Békés Megyei Népújság, 1985. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
NÉPÚJSÁG 1985. Január 5., szombat Költő, feltüzött szuronyok között Jegyzet Szép Ernő Emberszag című kötetéről A költő is ember. Esendő. Lehet állampolgár. Lehet másodrendű állampolgár. Lehet törvényen kívül helyezett, üldözött vad. E legutóbbi kategóriába, volt (a „cicázó szép csendőr- toliak” divatjának idején) sorolható, sőt sorozható Szép Ernő is. Épp ez évben lenne 100 éves, ha élne, de időszakosan feledés borult életművére is. Centenáriuma serkenti az emlékezetet. Színpadi bemutatók,* pályaívét megrajzoló monográfia, saját prózai kötet terelik rá a figyelmet. Ma Szép Emő-re- neszánsz van. Hol találjuk a költőt 1944- ben? Horthy, Szálasi Magyarországa a költőkkel is megjáratta a poklokat. Radnóti tiszta embersége mellett Szép Ernő, a hallatlanul finom hangú versek alkotója is megmerítkezett az infernális bugyrokban. Egy igen sajátságos költői magatartással válaszolt a pribékek puská- tussal koppanó beszédére. Riadozva, mintegy csodálkozva, hitetlenkedve tekint a nyilas suhancokra, akik apákat, nagyapákat ütnek, akik csaknem magukra erőltetik a martalóc szerepet. Nagyfiút, kakast a szemétdombon mímelnek, mígnem gyilkossá válnak. Szép Ernő 1944. október 20-tól november 9-ig nézi ezt az egyoldalú „harcot", ahol csajc a kakastollasoknak, a katonáknak van fegyvere. Aliig felfegyverkezve állnak a fegyőrök a kézben ásót, lapátot, csákányt szorító munkaszolgálatosokkal szemben. Olyan emberekkel szemközt, akik ezeket az eszközöket csupán „rendeltetésszerűen”, munkára használhatták. Nézi ezt Szép Ernő. Köztük áll. Látja s nem hiszi. Nem hiszi, mert nem lehet. Hogy hihetné ő, ki már az első, az ún. „békebeli világháborút" is megjárta s az ott történteket is képtelen befogadni. Humanitásra hangolt érzelmi világa, elméje a felszabadulás után sem érti azt, hogy léteztek gázkamrák, hogy megtörténhetett a lehetetlen, emberek gyári megsemmisítése. Különben is mindez költői személyiségében, hivatásában is sérti. Hogyan történhet meg ilyen szörnyűség egy költő tanúságtétele mellett? Gyermeki hangja itt váteszivé erősödik: „Elképedek néha, hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbennek meg, hogy nem sült ki szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?” Kisember volt ő, gyermekien ártatlan. Panasza most nem az, hogy kiesett kezéből sosemvolt játéka. Szeme csillogóan vádol. Hangja még tévedésből sem nevezhető nyafogónak, affektáltnak, hanem marad, mi volt, gyermekhang. Milyen tisztán látta Karinthy! Feledhetetlen Így írtok ti-jában szeretetteljes szobrot emelt ennek a költészetnek. Az Emberszag c. könyvecske szeletet hasít a fasizmus őrületének képéből. Három hétről beszél csupán. Csöppben tengert mutat fel. Ez annyira közhely, hogy igaz. Először 1945-ben jelent meg. Az a kiadás ma már könyvritkaság számba megy. Bombázásról is szó esik. Mégsem téveszthető össze ez a hang pl. Nagy Lajos Pincenaplójának nyers realitásával, vagy Radnóti kimunkált, csiszolt igéivel, jelzőivel. Költő áll mégis költő mellett. Radnótit halljuk: „Szemed kékjét csodáltam épp az égen de beborult s a bombák fent a gépben ' zuhanni vágytak." Szép