Békés Megyei Népújság, 1985. március (40. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
1985. március 9., szombat o ízHiiut-tire Még a mai napig is emlegetik Tarajoson, hogy Beke Mari születését csoda kísérte. Borongós este volt, amikor sűrű, fekete hajjal világra jött. Egyszer csak megnyílt az ég. Az esthajnal csillaga beragyogott az ablakon, pontosan Mari arcocskájára. Ebből jósolták meg, hogy sokra viszi, fényben fog ragyogni, ám irtó- zattal végzi, mert a fellegek haragvó függönye mihamar összezárult, és kitört a vihar. Mariban csak annyi marad meg, amit anyja nagykevé- lyen táplált bele, hogy fényben fog ragyoni. Most is ettől pezsdül a vére, ahogy az öreg grófnőre tekint, aki a teraszról a parkot nézi. Mélyen az emlékezetébe akarja vésni az égre szö- kellő fenyőket, az öles tölgyeket, a bukszusbokrok hagymakupoláit, a szökőkút vizében fürdő márvány sel- lőt. Október eleje van. Rez- zenetlenek a sárguló levelek. A kastély körül dermedt a csend. Minden arrafelé fülel, ahol rázkódik a föld. Valahol Arad környékén bömbölnek az ágyúk. A Gyulai út felől éjjel-nappal ide hallik a hátráló katonai alakulatok zaja. A lépcsők előtt felsorakozott a kastély személyzete. Itt állnak a gazdatisztek, a ^agtárosok, a parádés kocsisok, élükön a főintézővel. Az asszonyok két sort alkotnak. Elől Beke Mari, a főkomorna. Sudáran, büszkén, és némi gúnnyal tekint a méltóságos asszonyra, aki lehajtott fejjel jön lefelé. Búcsúzkodik, mindenkitől külön-külön. Csókra nyújtja a kezét, és szeméből kiszöknek a könnyek. Mások is elérzékenyülnek, a szemüket törölgetik. Csak Beke Mari nem. Ö csak térdet hajt. ö csak kezet csókol, de úgy, mintha kacagna. Most jön a fiatal gróf. Karcsú, jó tartású férfi, akár az apja volt. Marit nézi. Mindenki szeme láttára átöleli. A grófnő elfordul, szégyellj a fiát. — Velünk kell jönnie! Beke Mari felhúzza a szemöldökét. Józan és előrelátó. Miért futna a nagyvilágba?! Hogy mindent el- ■ veszítsen, amit összecsipegetett a grófi javakból, meg a napszámosok és a cselédek béréből? A főintéző se menne. A gazdatisztek se mennének. Ök is értették a módját, hogy ne maradjon üres a zsebük. Számol a górfnővel is. Mindent megtesz majd, hogy elszakítsa tőle a fiát. Csak itt érzi magát biztonságban, ahol lesik a kézmozdulatát, és mindenki engedelmeskedik neki. A gróf könyörgésre fogja a szót. Ettől tartott az anyja. Micsoda szégyen! Még szerencse, hogy a hangját elnyeli egy hatalmas erejű robbanás. Német repülőgép zuhan az erdőre, s megbénítja a világot. — László, siessen! Az oroszok áttörték a frontot. Két ponyvával letakart teherautó festményekkel, étkészletekkel, szőnyegekkel, és ki tudja még, milyen értékekkel van megpakolva. Elöl a gróf automobilja. Beindítják a motorokat. A karaván elindul. Másnap alig pirkad, s lópaták zaja veri fel a kastély környékét. Pedig éjszaka úgy tűnt, elcsendesedett a háború zaja. És lám, egyszeriben itt teremnek a kozákok. Mintha a föld alól özönlené- nek. Apró lovaikon beszá- guldják a parkot, körbe veszik a kastélyt. Németeket keresnek. Aztán tovább vágtatnak. Déltájban újabb csapatok érkeznek. Falombokkal álcázott páncélkocsik, teherautók hosszú