Békés Megyei Népújság, 1984. július (39. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Ezüstgerely Kiállítás Budapesten, a Műjégpálya dísztermében Ezúttal a Műjégpálya dísztermében mutatták be az OTSH sportpályázatát képzőművészeti, iparművészeti, sportirodalmi, sportfotó és sportfilm kategóriában. Sok képzőművészeti alkotás, grafika, szobor és festmény érkezett 1982—83-ban, s így a június 17-én zárult tárlaton nem minden művet szemlélhetett meg a mintegy 300 alkotás közül az érdeklődő közönség. Egy biztos, a festők, szobrászok képzelete felgyorsult az idő követelményéhez, s valahány mai sportágat, új sportdivatot is rajzokkal, % képekkel kísért, értelmezett, nemcsak a diszkoszvetést, ökölvívást, tornát, atlétikát, nemcsak a klasszikus sportműfajokat, hanem a sumó birkózás, lósport, úszás, kézilabda mellett a jéghokit, sárkányrepülést, aerobicot, vízilabdát. Érdekes — a legnépszerűbb sportág, a futball, ezúttal nem szerepel a képzőművészeti feldolgozásban. A lényeges kérdés azonban, hogy a színvonal méltó-e Myron „Diszkoszvető”- jéhez, Géricault lóversenyzőihez, Courbet birkózóihoz, Bourdelle, Mestrovics, Kis- faludi Stróbl Zsigmond „ljász”-ához? Ez a kérdés, hiszen nyomasztó mérték, hogy Myron alkotását, azaz a kezdetet, a nyitányt a sportábrázolásb'an eddig még nem sikerült senkinek túlszárnyalni, s aki ezt a minőséget megközelítette, mint Ferenczy Károly, Grantner Jenő és mások, ők is nagy tettet hajtottak végre. Az igazság az, hogy a képzőművészet hosszú évezredeken át eléggé megfeledkezett a sportról, pedig az a béke, az egészség, az emberi harmónia megszerzésének, kivívásának egyik leghatásosabb eszköze társadalmi méretekben. Kompromittáló tény, hogy a legszebb .sportábrázolások futókról, birkózókról ma is az athéni vázákon láthatók — két és fél -ezer év távlatából néznek ránk. Szépségük korhol és felhív a folytatásra. Vajon az OTSH Ezüstgerely-pályáza- tai a folytatást jelentik? Feltétlenül, hiszen a közösségi igény, s annak szellemi, anyagi serkentése előbb- utóbb korrekt, később maradandó értéket hoz létre a társadalom és a művészet összefogásának jóvoltából. A jelenlegi kép ezt a kibontakozást vázolja fel. Érződik a jó szándék és a terep felderítése. Még nem birtoklása. Mégis, a vizuális láttamozás már e seregszemlén sem csupán kordokumentum, hanem esztétikai eredmény. A pontos mérlegelés azt jelzi: nincsenek kimondottan rossz művek, s ez azt jelenti, hogy már a közeljövőben jó, egyre jobb alkotások születnek, születhetnek. A jó irányt Szabó Iván. Veress László Sándor, Kiss György, Topor András, Somogyi Soma László, Szkok Iván és örvendetesen a Békés megyében élő alkotók biztosítják. Kár, hogy közülük Mladonyiczky Béla kerámiái csak a katalógusban szerepelnek, a rendezés „elfelejtette” közszemlére bocsátani azokat. Varga Géza érme, a „Mozgássérültek” úszóversenyét idéí.i, humanitárius együttérzéssel speciális sportot igen érzékeny vonalvezetéssel. Várlconyi János két festménye egyrészt a küzdelem heroizmu- sát, másrészt a kerékpáros és íjász „magányosságát” jelzi, minden sportteljesítmény nosztalgikus hátterét a rá annyira jellemző árnyalt felületkezeléssel, mely mindenki mástól megkülönbözteti képi fogalmazását. Nemcsak