Békés Megyei Népújság, 1982. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-16 / 13. szám
/ 1982. január 16., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Tízezrek egy kiállításon A magyar fotográfia története 1840— Lenyűgöző kiállítás! Hogy mennyire az, bizonyítja a nézők serege, december 19-i megnyitója óta valóságos zarándokhely a budapesti Műcsarnok. Voltak itt már a múzeum történetében igencsak nagy sikerű kiállítások, ezek közé ez a mostani mindenképpen feliratkozik. Különösen az első része lenyűgöző, valóságos nemzeti panteon. Nem is lehet másként a képek látványához jutni, csak ha beáll az érkező a sorba, és lépésről lépésre halad előre, tisztelve az előtte állók érdeklődését, és ugyanilyen tiszteletet kapva a mögötte állóktól. Merger Krisztina, a rendezőválogató muzeológus a magyarországi múzeumok teljes támogatását élvezte (a békéscsabai múzeum képanyagából is kapott néhányat), amikor összeválogatta azt a mintegy 1200 fotográfiát, melyről úgy vélte, hogy a közel másfél évszázad magyar „fényképírását”, fónyképezéstörténetét híven bemutatja. Munkájának színvonalát — gondolom — a várakozáson felüli, nagy látogatottság is jelzi, mert nem mindegy az, hogy a mégoly értékes és érdekfeszítő képanyagot hogyan rendszerezik, csoportosítják, tárják a látogató elé, mit hagynak ki belőle és mit nem? Kitűnő hangulatteremtők a Kemény György által megtervezett „kiegészítő látványok”: korabeli bútorok, használati eszközök, ruhák, az asztalon fényképalbumok, egykori dianézők és egyebek. Ki itt belép, valóban úgy érzi: visszautazott a tizenkilencedik századba, és olyan élményekben van része, melyet addig soha át nem élt. Hogyne lenne az élmény soha-nem érzett, amikor szemtől szembe állhatunk a forrongó századelő nagyságaival, történelmi alakjaival, a magyar fényképészet magas technikai színvonalát bizonyító dagerrotípiákkal, majd papírképekkel; olyan fotográfusok alkotásával, akik mind többet és többet akartak megragadni a valóságból, az emberarcoktól a városok, a tájak hangulatáig, az égbekiáltó nyomor látványaitól az emberi test szépségéig; végigjátszva, fotografálva a hétköznapokat, ünnepeket, a megrendítő természeti csapásokat és történelmi eseményeket. Az emberek félhangosan olvassák a képek alá írt szövegeket, ámuldoznak Vörösmarty portréján az 1850-es évekből, és sorra vésik fel emlékezetükbe a nagy arcokat: Deák Ferenc 1861-ben (hat évvel a kiegyezés előtt), Gyula Pál és felesége az 1860-as években, egy győri látkép 1850-ből, ismeretlen szerző felvételén Görgey Artúr és Kornél nevű fia, 1860 körül, tehát tizenegy évvel a világosi fegyverletétel után A tábornok arca korántsem kiegyensúlyozott, szemében konfliktusok tükröződnek; a felvétel többet elmond róla, mint számos, korabeli. írott szöveg. Aztán Eötvös József, az író (Magyarország 1514- ben!) még tetterősen, később, egy másik fotográfián már megfáradtán tekint a másfél évszázaddal későbbi szemlélőre, az élet megváltoztathatatlan törvényeit igazolva ... És amott, nem messze e képektől Arany János 1867- ben, a dinasztiával való kiegyezés évében. ötvenéves itt, tekintete megtört, kiábrándult. Ruhája magyar ruha, egyszerű, fekete. De hol van az ifjúi lobogás, 1848 nagy álma? Ebben a tekintetben a nemzet sorsa lép 1981 elénk, és ... Simonyi Antal fotográfus művészete. Elképesztően csodálatos panteon, ami