: Béla Ottó

A tizenharmadik század a gyulai várszínpadon. A szkriptorok az 1277-es esztendőt jegyzik, és megírják az év augusztus 26. napján bekövetkezett morvamezei győzelmet, ahol az ifjú, tizenöt éves magyar király,

IV. László és az ötvenkilenc éves Habsburg Rudolf seregei szétverik a Magyarországra (és nemcsak Rudolf római koronájára) áhítozó Ottokár cseh király hadseregét. A győzelem teljes: Ottokár elesik a csatában, László nagykorúságát véli bizonyítani a hadisikerrel, Habsburg Rudolf pedig megerősíti hatalmát, a Habsburgok több évszázados uralmát majd éppen Magyarország felett is. Mohács után. De hol van még Mohács? Az ifjú László, a félig Árpádházi, félig kun vér király (akinek a neve a magyart főurak között „szavasincs, nevesincs”) elérkezettnek látja az időt, hogy hatalmát gyorsan megerősítse.

Itt kezdődik a dráma, és azonnal a legszélsőségesebb ,,királyi” megnyilvánulással: László a kézenfekvő bocsánat helyett kun testőrével megölet egy fiatal, ma— gyári urat, hogy rettegjék királyi voltát, erejét. A főurak azonban nem rettegik, hiszen (a történelemből ismert) éppen a „feudális anarchia” tölti be az eget és a földet.

Különös és azt hiszem, kimondhatjuk, hogy tragikus alakja a magyar történelemnek ez a László, az utolsó előtti Árpád-házi király. Lehet, hogy nevelésével nem sokat törődtek, lehet, hogy anyja (a bosszúszomjas és vadul erkölcstelen) kun Erzsébet és szeretője, a kun Edua hatására lett azzá, amivé, hogy végül is kunjai öljék meg. Itt azonban még nem tartunk, az író, Szabó György következetesen, szépen építi fel darabjának első részét, a korát nem értő, nem ismerő, számtalanszor megalázott Árpád-házi aranyág, félig kun vér ifjú király végzetes irányba forduló tragédiáját. Sok ötlete van, és színpadszerű, szép elképzelése. Olyan, amit színészei hatásosan felmutathatnak, olyanok, amelyekkel közvetve, vagy közvetlenül plasztikusabbra húzhatják László arcélét, környezetének alakjait, akik ebben az Árpád-ház által okosan (és annyi vér által is) megteremtett európai hatalomban 1277 körül az önérdek, a kapzsiság és az országpolitikai célok között csapódtak ide- oda, sokszor már önsúlyuktól vezéreltetve csak. Jó a

korrajz, tisztán kibontakoznak az emberi karakterek, a legélesebben persze László, tele robbanó ellentmondással. Kár azonban, hogy Szabó György nem kerülte ki a történelmi tények laza kezelését, mi több, a tények meg- másítását. Mondják, az író megteheti, nem kötelező a teljes hitelesség. A kérdés azonban változatlanul kérdés: nem vezetjük-e félre a történelmet alig, vagy kevéssé ismerő nézőt efféle torzításokkal? Mint ahogy itt, például a kunok szerepe. és megítélése dolgában? Vagy László személyiségében is bizonyos szempontból, hiszen az író egy nyilatkozatában valamiféle „reneszánsz” előhírnöknek érzi, holott László konoksága, butasága, tájékozatlansága, kegyetlenkedése (valóságos kis Néróvá változik) éppen nem a jövő emberét sejteti. Sokkal kisszerűbb konokság és kegyetlenkedés ez, hiszen (és ezt is Szabó György írja le), még dicsekszik is Eduá- nak Gergő, a magyari főúr legyilkoltatásával! (Mint egy őrült kamasz, aki ezt viszi szerelmének virág helyett.)

