Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
NÉPÚJSÁG 1985. március 30., szombat Téka w így élt Kosztolányi Dezső Mi az az irodalom? Miféle varázslat, hatalom, amely szórakoztat, magával ragad? Ismeretekkel, élményekkel gazdagít, elgondolkodtat, gyönyörködtet, vagy éppen megbotránkoztat. Mi minden köszönhető ennek a hű társnak! Az irodalom, a költészet lényegéről, jellemzőiről, egyénre, társadalomra gyakorolt hatásáról, költőkről, írókról sokat mondhat el a tudomány — a történeti, elméleti, kritikai tanulmányok. Az objektív, rendszerező, törvényszerűségeket feltáró, definíciókkal dolgozó tudóst természetesen nem helyettesítheti költő, művész. Mégis: roppant izgalmas, ha költőkről éppen azok szólnak, akik maguk is költők. Amikor az érdekelt, beavatott vall arról, ami sajátja, legbensőbb énje, szívügye. Hogy is tudnánk nem hinni neki? A mélyebb, maradandóbb élményhez, a jobb megértéshez mindenképpen hozzátartoznak az ilyen vallomások, munkák is. Ebbe a kategóriába sorolom Levendel Júlia' Így élt Kosztolányi Dezső című könyvét: író az íróról, költő a költőről. Őszintén keresve a méltó megemlékezés lehetőségét. Ha egyáltalán van ilyen ... Hiszen Kosztolányiról már annyi irodalom született. S mekkora merészség kell ahhoz, hogy róla szóljon valaki. Ki szólhat? Kinek áll jogában? Kosztolányi Dezső: már a név hangzása olyan rejtelmes, sokat sejtető, elbűvölő — költői. Dezső, Desiderius annyit jelent: áhított... Jövetelére a családban ugyanúgy vártak, ahogyan később nemzeti irodalmunkban. ,,Varázsos ember volt, csupa vibrálás: gyengéd és mókázó, grófnőkkel és cselédlányokkal egyaránt kifogástalanul udvarias, de amikor kell, megbotránkoztató. Hitetlenségéhez egy életen át hittel ragaszkodott; a keserű fintorok és a mámoros lobogások hőse, gyerekes és lényeglátó bölcs, önfeláldozó, és mindig önmagára figyelő, sima, mint egy angolna, máskor meg kitörni készülő tűzhányóra emlékeztet — egy biztos: sohasem unalmas.” Vibráló, ingatag, szárnyaló, önimádó alakját, az életet faló, kalandokat hajszoló, a zűrzavarokon át a megsemmisülés felé vágtázó, egyszerre tettvágytól fűtött, és világfájdalomtól jajgató egyéniségét szépen tükrözi Levendel Júlia könyve. Képet ad az újságíróról, aki „ördöngős bűvészettel” magáévá teszi mások ügyét, „s ha az első soroknál még kétkedik is az ügy igazságában, melyért lándzsát tör, mire befejezi az írását, maga is hisz és kigyullad az arca”. Bemutatja a tehetségével hamar feltűnést keltő fiatal költőt, Babits, Szabó Lőrinc, Kárpáti Aurél. Karinthy Frigyes kortársát; majd a munkáshatalomban csalódott művészt, aki a fehérterror lapjához sodródott. A teljes képhez hozzátartozik az anyanyelv szerelmese. a kimagasló nyelvművelő. stílusteremtő. Előttünk áll az érzékeny, beteges lelkű gyermek, a bolondos ifjú, az érett, ünnepelt nagyság, végül a betegségébe beleőrülő, haldokló, szavakba kapaszkodó ember. Látogatói sírva fakadtak a többszöri operációval meggyötört Kosztolányi láttán. Nem volt már emberi formája, nem tudott beszélni, és ilyeneket írt fel a noteszlapokra: „Hiszek az életben!”, „Élni”, „Félek. Most aztán félek.”, „Szeretek élni. Félek, hogy meghalok.”, „Segíts”. Levendel Júlia nem titkolja, mennyire szereti Kosztolányit. Elfogult életével és munkásságával szemben. Érthető. Nem arra figyel, hogy vajon elég szépek, elegánsak, tömörek, ta- lálóak lesznek-e a szavak. Fontolgatás helyett hagyja, hogy a csodálat, a rajongás vezesse, így remél Kosztolányinak méltó emléket állítani. Az előszóból: „Fontolgatás helyett a szeretetem vezet majd, s azt remélem, egészséges szeretet ez, amelyik átsegít a nehezebb szakaszokon is. Megóv a mentegető hazugságoktól, s