eszközeiben, hanem vizualitásának bölcseleti tartozékában. Tóth Ernő ezúttal is rendkívül választékos, elmélyült. Más-más nézőpontból azonos térproblémát vet fel a „Fej fej mellett” és a „Salakmotorosok” ábrázolásában. Mindkét csoport kanyarban száguld — a lovasok tőlünk távolodva, a motorosok felénk közeledve. A kanyar e sportokban a fő veszélyhelyzet, az a pont és pillanat, amikor előzni és bukni lehet, amikor felgyorsulhat a győzelem és a vereség. Mindezt szabatosan mérlegelt mozgáskoreográfiával és színegyüttessel érzékelteti Tóth Ernő, hiánytalanul, így a sport tematikája általános emberi tanulságot szolgáltat — a vállalkozás veszélyét és lehetőségét. A lovak, lovasok, motorkerékpárosok hajlásúban, a színes csoportok dinamikus feszültségében nyilvánvalóvá válik, hogy rizikó nélkül nincs fejlődés, nem képzelhető el haladás. Ebből a szempontból jelentős Kalcsó József sorozata is, hiszen ő szintén összeköti az esztétikai értékrendet az erkölcsi tanulsággal. Megfesti a rúdugrót, — amint összpontosít, amint rúdját felemelve indulásra készül a magasság legyőzésére, olyan magasság elérésére, melyen még sohasem diadalmaskodott. Érzékelteti, hogy mindez koncentráció nélkül lehetetlen. Az izmok készenlétét belső erő előzi meg, a teljesítmény a lelkűiét és a fizikum közös eredménye. A feszültséget rozsdapiros monokróniával jelzi, ezúttal a színtakarékosság: bőség, mivel maradék nélkül pontos, s nem tartalmaz felesleget. Még tanulságosabb korlátra roskadó tornásza. A színes mozdulat megállapít és kérdez. Jelzi, hogy napjainkban eltűnőben a játék varázsa, pedig eredetileg ez is hozzátartozott a küzdelemhez és a nagyobb eredmények nemcsak az erő megfeszítését igénylik, hanem olykor az egészséget, a belső harmóniát is megzavarják. A kép kérdése: Ezrek élsportja helyett tömegsport? Válasza válaszunk. Élsport mellett milliók testkultúrája igé- nyeltetik, izom- és szellemnövelő egészség, az egyéni és társadalmi harmónia megközelítésével. E színes festői mozdulat erre a játékos távlatra utal, a megoldásra. Losonci Miklós A megálló belseje A kötet címe már jelez egyfajta nyitottságot. Nem kötelező megállnunk a könyv előtt, s ha mégis elbámészkodunk a kirakatnál, s megvesszük e könyvet, megnyer magának a mű. Nagy anyagával nyújt bőven szellemi táplálékot. Egy előbbi verseskötet, a Még így sem egyik versében olvashatjuk: „Próbálj meg úgy írni, mintha napoznál. / Hallj madárhangokat némely bokorra; / egy kiálló csontod a föld ha nyomja, / ilyenkor nem gondolod, ez a föld már.” A feltételes megálló versei így íródtak: természetesen, magától értetődő nyíltsággal. Ahogy a virág nyílik, s némi virágpor a földre hull, ahogy az ágak nőnek napról napra egy-egy millimétert, észrevétlenül magasodva. A kötet tükrös (nem trükkös) szerkezetű, középpontosan szimmetrikus. Az első, második és harmadik rész után jön a középső rész, majd újra egy harmadik, második és első. A szerkezet utal a teljesség igényére, mintha kör alakú lenne, s ez az egységes egész ízletes tortaszeleteket, körcikkeket rejt. A középső rész utáni harmadik rész címe is utal erre: A körbeérő függő- játszma. Az is érződik a könyv végigolvasása után, hogy itt mintha megszűnne „után” és „előtt”, itt „csak” köztes közeg létezik: homogén, néhol a heterogén íz illúzióját keltve. A formával való játék értéket szül, irodalmit, vizuálisát egyaránt. A könyv nyitóverse a címadó költemény: A feltételes megálló. Alapvers, az élet dolgait precízen összefoglaló. „Valamikor itt egy feltételes megálló volt / a házunkkal szemközt: a villamos megállt, / ha akadt felszálló vagy leszálló. Házunk: nem / tulajdonviszony ez így, de azt meg azért mégse / mondom: „villamosunk"; érződik ebből az a táv, / melyet a ház és a megálló között is meg kell / tenni egy parkon át.” Néhány verscím az első részből: Egy jellegzetes forduló, A retek elszáll, Két képeslap, A tasmániai híd. S ez a néhány: mind is. Ennyi az 1. rész: hosszú versek, emlékek a mikroszkóp alátt. A 2. rész gyönyörű nyitása a Blues Szép Ernőért. Talán nem túlzás, ha úgy véljük: felfedezte nekünk újra Szép Ernőt Tandori. Nemcsak ebben a kötetben, másutt is vall mostanában róla. Egyéni címekkel lep meg bennünket: Nyomelemek, művégszó, s többszöri cím a Részlet. Régebbi tanulmánykötetéből véve a kifejezést, „ez erősebb lét” termékei ezek a művek. Amennyire ezoterikusak, annyira közérthetőek is. A 3. rész: A verébfélék katedrálisa. Itt helyet kapnak Cézanne és Van Gogh, Monet, Manet, Gauguin és Renoir képei, Seurat és Pissarro, Utrillo festményei. Kristályokból felépített képcsarnok ez Tandori-impresz- sziókkal kiegészítve. A középső rész: a Hatvanban kiállított képversek gyűjteménye. Okos, mint egy Klee-vázlatkönyv, s érzelemgazdag, mint egy családi album. Néhány cím: Duchamp-öröknap, A mondattan háza (Alaprajz Mond- riannhoz) A versreszelő, Jambikus táj. A középső rész utáni harmadik rész a leghosszabb. Sok nagy verset rejt. A Kettős kék illuminációból nézzünk néhány sort: „A magunk lelte magyarázatok meggyőzőbbek a másokéinál; hulló-emelkedő kék tér forog, / jövésnek a tűnés helyet csinál.” A versek szétágaznak, mint hajszálgyökerek, egymásba fonódva, kiegészítve egymást. Egyikben a másik megfejtése. A fej kötődései című vers rövid, de óriási tereket gyűr magába: „Sosincs "mindig«, de mindig van »sosem«. / A fej önmagához köti magát. Madár szerűséget röptét a szem. / A homlokon zászlórudat döf át.” A második második rész madaras tájakat jár be, ahol az érzékenység még erény, és az erő tisztaságával világít. Hogyan telik egy nap egy verébbel című verse (hangsúly a nem létező kérdőjelen) jól érzékelteti a létezés-gondozás töredékességét, s egyben varázsát is. A Béke magammal kulcsdarab. „Ez az ideje a bölcsességnek, ilyenkor / jön el; késve, mert kell hozzá valamiféle elintéződés, / hogy megértsük: soha semmi sem intéződik el;... Az utolsó rész (a második első) Kondor Bélát idézi („Kedves Samu . ..”), s a szülőkkel kapcsolatos emlékeket sorakoztatja (Riasztó jelek). Itt kap legnagyobb hangsúlyt az élet igenlése, az optimizmus, a remény. Vigasztalja olvasóját ez a ciklus: érdemes élni, van miért. A madarak szárnytollai géppapírra hullanak, a „riadé- konyság” enyhül. Néha a hajszál is cseng, ha üvegre esik. Hallani véljük ebben az érzékeny világban. Kántor Zsolt Váradi Zoltán: A festmény előtt NÉPÚJSÁG Váradi Zoltán: Téglák között Emléksorok az ifjú Korvin Ottóról Az Ungváron mostanában