Ernő az ég kékjében búzavirágot lát, s a nyírfák egymásra hajló ágaiban szép, karcsú, elegáns pesti nőket, míg az éjszakai fák merevségében SS-katonák fekete rajzolatát. Látja s láttatja őket. Mondják, hogy az embert szókincse is jellemzi. Ki milyen szavakat használ, mit ismétel gyakran; az árulkodik róla. Költőnk ebben a tükörben a „pardon”, a „köszönöm” embere. „Uram”- nak szólít boldog-boldogtalant, s „ön”-ként tiszteli meg kényszerbajtársait is, kiket figyelve ezt a tőle szokatlanul kemény eredményt összegzi: „Két nemzet, két faj, két vallás van: gazdagok és szegények.” A kötetke költői mű. Csaknem kilóg belőle az afféle kimondottan epikus leírás, mint a Német, vagy épp a dramatikus elemeket is hordozó Hitler c. rész. Ezek is szükségesek azonban a kor- rajzhoz. De ez a mű apró vázlataival úgy egész, amint van. Dokumentum. Napló. Bonthatatlan. Elemzésemmel én is csak azt próbálom, mintha a vizet H’O-ként szemlélném. Stílusbravúrral találkozik, ki ezt a könyvet elolvassa. A Szép Ernő-i nyelv öntörvényű. Mondatfűzése is az. Nem szabad megkérdezni, mondat végére. Hogy a „mér” miképp miért, hogy a hol kérdésre miért nem ke' -0Á rül a helyhatórozónál ban- ben rag. Ettől más. Germa- nizmusai sem torzítanák, ö még azt is leírhatja: „őtet”. Ott, abban az összefüggésben úgy igaz, úgy rímel. 1 Szép^ Ernő szarkazmussal írja: Ö és családja „zsidóságban szenved”. Ennek be- ,- tege, ez a sors. Kitérni előle azonban más vallás felvételével nem kívánt. S nem él a „művész úr”-nak felkínált kedvezményekkel sem, mert úgy tartotta: az általa el nem végzett munkát más kell majd elvégezze. Esetleg nála is gyengébb, betegebb. Vitte hát az ásóját, bár tudván tudta :az a munka értelmetlen. öncélú kínzás. A törékeny költő megélte a felszabadulást. 1953 vitte el, de negyvennégy tönkretette, megroppantotta gerincét, elindította azon az úton. amely ahhoz a bemutatkozási formához juttatta el, mi keserű öniróniát és nem kevés társadalomkritikát fejez ki: „Szép Ernő — voltam." Volt?! — Minimum: van. Szabad Olga Csuta György: Tó Télen, régen Hatvani Galéria Ilyenkor, a rövid nappalok és hosszú estek idején az emlékek hamarabb felbukkannak, mint máskor. Ahogy esteledik, eszembe jut a gyermek és fiatalság kora, a régi falusi esték, amikor apám már bezárta a boltot és a család körülülte az asztalt. Olvastunk, kártyáztunk, sakkoztunk, malmoztunk, dominóztunk. Az első számú szórakozás az olvasás volt. A könyvek és az újságok. Nekünk, gyerekeknek Az én újságom járt, Gaál Mózes kisiskolásoknak írt hetilapja, anyámnak az Üj idők,-apámnak pedig a Pesti Hírlap. Saját könyvünk is volt szép számmal, de kölcsönkönyvtárba is jártunk. Nem is ' egybe. Otthon, Gádoroson a polgári olvasókörbe, az iskolai ifjúsági könyvtárba és Orosházán Demartsikhoz. Villany ugyan még nem volt akkor a faluban, minden házban petróleumlámpák égtek, de ez nem akadályozta sem a tanulást, sem az olvasást. Olyan természetes volt, akár az, hogy a kútról hordtuk a vizet inni, főzni, mosni, fürdeni. S hogy az angolvécét hírből sem ismerte a falu. Később, a harmincas években jelent meg az Aladdin-lámpa, amely ugyan petróleummal működött, ám a fénye — az izzó „harisnya" által — a