legfeljebb a megértéshez segít. Kosztolányi életében ugyanis akadnak súlyos botlások, és a hihetetlenül gazdag életműben olyan írások, amelyeket fájdalmas olvasni.” Örömmel ide-odalapozgat- va, olvasva Levendel Júlia könyvét, felfedezem magamnak A szegény kisgyermek panaszai ciklus költőjét, az Aranysárkány, a Pacsirta íróját, az első verseskötet, a Négy fal között, a Boszorkányos esték novellagyűjtemény íróját, a Budapesti Napló munkatársát, a Bolondok, a Beteg lelkek, a Lidérc, a Tréfa, a Gipszangyal szerzőjét. Felfedezem magamnak a Tevan Kiadónál megjelent öcsém kar- colatai, a Knernél kiadott Tinta, vagy A rossz orvos, Néró, Édes Anna, Esti Kornél, A bús férfi panaszainak költőjét. Ezért tetszik Levendel Júlia Kosztolá- nyi-könyve. Niedzielsky Katalin Várkonyi János: Filmrendező £. Kovács Kálmán: Álomfejtés Egyszer valaki mosolygott azon, hogy történelemmel is foglalkozom, bár nem tanultam latinul. Éjszaka azt álmodtam, hogy púpos vagyok, és utazom valahova. A fülkében két lány volt, amikor beléptem, s ahogy megláttak; az egyik súgott valamit a másiknak, s elkezdett nevetni. — Mit nevetnek? — kérdeztem. — Ugye azt, hogy púpos vagyok? Kár azt súg- dosni, kérem. Mutassanak rám ujjal, és mondják fennhangon: nini, itt egy púpos! Hozzászoktam én már ehhez, minek titkolózni előttem? Szórakozzanak nyugodtan, engem nem zavar. Mondja csak ki, kedves: — Nem mennék hozzá, ha aranyból volna a pú|jja, akkor sem. Ne tagadja,* erre gondolt, látom a szeméből. Hiába, ez a varázslatos völgy, ahol a vonat vágtat, hiába ott fenn a tölgyek zöld felhője, s hiába feljebb a mennyei fényesség: ez mind unalmas. Maguk csak engem látnak, azaz bocsánat, csak a púpom. — Folytassák csak, kisasszonyok! — Vajon hány centi lehet a púpja? Mit gondolsz, hány kilót nyom púppaj és púp nélkül? Te mennyiért hordanál ilyen púpot? — Ne tagadják, úgyis hiába! Ismerem az efféle tréfákat. Kit nevetnek ki? Senkit, csak egy púpost. Az meg nyelje le szó nélkül, ha már a hátán hordja. — Ezerszer jobb lenne, ha vak vagy süket volnék, mert nem látnám és nem hallanám a gúnyolókat. Egy bénát sajnálnak, egy vakot segítenek, de ki törődik a púpossal ? — Mulassanak, kisasszonyok, a világért sem leszek jókedvük elrontója. Tessék bátran tovább, mintha már itt sem volnék. — Hallottam, hogy a púposok mind irigyek. Amilyen a testük, olyan a leikük. Irigyek mindenkire, aki nem hord púpot. Ha rajtuk múlna, mindenkinek púpja nőne. Azután: — Mit gondolsz, a púp öröklődik? Ennek a kölykei is púposak lesznek? Az ilyen világcsúfját tör- vénnyel kellene eltiltani a házasságtól! Ép eszű lány nem megy hozzá, legfeljebb a pénzéért. De kínlódhat vele, mert az ilyen veri a feleségét. Várkonyi János: Régi iskola Két műfaj — két irány Várkonyi János festményei, Varga Géza szobrai A Fővárosi Pedagógusok Művelődési Központja, a Fáklya Klub évek folyamatában következetesen mutatja be a pedagógus képzőművészek munkásságát, több kiváló tanárfestő pályaívét. Olyan alkotókat, akik osztott energiákkal fáradoznak az ifjúság esztétikai nevelésén, miközben megvalósítják saját életművüket is a festészet, szobrászat közegében. Most békéscsabai keresztmetszetet láthatunk. Várkonyi János festészetünk sajátos jelensége. Az újdonság erejével hatnak költői rezignáltságú felületei, melyeknek finom faktúrája érzékeny alaposságuk barna harmóniájának jegyében terjed szürke futamokig — rozsdavörös központozással. Az alaptónus, a kiindulás mindig a barna valamelyik árnyalata, mely a mese határait jelöli meg tudatos vizuális fogalmazással. Ho] egy álomkerítésnél időzik képzelete, máskor egy széket, kabátot elemez a szerkesztés pontos osztásaival. Amikor a „Sorompó”-t