a kiállítás első termeiben fogadja az érkezőket. Tovább lépdelünk: Kossuth 1892-ben, Jókai ’94- ben, Munkácsy a hetvenes évekből, Küry Klára, a híres színésznő 1900-ból. És azon túl a huszadik század. Általában. Mert a városképek között újra csak feltűnnek tizenkilencedik század végi képek, a pesti Hal tér 1894-ben, sarkán a zöldségesüzlet, ahol „Szappan, gyertya, petrezselyem” kapható; az 1876-as nagy pesti árvíz, Lovich Antal felvételein, és a szegedi 1879-ből, Klósz György kamerájának lencséjével rögzítve. Ott állunk a Rákóczi úton, Kossuth Lajos 1894-es temetésén, és visszanézhetünk az időben 1867-be is, amikor Ferenc Józsefet koronázzák királlyá a Lánchíd előtti téren, háttérben a budai vár falai... Talán a negyedik teremben jönnek élőnkbe a huszadik századi portrék, életképek, csendéletek. Kiss Zoltán Akt-ja 1900-ból és Tóth Árpád szelíd arca a húszas évekből. Itt vannak Székely Aladár híres Ady-fotói, Plohn József vásárhelyi mester 48-as honvédéi, Babits, Hatvány, Szomory, Ambrus Zoltán, majd hirtelen egy újabb teremben az első világháború. És így tovább, a húszas, harmincas évek, egy Eschler Károly- kép a Valéria-telepi nyomorról, a szociofotós, Kálmán Kata híres munkás- és parasztportréi, majd a nagy sorsforduló, 1945, és az újabb évtizedek. Látványos színka- valkád ez a befejező rész, és még azt is elbírja, hogy valójában más, mint a kiállítás kezdete. Hogy is ne lenne Arany János 1867-ben, Simonyi Antal fotográfiája 1894: Jókai Mór diszmagyar- ban más, hiszen 1840-től 1981-ig járjuk végig — lépésben! — fényképpapírosra írt történelmünket. Nem volt még ilyen, nem került még a közönség elé így a magyar fotográfia története. A kiállítás végén, amikor úgy érzi a szemlélődő, hogy másnap újra kell kezdenie, újabb órákat el- töltenie egy-egy kiválasztott korban; megfogalmazódik az is, hogy legalább az ország nagyobb városaiban be kellene mutatni ezt az anyagot! Sokat adna történeti tudatunk szélesüléséhez. Sokat adna ahhoz, hogy többet tudjunk múltunkról, arról, honnan jöttünk. Sass Ervin Garai Gábor: Honalapítók István király lovas-szobra alatt, a föld mélyén, a várfalak tövében ősi katona-csontok nyugszanak: karok, s lábak mészváza, koponyák, és kéz — és láb-fejek ízekre hullott csonkjai; és rozsdás • ember-patkók: a talpasoknak, — kik az utak kövén lóhalálban kocogtak — kellett a bocskoron jly vasat hordani... így hát a szobor méltó helyen áll. Mert még a végítélet harsonái sem terelhetnék össze a király hamvait úgy, hogy ráismerne bárki, íme, a honalapító — ő az, kétségtelen. De a bocskorosok csonthalma: bizonyosság. Általuk élt és rajtuk állt az ország, s holtukat túlélte a türelem, hogy megtartja majd, aki alapozta a hazát — házat rakván a romokra.. . Fent a jelkép megrendülhet: lehet kiválasztott tehetség, hősiesség szobra, bölcs szigor s változó szerep emlékműve — istenült őrület —, de lent, kik az eszménynek testet adtak, testből csonttá lettek és fennmaradtak utódaikban; kik a lényeget őrzik, a megtartó titkok tudói, az örökös kezdetek folytatói, a hon folyton újjá-alapítói: rendületlenek a névtelenek. (Győr) Vajnai László : Békéscsabai szénrajz 1936-ból (Régen volt és rég meghótt a Csaba város vízhordója) Bodza bácsi nyűtt kalapja, madár feje volt alatta. Nadrágszára szita lukja, talicskája kanták bugyra. Inge volt is, nem is volt, a kabátján