sora* kígyózik a kastély előtt. Mari a teraszon áll. Nem fél a katonáktól. Sőt, integet nekik. Csak menjetek, csak menjetek! Mielőtt lebukna a nap, a gépkocsioszlop megáll. Géppisztolyos katonák egy magas rangú tiszttel közelednek a márvány burkolatú lépcsőkhöz. A tiszt tetőtől talpig végigméri a szép arcú, csinos asszonyt. Grófnőnek szólítja. Most az egyszer hasznára van, hogy a taraj ősi tanyasoron nőtt fel, ahol szlovákul beszélnek az emberek. Nevetve válaszolt, ö főkomorna, nem pedig SerédiJános: A szép Beke Mari grófnő. A szláv szavak hallatán felderül a parancsnok arca. Tetszik a magabiztossága, a tekintete, ahogy reb- benetlenül a szemébe néz. Haraso, veregeti meg a vállát. A katonák birtokba veszik a kastélyt. Minden szobáját, minden zugát. A parancsnok a tisztjeivel a tükörteremben székel. A konyhában sütnek-főznek. A személyzet is segédkezik. Este tábortüzet gyújtanak. A teraszon a katonák énekelnek, harmonikáznak. Mari szabadon jár-kel a kastélyban, a parkban. Körbe udvarolják, élcelődnek vele. Különösen az ukránok vannak oda érte. Az ő nyelvüket érti á legjobban. A parancsnok többször kijelenti, magukkal viszik, a tolmácsuk lesz. Mari a fejét ingatja. Nem mehet, vigyázni kell a kastélyra. Aztán az egyik reggelen arra ébred. hogy csend van, a kastély üres. A katonák elmentek. Fellármázza a személyzetet. Lássanak hozzá a takarításhoz! Két nap múlva minden olyan tiszta, olyan fényes, amilyen azelőtt volt. — Hát csak ennyi a háború! — mondja derűs kedvvel a főintézőnek. — A méltóságos asszony eltúlozta a veszélyt. — Nono! — böki meg a kalapja karimáját az intéző, ahogy a parasztok szokták. — A baj csak ezután kezdődik. Jönnek a lázárok. — Miféle lázárok? — A bibliai lázárok. A szegények fognak felfalni minket. Beke Mari nem tart semmitől. Lám, a kastély sértetlenül áll. Saját érdemének tartja, hogy a katonák nem okoztak benne kárt. — Ne huhogjon, főintéző úr! A szökőkút előtt leül a padra. Álmodozik. A fiatal grófra gondol. Hányszor ültek ezen a pádon és nézték a márvány sellőt. Eszébe jutnak a nyári éjszakák, amikor meztelenül úszkáltak a medencében. Elhatározta, mihelyt visszatér, még jobban magához láncolja. Rá keli beszélnie anyját,' hogy végleg a pesti palotában telepedjen le. Ahogy ezen meditál, rádöbben, nem is a grófba szerelmes, hanem a parkba, a fákba, a buja növényzetbe, a szökőkútba, az úszómedencébe, a kavicsos ösvényekbe, melyek körbe kanyarogják a neobarokk stílusban épült háromszázhatvanöt ablakos kastélyt. Ezért nem tud elszakadni innen. Szerelmes a parkba meg a kastélyba. Varázsa fogva tartja a lelkét. Már akkor rabui ejtette a látvány, amikor először megpillantotta. Jön vissza az intéző. Siet- tében fulladozik. — Ugye, mondtam, hogy jönni fognak a lázárok! Beke Mari haragvón húzza össze a szemét. Olyan a tekintete, gondolj., magában a főintéző, hogy lángot fog tőle az ember vére. Ingerlékeny és babonázó egyszerre. Ha nem a félelem kergetné, a lábai elé vetné magát'. — Honnan veszi ezt az őrültséget? — Figyeljen csak! Hallgatóznak. Ügy tűnik, a világ csendes^ Ám mégsem. Léptek dkbörögnek. Egyre erősebben dübörögnek. Ni, és most, mintha orkán támadna