Békés Megyei Népújság, 1982. július (37. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
1982. július 24., szombat KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET „Szeretem a sorsomat...” Látogatóban Fasang Árpádnál A budai Városmajor utca szűkén és enyhén kaptat fölfelé, villák, régi épületek, még földszintes házak között is. Néhol egy-egy szépmívű vasrátsos kapu őrzi a múltat, egyiknek levegőben a párja, a hasonló erkélyrács. Lassan nézelődve sétálok az 51-es számig, ahol Fasang Árpád lakik. Otthonában a kényelmes fotelból széjjelnézve, a hetvenéves pedagógus és művész pályafutására alig utal valami. Belül és mélyebben vannak, fiókok őrzik és az emlékezet. Onnan szedegetjük elő komótos beszélgetés közben. Személye és működése azy egész országban ismert, de különösen Békés megyében, ahol két helyen, két évtizedig tanított. S épp pályakezdésétől fogva. Mégis élőbbről faggatom. Hogyan, hogy Krakkóban született? — Édesapám vasmunkás volt, hengerész, s az akkori szokások szerint járta a környező országokat. Német- és Csehország után lengyel földre is elkerült. Ott nősült meg, s csak az első világháború hozta haza. Előhenge- rész volt, művelt ember és híres a szakmában. A pontosságot, a felelősséget tőle tanultam meg. Itthon Diósgyőrben éltek. Onnan adják a miskolci gimnáziumba, s ekkor kezdi a hegedűtanulást is. Az apa korai halála miatt tanítóképzőre vált át, s ez a sorsdöntő változás határozta meg a pályát. Az indulást pedig a szép orgonajátéka. Ugyanis- az orosházi evangélikus iskola kántortanítói állását ezért kapta meg. Ügy orgonáit választáskor a templomban, hogy még meg is tapsolták. Az emlékekkel együtt kerülnek elő a régi képek, egvik a tantestületé. Mindenkiről hosszan lehetne írni, de itt most csak azt a Tóth Lászlót említem, aki Darvas József tanítója volt. s oly sokat tett a továbbtanulásáért. S másokat is föllelkesített. Harmincán adtak havonta két pengőt évekig — Darvas tudtán kívül —, hogy fedezzék a költségeket. Az egyik listán ott a Fasang Árpád neve is. Én akkor első éves tanító voltam, Darvas pedig végzős diák. Később útjaink sűrűn találkoztak és rengeteget köszönhetek neki. Orosházának is, ahol pezsgő kulturális élet volt. Érdeklődés a zene és a karéneklés iránt is. Széles skálájú rétegben. Köztük például Wigner Bandi, a kereskedő, aki a szimfonikus zenekar lelke és karnagya volt. Ebben a zenekarban játszott Szokolai Sándor édesapja, Bálint, sőt a nagyapja is. Ót is Sándornak hívták. Nagyon érdekes egyéniség volt, parasztember létére jól muzsikált, saját zenekara volt, egy rezesbanda. Míg hallgatom, nekem is — mint Orosháza környékinek — eszembe jut egy és más. Például a híres Petőfi Dalárda. — Ennek én voltam a karnagya, a másiknak pedig Sass Árpád kollégám. Mindkettő nívós énekkar volt. A Petőfiben szegényparaszt és iparos emberek énekeltek, ez utóbbi réteg segítette anyagilag is a dalárdát. Ünnepélyeken énekeltünk és beléptidíjas műsorokon, így tudtunk működni. És persze minden iskolának volt saját énekkara. A Zombai utcainak is. Ahol a tantestületnek színe volt, akár az iskolának. És színvonala, mert bár senki sem hangoztatta, versengés folyt a többféle egyházi és állami iskolák között. Hol tanítanak jobban? — Kicsiket tanítottam, így mindig az alapokat tartottam a legfontosabbnak. Ha nem tud rendesen olvasni egy gyermek, nem képes továbbhaladni a többivel. Egy mozgatható szemléltető eszközt spekuláltam ki, hogy az is segítsen, de nem is volt egy sem az első osztályban, aki karácsonyra ne tudott volna olvasni. A magarnto- vábbképzésére meg a leVe- lező oktatást találtam ki. így végeztem el a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzői tanszakát. S mesél tovább. A pesti barátról, aki mindig beadta a megoldott feladatokat, és ő csak vizsgázni járt Pestre. Diplomázás után a tanárképzőbe iratkozott be, ahol Bárdos Lajos és Adám Jenő is tanárai voltak. Felejthetetlen mindkettő, akárcsak azok az évek a zene és a pedagógia vonzásában. De ezután már Szarvas következett. A tanítóképző intézet. És 1941-et írunk. ' — Előbb zenetanár, majd felszabadulás után igazgató lettem. Ez is egy hosszabb szakasz volt a pályámon, de mint lelkes kórusvezető csak annyit említsek meg, hogy a karéneklésnek itt is hagyományai voltak, s olvan éneklő ifjúsági esteket sikerült összehozni, hogy az iskolák énekkaraival együtt 500 ember énekelte a Forr a világot. Más emlék is fölbukkan. Felszabadulás után azonnal koedukálták az intézetet, így járhatott oda Melis György, aki még műegyetemista is volt, mielőtt operaénekes lett. Ezen a nyáron a tanári kar festette ki az egész épületet, nagy buzgalommal és még