Békés Megyei Népújság, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-02 / 282. szám
Rádióstúdió a húskombinátban A szarvasi gyémántdiplomás „Jó napot és jó étvágyat kíván a vállalat hírszerkesztősége minden kedves hallgatójának.” Ezzel a köszöntővel kezdődött júniusban a Gyulai Húskombinát információs bizottság műsora, amely az ebédidőben hangzott el először. — Nem mi találtuk fel, hallottunk ilyen információ- továbbításról több más nagy vállalatnál, elhatároztuk, hogy mi is megpróbáljuk — mondja Túri Sándor, a húskombinát szakszervezeti bizottságának fiatal titkára. Június 26-án megalakítottuk az információs bizottságot, amelynek vezetője Kiss Lajos osztályvezető, tagjai pedig Csótya János, a KISZ- bizottság titkára, Szelezsán Györgyné, Kovács Ferenc előadó és Mich Zoltán technikus. Célunk ezzel az volt, hogy tájékoztassuk a kombinát dolgozóit a legfontosabb párt-, gazdaságpolitikai eseményekről, a szakszervezeti, a KISZ-életről. Egyelőre hetenként kedden és szerdán sugárzunk műsort a déli órákban. — Az adás egyenesben megy? — Nem, hiszen ahhoz nagyon gyakorlott szerkesztők és bemondók kellenének, mi pedig amatőrök vagyunk. — Hogyan történik a műsor összeállítása? —Az információs bizottság hétfőtől a következő hétfő reggelig gyűjti a híranyagot, amit az első számú vezetőktől kapunk. Hétfőn délelőtt megszerkesztjük, összeállítjuk, és átadjuk a bemondóknak olvasásra. Lényegében kedden reggel vesszük magnóra és így megy adásba. Az egyik bemondó Szelezsán Györgyné: Nem mondom, hogy teljesen ismeretlen volt számomra ez a munka, hiszen Békéscsabán, a Híradótechnikai Vállalatnál — ahol korábban dolgoztam — csináltunk ilyesfélét. Persze, azért lámpalázam még most is van. A másik bemondó Kovács Ferenc: Sokat bajlódtunk a zenei aláfestés kiválasztásával. Végre találtunk egy jó lemezt, ezt nyúztuk sokáig, persze, a gyakorlatból tanul az ember, rájöttünk — meg szóltak is —, hogy a zeneszámot is sűrűbben kell változtatni. Bár már a 25. felvétel következik a jövő héten, mégis úgy érezzük, lehetne jobban csinálni. Éppen ezért meghívtuk Moldoványi Ákost, hogy jöjjön el hozzánk, adjon át tapasztalataiból, mert szeretnénk jobban elmélyedni a hírszerkesztés rejtelmeibe, ötleteket kapni a bemondói munkához és újdonságokat bevezetni a hangtechnikai megoldásokba. A tapasztalatcserére december 12-én kerül sor. Nagyon kedves levelet kaptunk Moldoványi Ákostól, ígérte, hogy szívesen jön hozzánk segíteni. — Kaphatnánk némi ízelítőt a legutóbbi műsorban elhangzottakról ? — A legutóbbi adásban tájékoztatást adtunk a beszámoló taggyűlésekről, ismertettük a csontozóban dolgozó szocialista brigádok vállalásait a párt XII. kongresszusának tiszteletére, amelynek lényege, hogy mennyiségben és minőségben biztosítják az alapanyagot az 503 vagon gyulai kolbász és csabai szalámi gyártásához. Interjú hangzott ej dr. Kovács Sándorral, a kombinát jogi és igazgatási osztály vezetőjével az ittasság jogi következményeiről. Szól volt arról, hogy már december 3-án megkezdi- a feldolgozó üzem a virsli előregyártását a karácsonyi és újévi ünnepekre. Budapesti és megyei ellátásra mintegy 200 mázsa fagyasztott virslit