villannyal vetekedett. A közvilágítást a holdfény szolgáltatta, ha éppen sütött, egyébként sötétbe burkolódzott a község. S előkerültek a viharlámpák, hogy mutassák az utat a hiányos vagy igen megkopott egy-, esetleg kétsoros járdákon. Mert a jövés-menés még a rossz időben sem szűnt meg, szomszédoltak az emberek, vagy a rokonokhoz mentek névnapolni, disznótorba, meg a különböző egyletekbe, körökbe. Akadt belőlük szép számmal. A fiatalságot meg éppen nem zavarta a sötétség a téli mü- kedvelőzésben. Készülni a háromfelvonásos színdarabok előadására micsoda jó szórakozást jelentett, majd nagy közönségsikert. Az év legnagyobb eseménye mégis a nőegylet jótékony célú szilveszteri teaestje volt, színes, vidám műsorral és tánccal reggelig. Hogy ez a hagyomány mikor kezdődött, fogalmam sincs, mi belenőttünk. A műsor és az egész est lelke, szellemi és tevőleges irányítója Szabó Juliska óvó néni volt, akitől már november végén megkaptuk a levélkét, hogy ekkor és ekkor lesz a szilveszteri megbeszélés az óvodában, ' ahol később a próbák is folytak. A szereplőgárdát nem érte felkészületlenül a meghívás, hiszen év közben is kutattunk vidám jelenetek után, jól tudva, hogy majd szükség lesz rá, mivel a műsor gerincét ezek képezték. A humoros monológ, az ének- és táncszámok csak tarkították. A várva várt mulatság helyszíne a Kecse-féle piactéri vendéglő nagyterme volt szokás szerint, a végében a színpad, két oldalán a terített asztalok. A belépőjegy árában a rumos vagy citromos tea bennefoglaltatott, a hozzá való süteményeket minden család maga hozta, bőven, hogy jusson belőle az udvarlóknak és az ismerős fiatalembereknek. A táncosoknak. Az est a műsoros előadással kezdődött, majd a teával folytatódott, aztán a tánccal. Éjfél körül friss forró virslit lehetett kapni, amiről a vendéglős jócskán gondoskodott. A hangulatról meg főleg az ifjúság, de a nekünk akkor időseknek tűnő harminc-negyven közöttiek is. A szórakozás kivilá- gos-kivirradtig tartott. S tulajdonképpen akkor sem ért véget, az utóélete aztán kezdődött. Sokáig volt miről beszélni fiúknak, lányoknak. A szereplők újraélték az előadást, a sikert, yagy kudarcot. Az apró hibákon már csak derülni lehetett, a jól sikerült produkció még jobb lett. Barátok, barátnők titkokat mondtak el egymásnak, hiszen sem örömet, sem bánatot nem jó egyedül őrizni. Beszélni kell róla, megosztani valakivel, így fáj jobban a boldogtalan szerelem, s lesz boldogabb a boldog. S mire az utórezgések finom hullámai elültek, már beköszöntött a farsang, a maga hagyományos szokásaival, melyek közül a falusi mulatságok sem hiányoztak. Nem voltak ezek világra szólók, pénz se sok kellett hozzá, mégis a szórakozást hozták, amire minden fiatal vágyik. Mindig. Vass Márta VI. Tájfestészeti Biennálé Az 1985. január 14-ig látható Hatvanban a Magyar Tájak című VI., Országos Tájfestészeti Biennálé. Sok tehetség kapott távlatot a kiállítás lehetőségével, melyet Hatvan város Tanácsa, tsz-ei. gyárai és a hatvani galéria, s elsősorban Moldvay Győző fáradhatatlan szervező munkája, koncepciója biztosított. Eredmények a művek növekvő száma és a minőség, a fokozódó érték jelenléte. Kezdetben, 1974-ben a Magyar