fel. — Mi ez a lárma? — Hiszen mondom. • — Beszéljen világosan! — A tarajosiak jönnek. Beke Mari nem szereti, ha Tarajost emlegetik előtte. Semmit se szeret, ami a tanyasorra utal. Kitörölte emlékezetéből azt a fekete foltot. ahol született. Még édesanyjára se gondol szívesen. Pedig tőle örökölte szépségét és rátartiságát. A székelyföldről jött, bábaasszony volt. A tanyasor végében, állt a háza. Lányát városi iskolába járatta, zongorázni taníttatta, s magántanárt fogadott, aki németre oktatta, a tarajosiak legnagyobb ámulatára. Ám ami édesanyja halála után történt, az már a szégyennel határos. A nagynénje, aki az uraságnál szakácsnő volt, nyújtotta ki érte a kezét. Ö protezsálta be a kastélyba mosogatólánynak. A személyzet felfigyelt ügyes mozgására, józan észjárására, és felkeltette a grófnő kíváncsiságát is. Csak arra emlékszik vissza szívesen, amikor a fiatal gróf meglátta. Szeme először kikerekedett, aztán megtelt ámulattal és perzselő vágy- gyal. Korán megismerte a rérfiszemek mohóságát. Vi- szolygott tőlük. A gróf tekintete azonban más volt. Egészen más. — Bolond Pista jön elöl — folytatja a főintéző. Más esetben megvonná a vállát. Ki az a bolond Pista? Most azonban arcába szökik a vér. A vőlegénye volt. Akkoriban Sliffert Pistának hívták. Sváb gazda fia. A legmódosabb a környéken. Beleszeretett Mariba és eljegyezte. Úgy látszott gazdaasszony lesz belőle. Csak hát a sors szeszélyes. Kénye-kedve szerint játszik az emberekkel ezen a sűrű, szikkel tarkított fekete földön. Mikor Mari anyja meghalt, olyan temetésadósság maradt utána, hogy felemésztette volna a Slif- fert-vagyont. Ettől kezdve az öreg sváb hallani sem akart arról, hogy fia oltárhoz vezesse Marit. Ám amikor ágynak esett, Pista eladta a lovakat, a teheneket, a földet, a tanya felét és kifizette menyasszonya adósságát. Csakhogy Mari ekhor már a gróf szeretője volt. Esze ágában sem volt visszamenni Tarajosra a szegénységbe. Ettől háborodott meg a sváb gazdalegény és lett belőle bolond Pista. És most ő jön elöl! — Mit akarnak? — Azt hiszem, a járandóságukat. Tavaly a napszámnak csak a felét kapták meg. Az idén sem fizettük ki az egészet. Az őszinteség felháborítja. Tudja a választ. A nyelve hegyén van. Mert a másik felét az intéző meg a gazdatisztek tették el. — Akkor zárassa be a kaput! Gyűjtse össze a gazdatiszteket meg a személyzetet. A kastély parkját drótkerítés övezi. Az utat kapu zárja el. A tarajosiak megtorpannak. Ám csak egy pillanatra, mert aztán dorongokkal nekiesnek a kapunak. A kapu nem enged, hát a kerítést szedik szét. És jönnek, és jönnek, mint partszakadáskor az áradat. Vasvillákkal, botokkal, ócska nadrágokban, napszítta kalapokban. Jönnek bátran, elszántan. De mikor megállnak a kastély terasz^ előtt, egyszeriben elpárolog a bátorságuk. Fenn a teraszon áll Beke Mari. Kezét csípőjén tartja. Mellette a főintéző, a gazdatisztek, a magtárosok, a parádéskocsisok. Vadászpuskát szegeznek rájuk. — Na, mit akartok, emberek?! — dörren rájuk az intéző. Valóban, mit is akarnak? Mikor elindultak, nagy hangon biztatgatták egymást, ismételgették sérelmeiket, hogy nem kapták meg a teljes napszámot. De most egyszeriben