gyártanak, a két ünnep között pedig 100 mázsa friss virslit. Beszámoltunk arról, hogy megkezdődött a jövő évi állatfelvásárlási szerződések kötése. Felhívtuk egy kiállításra a hallgatóink figyelmét. December 5-én, szerdán 17 óra 30-kor Bácskai Bertalan gyulai származású grafikus alkotásaiból nyílik kiállítás az Erkel Művelődési Házban, amelynek megtekintését javasoltuk minden dolgozónak, a képzőművészetet kedvelőknek és a szocialista brigádoknak. — Milyen visszhangja van a dolgozók körében ennek a legalábbis itt újszerű információtovábbításnak ? — Végeztünk már közvéleménykutatást — kapcsolódik ismét a beszélgetésbe Túri Sándor —, és az az egyöntetű vélemény, hogy dolgozóink megkedvelték. Nagyon jól tudjuk hasznosítani a különböző rendezvények propagálására, a mozgósításra és természetesen felhasználjuk arra is, hogy nemzeti és társadalmi ünnepségeinken tájékoztatást adjunk annak jelentőségéről. Sőt, ilyenkor egy kis ünnepi műsort állítunk össze. Azt tervezzük, hogy rendezünk egy amolyan házi kabaréfélét szilveszterre, a műsorhoz ötleteket, poénokat, sztorikat kértünk dolgozóinktól. Nem akarunk konkurálni a rádió szilveszteri kabaréjával, egy speciális üzemi szórakoztató műsorra gondolunk. — Gondolkoznak-e már arról, hogy milyenek a kilátások a jövőre vonatkozóan? — Igen. Többször beszélgettünk már erről, hogyan növeljük az adások színvonalát. Sokat várunk Moldoványi Ákostól, bizonyára hasznos tanácsokat kapunk, amit majd sikeresen tudunk felhasználni további munkánkhoz. Dr. Simon Béla általános orvosi diplomáját 1919. augusztus 2-án, a Budapesti Orvostudományi Egyetemen vette át. Ma, 60 év távlatából nem hangzanak nagy szavaknak, ha azt mondjuk: egy emberöltőn át becsülettel dolgozott azért, hogy bátran nyújtsa kezét a gyémántdiplomáért. — Kezdetben arra vágytam, hogy Budapesten maradhassak. Ott szerettem volna dolgozni. Már biztos állásom volt, amikor az a hír érkezett itthonról, hogy édesapám meghalt. Hazajöttem. Azóta Szarvason élek, dolgozom. Ebben a házban születtem, ahol jelenleg is rendelek. Azóta az évi szabadságokat kivéve, állandóan szolgálatban vagyok. Január 1-től január 1-ig — Hosszú utat járt be máig. Vannak most is betegei? — Nem volt hosszú az út. Mindig kedvvel, szeretettel végeztem a munkámat. Ma is nagyon szeretek foglalkozni az emberekkel. Orvosi hitvallásom ma is — amit nem én találtam ki először —, hogy mindig a beteget és nem a betegséget gyógyítottam. Néha egy jó szó többet ér, mint bármilyen gyógyító terápia. Vannak ma is betegeim. Elmegyek hozzájuk, elbeszélgetünk, s közben gyógyítok. — A munkában eltöltött 6 évtizedre szívesen emlékszik? — Megbecsülnek, szeretnek. Ehhez én úgy járulhattam hozzá, hogy mindig a betegeim rendelkezésére álltam, s az élet színházában a tragédiát is megpróbáltam vigaszt nyújtóan eljátszani — Kezdettől Szarvason gyógyított, megszakítás nélkül? — A második világháború évei alatt, 1944 és ’45 telén néhány hónapot a debreceni hadikórházban tisztiorvosként dolgoztam. Utána hazatértem. Ekkor ért életem legmegrázóbb élménye. Kiütéses tífusszal három beteget hoztak hozzám. A frontról jöttek. Nagy küzdelem volt, de sikerült megmentenem