Igen. a kunok. A drámában valami különös nosztalgiaként lép előtérbe a pusztai, csillagnéző, vajákos-ba- bonás világ, a kunok világa. És vele szintúgy valami „ősi” tisztaság, becsület. Holott? A IV. Béla által befogadott kunok a tizenharmadik századi Magyarország egyik legnagyobb problémáját okozták. Ez a vad, kegyetlen, irtózatot keltő, letelepedésre alkalmatlan, európai fogalmakkal (de azok nélkül is) mérve barbár nép 40 ezer lovassal számottevő hadierő az ország közepén! Ebben a helyzetben érkezik el a történelem a morvamezei ütközethez. László nagykorúságához és kamaszos dacból, bosszúból kibontakozó „rémuralmához”, melyhez talán az idézőjel sem szükséges.

Nagy lehetőség mindebből drámát írni, és Szabó György a dráma első részében nem is hagyja ki ezt a nagy lehetőséget. A szünet után azonban meghökkentő változások tanúja a közönség: a játék (Habsburg Rudolf megjelenésével) hirtelen átcsúszik valamiféle széles gesz- tusú komédiába, a történelem és az ember (emberek) roppant küzdelme komikus helyzetekbe fullad, feledtetve, hogy az első részben még (másfajta) történelmi drámát láttunk.

Érdekes és elgondolkoztató Ács János rendezése. Ügy is mondhatnám, hogy mértéktartó, és ebben a mértéktartásban a legkövetkezetesebb. Kezdve onnan, hogy az egy-két ülőalkalmatosságon, a szinte csak jelzett trónon és a hitvesi ágyon kívül négy(!) barnás-bordó, aranycímeres zászló az összes díszlet, egészen odáig, hogy nem hódol a szabadtéren szinte kötelező, látványos megoldásoknak, és színészeit sem mozgatja-rohangáltatja agyon. Így rendezni nagy szakmai felkészültséget kíván, Ács János szolgál ezzel. A második rész száznyolcvan fokos fordulata azonban nem érthető, nyilván a gyengébb szöveg is késztette arra, hogy erősebben rajzolja a karakterek vonásait, a jeleneteket. Ez az „erősebb" csapott át többször a komikus összevisszaságba, amit a zárókép (III. Endre megjelenése, koronázása) sem hangolt vissza az első rész igazi élményeihez.

Egyetlen nagy szerep tartja vállain az előadást, a Kun Lászlóé, Máté Gábor meggyőző, átélt alakításában. A tehetséges fiatal színész látványosan birkózik meg a feladattal, Árpád-házi és kun indulatai, a király szélsőségei könnyen csábíthatnák ugyan erre, a csapdát mégis biztonságosan kikerüli. Emlékezetes a kun szerető, Edua (Fazekas Zsuzsa), aki (nem véletlenül!) az első részben a jobb, a másodikban már nem képes megfelelően azonosulni szerepével. Mint ahogyan a királyné, Izabellát alakító Kováts Adél is csak felvillan időnként, de aztán végig ígéret marad. Fontos szerep jutott a darabban a pápai legátusnak, Fülöpnek, Verebes István mégsem ás le. a figura mélységeibe, illusztrál, és huszadik századi, pesties hangsúlyai is erősen zavarnak. Óriási tévedés áldozata a bizonyára kitűnő színész, Eperjes Károly, aki írói vagy rendezőit?) utasításra bugyuta Habsburg Rudolfot csinál, olyant, mintha egy most érkezett burgenlandi turista lenne, aki kézzel-láb- bal igyekszik megértetni ma- j gát. Kun Erzsébet viszont (Zolnai Zsuzsa) jelentősebb alakja e kornak, mint ahogyan szóhoz jut itt, ahol jószerével csak „jelen van”. Akikre még oda kellett figyelni: Jordán Tamás

(Muhtmer), Szélyes Imre (tárnokmester) és Kiss Jenő (szkriptor), valamint Szakács Györgyi, aki nem hivalkodó, mégis tökéletes, korhű jelmezeket tervezett ehhez az egyenetlen sikerű várszínházi ősbemutatóhoz.

Sass Ervin