megszelídülnek, alázatosakká válnak. Zavartan tekintgetnek egymásra, meg hátra is. Arra, ahol a kocsikon, szekereken a tarajosiak rnódosabbja óvatoskodik. Lesik, várják, mikor rohanják meg a napszámosok a kastélyt. Nekik semmiféle számadásuk nincs a gróffal, sem az intézővel, ők a prédára jöttek. — Hamarosan visszajönnek a csendőrök. És visszajön a gróf úr is. Azt tanácsolom, menjetek szépen haza. • Egyesek már fordulnak is. Bánják, hogy eljöttek. Hátha valóban visszajön a gróf, és az intéző megjegyzi az arcukat, s többé nem kapnak munkát. Mi ]esz akkor a családdal? Ha nincs ott a bolond Pista, állítják most is az öregek, szótlanul hazakullog mindenki. Ám az felteszi lábát a legalsó lépcsőfokra. — Nekem számadásom van ezzei a cédával — mutat Beke Marira. Ami sok, az sok. — Takarodj! — robban az indulat Mari ajkán. — Válogasd meg a szavaidat — lép feljebb —, a vőlegényed áll előtted. Beke Mari mond valamit. Senki se emlékszik, hogy mit mondott. Mondott-e egyáltalán valamit, vagy csak akart mondani. Olyasfélét, hogy lökjék le a lépcsőkről, ne engedjék a közelébe. Mert a következő pillanatban lövés dördült. Véletlenül vagy szándékosan? Senki se kérdi. Senki se vár magyarázatot. A levegő megtelik rémülettel. A szemek rátapadnak bolond Pistára. Mikor esik össze, mikor gurul le a lépcsőkön? De csak meginog. Az emberek felé fordul. Széthúzza az ingét. Mellét meg az arcát felszabdalták a vadászsörétek. Csupa vér. A vér látványától elszabadul a pokol. Nincs többé alázat, nincs többé félelem. Semmi, ami visszatartaná őket. Lángot vet bennük a gyűlölet a kisemmizettségért, a megaláztatásért, a szegénységért, az egész nyomorult életért. És rohannak Pista után. Most már Beke Mari is menekül. De csak a tágas tükörteremig jut el. Bolond Pista hátracsavarja a kezét, tépi le róla a ruhát, és meztelenül löki a többiek közé. Beke Mari sikoltozik, rúg- kapál, segítségért kiált, de enged, muszáj engednie a férfikezek szorításának. Pista a kereveten ül. Arcáról, melléről folyik a vér. Szemét nem veszi le a lányról. Ügyet se vet arra, ami körülötte történik. Hogyan tépik le a falakról a bársony tapétát, hogyan viszik a bútort, a szőnyegeket, hogyan szedik le a csillárokat, fosztják ki a ruhásszekrényeket. Azt sem látja, hogy odakint az öreg Benedek a gróf kürtőkalapjában parádézik, szomszédja pedig díszmagyarba öltözött. Az ostorok pattogását, a kocsik zörgését sem hallja. A csendet se veszi észre, mely rátelepszik a kastélyra. Beke Mari fölé térdel. A vére ráhull a lány fehér bőrére. Simogatja az arcát, simogatja a haját. Ugyanúgy csókolgatja, mint régen, a tanyasor végében, a kanális partján, amikor jegygyűrűs kezük egymásba fonódott. Újházy László: r Álmatlanság kit a természet rossz álmokkal ver meg az tovaúszó szalmaszálak után fuldokolva jön át a nagy vizeken és verítéke növeli a tengert sivatag reggelre partra veti őt a dagály s boldogtalanul kel fel révetegen néz szét s egy óriás torokba lát riadó szemekkel. Vár. Mire fölébred, dél van. Mire fölébred, már kicsontozta a nyár. Csoór István: G * • / • izi nem Miklya Jenő kitűnő tanulmányt tett le az asztalunkra. Merész vállalkozásba fogott, amikor