őket, életben maradtak. Látogatóban az egyik betegnél Fotó: Veress Erzsi A háború után sokat tett a község egészségügyi helyzetének javításáért. A Békés megyei Népújság 1966. február 18-i számában így írtak róla: „Dr. Simon Béla tősgyökeres szarvasi, az évtizedek alatt hű maradt községéhez. Itt kezdte pályáját, 1919 óta — ekkor kapta diplomáját — 46 éven át gyógyította a betegeket. A fel- szabadulás után pedig elsőnek látott hozzá a község egészségügyi helyzetének rendbetételéhez.” Ekkor, ebben az évben vonult nyugalomba a Vöröskeresztben évtizedeken keresztül tevékenykedő 72 éves orvos. — Tovább dolgozott? —• Életszükségletem volt akkor is, még ma is a beteg embertársaimon való segítés. Számomra az a legnagyobb jutalom, ha adhatok, segíthetek. Dolgoztam tovább, és négy év múlva, 1969-ben meghívást kaptam Budapestre, hogy átvegyem az aranydiplomát. Jól esett a kitüntető cím. Akkor hárman kaptunk diplomát. Sajnos, másik két orvostársam már nem él. — Ekkor már megérdemelten tölhette volna nyugdíjas éveit, de ugyanúgy dolgozott tovább! — Nem is nyughattam, hiszen a régi és új pácienseim ma is szívesen látnak otthonukban, számítanak a véleményemre, megfogadják a tanácsaimat. A fiatal orvosok is szívesen fogadják megítélésemet, sokat segítenek nekem. Életemben az elmúlt három év már nehezebb. Meghalt a feleségem, akivel szép házasságban éltünk. Két lányom, s egy fiam van. ök és a rokonság nem hagynak magamra, gyakran meglátogatnak. Az egykori diplomán ez áll: Summa cum laude. Eddigi-iskoláiban jeles! A természetet nagyon szerető, 86 éves orvos ma sem tétlenkedik. Rendszeres olvasója az orvosi lapoknak, tudományos folyóiratoknak. Friss információkkal rendelkezik a legújabb orvosi felfedezésekről. Lassan jár, sétabottal a kezében. —• Érdem-e a 60 év munkában eltöltött idő? — Én nem tartom érdemnek — mondja elgondolkozva. — Lehetőség, vagy nevezzem állapotnak? Bár soha nem ittam, nem dohányoztam. Mindig egy volt a hajtóerő, hogy mint orvos minden tőlem telhető legjobb tudással az emberek egészségét szolgáljam. Érdem? Igen, érdeme az, hogy úgy élt, hogy hatvan évet dolgozhatott, s úgy él, hogy lassan járva, öreg betegeinek istápolója lehet ma is. Nem tűnik nagy szavaknak a méltatás. 86 éves korában is szelíd, megnyugtató tekintetéből segítőszándék árad. * * * (Hétfőn, december 3-án délután 2 órakor a Budapesti Orvostudományi Egyetemen kapja meg dr. Simon Béla a 6 évtizedes orvosi munkásságáért a megérdemelt gyémántdiplomát. Számadó Julianna Harminc éve történi Emlékszem, hogy a föld- birtokos kastélyát egy téglafal választotta el a gazdasági udvartól. Ahol én álltam a falu párttitkárával — siralmas gazdasági udvar; istállókkal, kukoricagórékkal, dohánypajtával, derékig érő gazzal és trágyadombokkal. Földosztás óta kihalt és gondozatlan. A falon túl, a kastélyban élt a volt földbirtokos feleségével, szobalányával, szakácsnőjével és inasával, gyönyörű parkban. Gondterhelten néztem körül, amikor közölte velem a falu párttitkára, hogy ez az a hely, ahol a gépállomást meg kell alakítani. Dohánypajta, istálló, fa, szalmatető és sok trágya. Irodát csak a lóistálló zaboskamrájában lehetett létrehozni. A