megjelent Kalendárium '84- ben. M. Trojan figyelemreméltó cikket írt „A tanácshatalom élharcosa” címen a 90 éve született Korvin Ottóról. Igaz, a szakkutató számára nóvumot nem ad a kis írás, de éppen ezért arra ösztönöz, hogy a szocialista irodalomtudomány eddig voltaképpen feltáratlan adalékával szolgáljunk a szélesebb olvasóközönségnek is. Korvin Ottó 1894. március 24-én született Nagybocs- kón (Velikij Kicskiv). Ez a különös kárpátalj i világ Illés Bélának Kárpáti rapszódia című (egyes esetekben vitatható hitelességű) regényéből ismeretes. A gyermek Ottó a máramaros- szigeti elemi után a fővárosi Markó utcai reálgimnáziumba került. Végül „bankfiú” lesz az erdőipari bank alkalmazottjaként. Közben verseket ír. (Ugyan, melyik fiatalember nem ír verseket tizenéves korában, ráadásul, ha szerelmes is? Van aki idejében kigyógyul ebből a „betegségből”, viszont vannak olyanok, akiket végképp nem lehet lebeszélni a költészet területére való betolakodástól...) A kornak megfelelően hősünk is érzelmes verseket, és még érzelmesebb lírai hangvételű tárcákat ír, melyek többnyire vidéki lapokban jelentek meg. Egy szerkesztő tanácsára — mint ahogy életrajzírója említi — felveszi a Korvin nevet, és 1912-ben megjelenteti a békéscsabai Tevan nyomdánál lírai tárcáit Sápadások címen. Könyvének terjesztésével nem foglalkozik. írásait a vidéki lapok is átveszik. Bizonyára így került nyolc írása a Szatmármegyei Közlönybe. Tudni kell, hogy a korabeli szerkesztőségi gyakorlatnak megfelelően — különösen a vidéki lapok — átvettek írásokat úgy is, hogy azért honoráriumot nem fizettek, esetleg a szerzőről nem is sokat tudtak. A szerző — ráadásul, ha kezdő íróakarnok volt az illető — örült annak, ha nyomtatásban látta a nevét. Nem tudni, hogy milyen úton került Korvin Ottó a Szatmármegyei Közlönybe. Eddigi tudomásunk szerint személyes kapcsolata a szerkesztőséggel nem volt. Annyi bizonyos, hogy ekkor már nem Baudisz Jenő volt a főszerkesztő, aki különben pl. Kafka Margitot ebben a lapban fedezte fel. Itt közöljük a lapban megjelent tárcáinak címeit: Először, Táknak, A fekete ruhás lányok, Pár sor, A naphoz, Elválás, Egy madár jött hozzám, Sápadások. A megjelenés 1912. március 31. és 1914. január 18. között történt. Érdekes, hogy az Először és az Elválás című írás nem szerepel a Sápadások című kötetben! (A kutatás egyelőre ezeket hírlapi írásokból, és azt is csak egyetlen lapból tárta fel. Ki tudja, hol, melyik lapban lappanghatnak még Korvin Ottó-írások?) Tekintettel arra, hogy a Sápadások című kötet ma már könyvritkaságnak számít, a békéscsabai megyei könyvtár helytörténeti gyűjteményéből is hiányzik, annak címlapját közöljük. Korvin Ottó, aki a tanácshatalom idején először a Szociális Termelési Népbiztosság kereskedelmi osztályának vezetője, majd a Belügyi Népbiztosság politikai nyomozó osztálya vezetője volt, most már mint szépíró és költői lélek is ismeretes. Nyéki Károly Képeink Váradi Zoltánt, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum fotográfusát a közelmúltban tagjai sorába választotta a Magyar Fotóművészek Szövetsége. Ebből az alkalomból több kiállításának anyagából válogattuk az itt látható négy fotográfiát. Tandori Dezső: A feltételes megálló