nagyobb találékonysággal. Permetező- géppel. Egy terem: 10 perc. Nem csoda, hogy gyorsan haladtak. — Soha nem felejtem el az első választási promgram- beszédeket. Rengeteg nép jött össze az akkori piactéren, ahol most a művelődési ház áll. A kommunista Birkás Imre lelkesen, a parasztpárti Veres Péter akkurátusán beszélt a nagy változás adta” lehetőségekről. De Marosán, az maga a tűz volt, amint felugrott, fel- penderült a szónoki emelvényre, ezekkel a szavakkal. „Mégis mozog a , föld! De most már mi mozgatjuk!” S végig lenyűgöző volt a hatása. Tíz szarvasi év után viszi Darvas József Sopronba, majd onnan 1954-ben zeneoktatási osztályvezetőnek a Népművelési Minisztériumba, s mire rákövetkező évben a minisztérium a művelődési nevet veszi föl, Fasang Árpád a zenei főosztály vezetője. Egészen 1958- ig. Hatalmas felelősség, kritikus időkben. — Szinte azonnal hat új zeneiskola alapítását javasoltam. Darvas is támogatta, még is csak nagy harc árán sikerült. S ami már hihetetlen, egy év alatt meglett, a következő helyeken; Salgótarján, Komló, Oroszlány, Orosháza, Jászberény. Szekszárd. Aztán az egész fiatalság zenei nevelését kezdtük el, az ifjúsági koncertek szervezését a Filharmóniával. És még mennyi szép, előrevivő munka! Nekem azonban Békés-Tarhos végnapja jut az eszembe. Az is erre az időre esik. — Legfájóbb emlékem. S nem mentségként mondom, nemhogy én, de még Darvas, a miniszter sem tehetett semmit. Azaz valamit mégis, mert nem ő írta alá az iskolát megszüntető határozatot 1954. augusztus 26- án. Amit 29-én én adtam át Gulyás György igazgatónak. Szörnyű volt! Aztán két munkatársammal kocsikkal jártuk az országot, hogy előbb a tanárokat, aztán a gyerekeket elhelyezzük. Ez volt a legkevesebb, amit tennünk kellett, de a legtöbb is, amit tehettünk. Hiszen még Kodály sem tudta Tarhost megmenteni, pedig amint tudomást szerzett róla, azonnal a miniszterelnökhöz ment. Kodály és a vele való kapcsolat egy külön cikket érdemelne. Tizenöt őrzött levelét apróra végigolvasni, mindbe belemélyedni, hiszen mindegyik egy-egy tett. — Vallotta, hogy nem' lehet igazán boldog az ember zene nélkül, de erre tanítani kell. Ennek élt, kapcsolatunkat is ez motiválta, ezért keresett meg levélben is, vagy munkavacsorára hívott, amikor a minisztériumban dolgoztam. Tanácsot adott, intézkedéseket sürgetett, vagy éppen tiltakozott. . Mint az 1957. januárjában írt levelében, pontokba szedve érveit, hogy miért nem szabad a Honvéd Művész- együttest megszüntetni. Aztán egy másik, amely így kezdődik. „Kedves F.! Hallom, még mindig nincs rendben a Lorántffy-ügy. Hát nem lehet itt célt elérni, noha mindenki akarja?” Az iskolából már kiszorult kórus helybiztosítását sürgette ebben a levélben. — Mindig olyankor lépett közbe, amikor a zenei élet érdekében kellett. Rengeteget segített. És nemcsak a tekintélyével. Nézze csak egy másik levél utóiratát. „Amikor szükséges, kocsimat vegye igénybe.” A tehetségeket anyagilag is támogatta, nem egy fiatal művésznek ő vett zongorát. Föl sem lehet mérni, mi mindent tett. Zárkózott alkat volt, de mélyen érző. Az is jellemző rá, hogy amikor már nem főosztályvezető voltam, akkor is — szinte tüntetőleg — ragaszkodott hozzám. S haláláig megmaradt a kapcsolatunk. Fasang Árpád a minisztériumi évek után tizenkét esztendeig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatójaként ténykedett. Sok híres művész volt a növendékük. Kocsis Zoltán, Ránki Dezső. Tarjáni Ferenc, Szenthelyi Miklós, Kalmár Magda, és még hosszan lehetne sorolni a nagy neveket. Aztán eljött a nyugdíjazás ideje, 1972-ben. de azóta sem „nyugszik”, tevékenykedik állandóan. Műsorismertetés a koncerteken szerte az országban. komponálás újból, s cikkek, tanulmányok írása köti le. Mint azelőtt, most is fáradhatatlan, s jó kedvvel dolgozik. Ezért mondja derűs kedéllyel a beszélgetés végén a legrövidebb összefoglalást. — Szeretem a sorsomat. Vass Márta Az orosházi, Zombai utcai tantestület. Az álló sorban balról a második: Fasang Árpád Kodállyal a Vasas-kórus 4962. évi fesztiválján Feldmann Tibor: Sopron kulcsa 1 1 n PL i ff Győri László: Hirdetés Egy mélységes mély tavon telket vásárolnék. A partra nézzen. Nagy vízitelkemen hínárt öntöznék délután, hajszárítóval hullámot locsolnék, mely olyan nagyra nőne, hogy lassan elcsitulna. Ekkor beszélgetnénk. Nagy vízitelkemen. Mely egy szebb földre néz. Mucsi József: Szándékosság vagy véletlen? Mindent értek, csak egyet nem: — szándékosság vagy véletlen? A város emberpiacán egy gazda sem alkuszik rám. Hosszadalmas vita után e kérdéssel vágtak kupán: — Muszáj neked mindenáron kukorítnod a vásáron? Feldmann Tibor: Sopron, Cézár-pince