faluból kaptam egy kecskelábú asztalt, két páddal. Falba vert szögekből készítettünk fogast. Egy csomag nyomtatvány, egy bélyegző, bélyegzőpárna, s egy csekkfüzet, amelyből fel lehetett venni pénzt a megye- székhelyen levő bankból a mezőgazdasági gépek és felszerelések faluba szállításának költségeire, bérekre. A gépállomást 30 nap alatt — építkezés és beruházás nélkül — létre kellett hozni, hogy aratás után a cséplésés a talajmunka beindulhasson. A megalakult gépállomás első irodájában, a földes zabos kamrában, még akkor is rosszul éreztem magam, amikor a falu fiatalságával ösz- szefogva, társadalmi munkában, az egész gazdasági udvarról eltüntettük a trágyát és a gazt. Hiába álltak az udvaron traktorok és cséplőgépek, ekék, az istálló szaga, az elhanyagolt környezet mindent komorrá változtatott. Különösen így éreztem ezt, amikor a téglafalon túl megpillantottam a kastélyt, és rendezett környezetét. Emlékszem, egy szép verőfényes júniusi meleg napon elindultam, hogy felkeressem a kastély urát rábírni a kastély átadására. A falu párttitkára elmondotta, hogy a személyzeten kívül a kastélyt belülről az odavalósiak sem látták még. Nekem is megtiltották az illetékesek, hogy tárgyalásba bocsátkozzam, mert a kastélyt a kerttel és a hozzá tartozó erdővel a volt uraság magántulajdonában hagyták. Ez nekem sehogyan sem fért a begyembe! — Istállóban építeni a szocializmust, míg a falon túl a burzsuj... ?! Egyedül ballagtam a szép virágos parkban, s úgy félúton a kastély előtt két, fehér, hatalmas komondor nagy csaholással rohant felém. — Tudtam, hogy ezek őrzik a kastélyt, így hát nem lepődtem meg. Letérdeltem, miközben kezemmel combomat paskoltam, elkezdtem a kutyákat korholni, mintha gazdájuk volnék. Így, megbarátkozva a házőrzőkkel, általuk kísérve, felmentem a kastély lépcsőjén. Bezörgettem a nagy, kétszámyas tölgyfaajtón. Hosszúnak tűnő idő után megismételt zörge- tésre, az arra kiképzett nyílásban megjelent egy szempár, és egy női hang igen gorombán kiszólt: — Mi az ördögöt akar, és kicsoda maga? Mire én: Jól tudja azt már, asszonyom. Én meg azt, hogy az uraknál is szokás az érkező vendéget beengedni. Már tegnap megüzentem önöknek, hogy „tiszteletemet óhajtom tenni.” Erre kinyílt az ajtó, és egy magas termetű, férfias külsejű, középkorú nő állt az ajtóban. De utamat állta. Tudtam, hogy csak a kastély úrnője lehet. A férje — a falubéliek elmondása szerint — a felszabadulás óta nem mutatkozott, mert félt az emberektől. Félt, mert rosszul bánt az emberekkel, akiket cselédként kezelt, és annak idején ütötte-verte is őket. „A méltóságos” asszonynak semmi szándéka nem volt engem beljebb engedni. Ejnye, asszonyom, én úgy tudtam eddig, hogy az urak vendégeiket a nappali szobájukba szokták invitálni — szóltam, és elmondtam jövetelem célját. Nekem úgy tűnt, hogy „a kutyabarátság”, a határozott fellépés, a megszólítás, a modorom meglepetést keltett, mert ezután már beengedett a szobába, ahol — „csak ön után asszonyom” — leültünk a süppedő bőrfotelekébe. A tárgyalás sikerrel járt. Megkaptam a kastély oldalbejárójának kulcsát és a kastély szárnyában levő vendégszobákat, amiket igénybe vehettem irodának és