megírta Szeghalomtól— Verőcéig c. munkáját Dapsy Gizelláról és Rozsnyay Kálmánról. Nem feledkezett el Szeghalom akkori életéről, embereiről, az Űri Kaszinó élet és halál felett döntő urairól, akik merészen suttogtak a bálteremben. Mert az óvónő, egy senki, egy bérből élő dada, aki „slepp”-ben mert megjelenni. Rozsnyay Kálmán a suttogásra megfelelt: „Ez az asszony elsősorban Rozsnyay Kálmánná, Sidney Carton író felesége, született Dapsy Gizella és Nil költő. Ezek után jön egy nagy úr, egy nagy szemétdomb, és ezután jönnek maguk.” „Én nem írok, én nem olvasok, én magyar nemes vagyok.” Ez jellemző volt az akkori trónülőkre. A nőben csak az óvónőt látták, de arról már fogalmuk sem volt, hogy országosan elismert költő, hogy a Simay Kisdedóvodai lakásában hány irodalmi nagyság megfordult! Számtalan irodalmárral álltak levelezésben és kapcsolatukkal Szeghalmot irodalmi szentéllyé avatták. Tudták-e ezek a földön járó istenek, hogy ki az az Ady és tudták-e azt, hogy Szeghalom lakói közül az égvilágon senki sem kezelt Adyval, senki sem került, barátságba vele, csak Nil? Azt sem tudták, hogy a nagyváradi Ady Múzeum anyagának nagy része Niltől és Rozsnyay Kálmántól származott. Sajnos, Ady nem járt Szeghalmon. Léda sem. Vele kétszer is találkozott a halálos beteg Nil a zsidókórházban, ahol meglátogatta az Isteni, az Égi, a Mindenség Asszonya. Virágcsokrot és életet vitt a kórterembe, ahol Nil napjait már megszámlálta a nagy Sors . . . S Nil, mint óvó néni . . . Azt hiszem, nem sokan koptatják a járdát azok közül, akik átlépték a Simay Kisdedóvoda küszöbét, és akiket Nil, vagyis Gizi néni tanított a jóra, az emberségre. Mennyi mesét tudott! E sorok írója a többi gyerekkel együtt szájtátva hallgatta a Félkezű óriást, Az igazságot kereső Jánost és a többit, amit magával vittek a hét évtized egymásba kapaszkodó napjai. Éreztük a gyerekkobakokon végigsimító tenyér melegségét és láttuk, amint a leányok pántlikáját megigazította, láttuk eléggé törékeny alkatát, hosszú lépteit és kint a kertben hallottuk vidám nevetését. Játék. Erre csörög a dió . .. Lánc^ lánc, Eszterlánc ... és a Hunyókázás. Kálmán bácsi is velünk volt. Támasztotta a hideg cserépkályha hátát. Óriásnak láttuk, aki fejével majdnem a mennyezetet érintette. Nem szólt bele a mesébe, az oktatásba, csak hallgatott, de kint a kertben gyerekké vált és játszott. Leguggolt, hogy beköthessük a szemét, majd a tapsolásra és a szóra megindult és tapogatódzva kereste a „játszótársait”. S akit megfogott, felemelte a gesztenyefák ágaihoz és máris mondta: — Te vagy a fogó ...! Magához szorította a rongyos, háború szele érintette apróságot és az arcára száradt lekváros képét szakálla torzsáihoz dörzsölte. Emlék és emlék . . . Rég kihullt volna az öreg koponyából, ha most Miklya Jenő kitűnő tanulmányával fel nem éleszti. Szeghalom városa újból kirukkolt egy könyvvel, amit élvezettel forgathat az is, aki csak hírből ismerte Dapsy Gizellát és Rozsnyay Kálmánt. Köszönet a megemlékezésért a városi tanácsnak és a Sárréti Múzeum baráti körének. Ilyenkor mondja azt a szeghalmi ember: — Tartsa meg a sors a szokását... Csáki-Maronyák József: Várakozó szekerek