ábrázolja, az nemcsak külső környezet, hanem lélektáj, elő-közép és háttere nemcsak az állomást jegyzi fel, a szemafort és a bakter alakját, hanem minden vasúti megálló emblémáját és ifjúságunk friss álmodozását. Témái az idilltől a drámáig terjednek az élet, a történelem pontos koreográfiája szerint. Udítőek régi rekvizitumai automobilokról, kacatokat gyűjtő ószeresről, mérleg előtt álló patikusról. Olyan ábrázolás ez, mely emlék, élmény és nosztalgia egyszerre, valamennyiünk önarcképe, mely a színes történésekben rögzül. Megrendítőek a világháborúra emlékeztető katonái. E ciklusból is kiemelkedik „A katona álma”, ahol a szögesdrót mellett egy „ember” álmodozik, s olyan — Nem igaz! Tudják meg, hogy ez rágalom! Nem fogom verni a feleségem, és a gyermekeim nem lesznek púposak! — De törődjenek a maguk dolgaival, engem hagyjanak ki a játékból! Az én türelmemnek is van határa. Beszéljenek a mesebeli királyfiról, aki majd eljön magukért. Vagy mit tudom én miről, csak engem hagyjanak már békén! — Olyan nehéz ez? Olyat kívánok, ami teljesíthetetlen? Nincs a világon semmi más, amin mulatni tudnának, csak a púpom? — Irgalmas isten, tégy csodát: szabadíts meg a púpomtól ! * * * Reggel, amint felébredtem, elkezdtem latinul tanulni. erősen, hogy a ködből elővö- röslik az álomasszony, az „otthon felejtett” szerelem. Őszinte áhítattá) mutat régi sorsdrámákra a kép Radnóti Miklós és Szimonov verseinek átélt döbbenetével. Másutt is érződik — mindig az együttérzés. Akkor is, amikor öregurak csoportját láttatja az „Érettségi találkozódban. A csöngőmotívum jelzi azt, ami végérvényesen elmúlt, ami tovatűnt — ami egy pillanatra feltámad —, az ifjú éveket. Mélyen és korrekten, szabatosan ered minden érzés nyomába a Várkonyi-kép, az egyedi eszköz általánosságokat jelöl, kicsit mindannyiunk törtéi netét vizsgálja, sugározza. Olyan színrenddel, melyhez pontos rajz és világos kompozíció járni — hiteles ih- letettség. így, ilyen megközelítésekkel kelti életre ifjúságunk sarki boltjait, trafikjait, a medállal motozó idős asszony magányos „Szü- letésnap”-ját, kivándorlók batyuit. Múltat, jelent. Életének lírai naplója elevenedik fel akkor, amikor a „Régi iskolá”-ra emlékezik. Roggyant tetőzetet látunk, a skóla mindenütt fellelhető környezetét, ennek is általános alanyát tárja fel a falak kopott, félszeg kedvességében, mely mindannyiunk iskolájára hasonlít. Várkonyi János világa nemcsak tág, nemcsak mély — érzelmekkel rokon térség, valamit mindig felébreszt, fellebbent az idő „elsüllyedt katedráli- saiból”. Nagyon apró, nai gyón fontos dolgokat. Lámpást, lépcsőn botorkálót — az élet festőileg összegezett költői töredékeit. Becsületére legyen mondva — ezt az öntörvényt hiánytalanul testesíti tehetségéhez igazított arányokkal, melyek éppen rejtett feszültségükkel válnak harmonikussá. Varga Géza birtokolja a szobrászat eszközeit és rendelkezik a lelkűiét tisztaságával, ezért szobrászi alapossága harmatos üzenet. Azért, mert a tudás valamii vei ötvöződik — megélt érzelmek őszinteségével. Intim arcok suttogják el a világ rejtekben maradt történéseit — „Kalotaszegi néni” kötényes figura, „Fésülködő" —, s bennük az élet szertartása lobog. Kiemelkedő műve az „Eszter alszik” c. szobor, ahol a gyerek játékbaba társaságában szundít és álmodik. A stílus világossága csatlakozik az élmény rebbentségéhez, s bár rejti: érződik, a szobrász meghatódik a modelltől. így, ilyen formai elemekkel és mély emberséggel érleli, építi Várkonyi János és Varga Géza azt a festői, szobrászi minőséget, mely erős jelen és képzőművészetünk békési tájhoz, békési arcokhoz kötődő holnapja lehet. Losonci Miklós . Varga Géza: Kalotaszegi néni