lakásnak a magam és az éppen akkor utánam érkező feleségem és féléves fiam számára. Nemsokára megérkeztek a traktorok, ekék, cséplőgépek, s a felszerelések. A kitűzött határidőre megalakítottuk a gépállomást. Elérkezett az ünnepi felavatás napja is- Mennyi lótás-futás, szervezés, értekezés! Jó, ha kétszer tudtam enni naponta. A sikerek mellett tragédia is akadt. Családom megérkezése után való éjszaka az odaszállított holmik egy részét ellopták. Nem maradt a feleségemnek valamirevaló ruhája, csak ami rajta volt. Nekem még a kalapom is elvitték. Ráadásul a 300 kilométeres tehergépkocsis költözködésben feleségem és kisfiam is megbetegedett, és orvos a közelben sehol! Egyéb gondjaim is akadtak, mert a következő éjszaka a falu bírójának a felesége, és szomszédai gombamérgezést kaptak. Őket éjnek idején az épp akkor érkező vontató pótkocsijára rakva, a vontató első fuvarjaként gyorsan egy távoli kórházba kellett szállítani. Az avatás előtti nap értesítettem a kastély tulajdonosát, hogy az avtást a szép parkban rendezzük meg. A „méltóságosék” úgy beijedtek, hogy költözködni kezdtek. Gépkocsi zúgástól volt hangos az egész kastélyudvar. Máig is rejtély, honnét szereztek akkor annyi gépkocsit. Reggelig üres lett a kastély, a méltóságos asszony személyesen adta át kulcsait, mint mondotta, „tudtam, hogy egyszer ezt is elveszik tőlem”. — Az igazság az volt, félt a tömegtől! És jól érezte. ötezer ember jött el az ünnepségre. Elöl a vendégek, majd a feldíszített traktorokat piros pettyes fejkendős, kék overálos ruhában leányok kormányozták. És ment a menet, mint május elsején. Az utca tisztára seperve, frissen kaszált fűvel és virágokkal behintve. A vendégek mellett nekem is beszédet kellett mondanom. Nem készültem rá, de azt hiszem, életem legsikeresebb beszéde lehetett. A feleségem a dísztribün mellett állt, karján a kisfiámmal. Aggódott és szégyenkezett. Igen, jól emlékszem, mert most is emlegeti. A volt urasági főintéző felésé- gétől kapott kölcsönruhában volt... Este megnyitottuk a kiürült kastélyt. Nem tudom, ki szervezte, de lett ott két zenekar, sátrakban vásár, és a bálteremben igazi falusi bált tartottunk másnap dél- előttig. A két zenekar felváltva játszott talp alá valót. Mindenki nagyon örült. Az avatás után beindult a cséplés, majd a talajmunka, és nekem is tovább kellett állnom. Áthelyeztek egy másik gépállomásra. Azt se kérdezték, akarok-e menni? Akkor még így volt. Egy hét is beletelt, míg családomat utánam költöztették. Sajnos, csak szóban. Ígérték, hogy személygépkocsival hozzák utánam őket, de ez is csak ígéret maradt. Végül vontatón érkeztek meg 80 kilométert zötyögvé, rossz földuta- kon, éhesen és összetörve. Ekkor kaptam meg azt az értesítést is, hogy, mivel nem foglaltam el Újpesten a nekem kiutalt új munkáslakást, azt másnak adták. Nem is ez fájt akkor igazán, hanem a következmény. Számomra ezzel végleg el záródott a visszaút régi elvtársaim, barátaim közé, azok közé, akik kommunistává neveltek. Új gyökerét eresztettünk, de a régit három évtized múltán se feledhetem el. Hidi Antal, nyugdíjas Munkában a két bemondó: Szelezsán Görgyné és Kovács Ferenc Kép, szöveg: Béla Ottó