millijom folt. Horpadt melle, bádog csajka, zörgött a sok érem rajta. Talicskája akác nyele, az volt hajdan a fotele. Ha megfáradt, megéhezett, mindig arra telepedett. S ezüst pénze hogyha akadt, borrá itta az urakat. Gyerekkorom élet-képe; múltba tűnt, de most is látom Bodza bácsi szegénysége, vizet hord a másvilágon. Kosztolányit szeretni, olyan mint a szerelem. Elemi erejű, önfeledt és oktalan. Bár lehet magyarázni számtalan észokkal, s ízléssel főleg, mégis igazán egy a felelet: csak. S ez a csak, mindenre vonatkozik. Az emberre, s mindarra, amit alkotott, minden sorára, amelyet rövid ötvenegy éve alatt milliószámra leírt. A költő, az író, a színikritikus, a műfordító, és végig, mindig, az újságíró. A mindegyikben kiváló. Minden, ami létezik, érdekelte, de legjobban és igazán: az ember. Az élet minden pillanatában, egészen a halálig. Élet és halál, költészetének és prózájának állandóan visszatérő kérdése, s az e mostani összegyűjtött — húsz évet átfogó — no- vellás kötetben is, melynek darabjait 1904-től '24-ig írta. S többsége a húsz esztendő első felére esik, az egészen fiatal íróra, akinek fogékonysága, érzékenysége és intelligenciája tökéletesebb a mesterség eszközeinél. S leginkább hangulataiban, s tűnődéseiben lenyűgöző. Olykor groteszk történettel párosítva. „Amália" csak egy halott arcképe otthon, távoli rokoné, aki köré egy egész világot épít a gyerek, titkokkal Élet és halál Kosztolányi Dezső: A léggömb elrepül telít, hisz az illik a halottak megkékült képeihez. Még azután is, amikor a részeges, züllött férjet, a zon- gorahangolót megismerte a gyerek. Az Amália-ábránd ettől sem foszlik szét, sőt erősebb és ellenállhatatlanabb lesz. „Miklóska” két és fél éves, amikor hancúrozás közben, véletlenül úgy az apjához szorítja az egyik játékát, hogy a kiálló szög, megöli. A gyerek előtt titkolják, hogy mi is történt, de ő sejti. így él, valamiféle féltudattal a lelkében. Bűntudata nincs, nem is lehet, csak bánata, de később az is örömmé válik, amint — ekkor már nagydiák — látja a többiek megfáradt, megöregedett, s esendően nevetséges apját. És ugyanakkor az ő soha meg nem rokkanható, örök és diadalmas fiatalsá- gú édesapját. „Vékony Pál élete és halála” csupa titokkal teli. Az alakra is vékony, szürke, jelentéktelen kisdiák öngyilkos lesz, mert, mint egy cédulán meghagyta: nem érdemes élni. A sors azonban az osztálytársak fantáziájában tovább élteti, sőt jelentőssé növeli egyre jobban. Nem felejtik — ahogy azt várni lehetne — még érettségire sem, ellenkezőleg, mintha élne, magukkal viszik az egyetemi évekre is. Így kap glóriát a feje fölé, az életében társtalan, észre sem vett gyerek. Rejtelmes és hát- borzongató a „Tréfa”. Az egyik konviktusi szoba kacagó kegyetlensége csínyekkel indul, diákmókákkal, majd szörnyű gyilkossággá fajul az értelmetlen cselekedetek sora. Nincs magyarázat, csak félelem, hisz az eminens diákot tulajdonképpen szerették. Élet, halál, a sors és magunk szeszélye vonul végig a töfobin is, mind a száztizenkettőn, amelyet ez a nyolcszáz oldalas kötet tartalmaz. Vass Márta D. Szabó Lajos: Vasárnapok Régi naptárakban lapozva régi vasárnapokban lapozva sárgult fényképekben állva: ime a céltábla feltalálva! ✓ \ Közszemlének kiterítve a XX-ik századra feszítve vegyszereknek árnyékára: reklám Kháron-ladikjára ... Ifj. Rácz József: Portré