Nemzeti Galéria azonnal szövetségese lett a hatvani elképzeléseknek. Most ez a kapcsolat megszűnt, de nem szegte kedvét a hatvani ideának, mely magányosan is erős maradt, még erősebb lett. Nemcsak azért, mert a 79 festő 79 műve korrekt elképzeléseken alapul, hanem mert eddig ismeretlen, rejtőző tájak is festői kategóriákká alakultak, s ez a tendencia fokozódik. Így a hazai táj minden várakozó szöglete előbb-utóbb festői értelmezésben válik immár természeti kincsből kulturális vagyonná. Az is izgalmas, s ez mutatja a Hatvani Galéria Országos Tájfestészeti Bi- ennáléinak műhely jellegét, hogy az értékek árnyalódása az eszközök gyarapodó repertoárja és a növekvő kísérletezőkedv biztosítja a megújulást. Általánosan, hiszen ez a mérce. Kinek-ki- nek habitusa révén biztosított, hogy hagyományok alapján vagy merőben neológ elképzelések szerint minősítse festői leg a magyar tájat — saját képességeinek, adott lehetőségeinek optimális fokán. Egyre több változat figyelhető meg az eddig elhanyagolt tájképi elemek megragadásában; nemcsak a Duna-kanyar és a Balaton pompája tekint felénk, hanem Zsámbok, vásárhelyi tanya, bakonyi ház, a böszörményi főtér, varjak, madarak is, statikus és mozgó táj. A vizek idézése sem korlátozódik a Dunára, Tiszára, Balatonra; a Körös vidéke is megjelenik e tág, táguló festői leltárban. (A békési táj festői közül ott van a tárlaton Koszta Rozália, Tóth Ernő és Várkonyi János.) A tájértelmezés is gyarapodik, hiszen Feketeaszó, Hollókő, régi zalai falu, Sopron, a budapesti Szentháromság tér, gesztenyesor, madárijesztő. Póstelek egyaránt képekről tekint felénk. Nemcsak tájak, hanem ipari vidékek, . például Kazincbarcika is, mely veszteglő gőzösnek tűnik a lapályon. Megjelenik az ember is a tájban, kazlak között, alföldi naplementében, nemcsak a táj topográfiai jeleként, hanem a munkáshétköznapok főszereplőjeként. Egyenletes elosztásban érkeztek a képek az ország minden részéből, szinte valamennyi tájegységet megörökítve. A díjak is egyenletesen oszlottak meg. Arany diplomát kapott a vásárhelyi Németh József, ezüstben részesült az egri Nagy Ernő, a dunántúli M. Novák András, bronz diplomát kapott a Dömsödön festő V. Bazsonyi Arany, a miskolci Máger Agnes, a Debrecenből Budapestre költözött Topor András, továbbá Dezső József és Neuberger István. A hatvani galéria kitüntető érmét a szolnoki Meggyes László és az esztergomi Kollár György kapta, nívódíjban részesült Reich Károly. Nem marad más hátra, mint, az, hogy az értékőrző, értékfejlesztő táj- festészeti biennálék Hatvanban fovább nemesítsék az elérhető és elérendő általános minőséget, és szerezzenek új közönséget a magyar képző- művészetnek. Losonci Miklós Képeink A Békési Tárlat néhány jelentős alkotását mutatjuk be e számunkban olvasóinknak. A kiállításnak a városi művelődési központ rendezésében a Jantyik Mátyás Múzeum adott otthont. f Tomka Mihály: Harminc évgyűrű Harminc évgyűrűt, harminc fényes inget puhán testemre gyűrt a boldogabb ígéret. Mellkasom erdejében deresednek az ágak, torkig gázolok a sírások havában. Leszámolván puha felhővel-köddel, éles-arcú telihold- idö jött el. Baji Miklós: Ereszkedés Szilágyi János: Púpos figura portréja
