Békés Megyei Népújság, 1978. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
1978. augusztus 6., vasárnap o Homoródi József: NE LÉGY KÖZÖMBÖS! Lehúzták rólam a keresztvizet. Az egész magyar sajtó. Megint megírták, hogy közömbös, antiszociális lény vagyok. Felőlem a szemem láttára agyonverhetnek valakit, a kisujjamat sem mozdítom. Fényes nappal az orrom előtt kirabolhatják a Nemzeti Bankot, zsebre vághatják a Lánchidat, undorral elfordítom a fejemet, vállrándítva megyek tovább. Pirultam a dorgálásért. S önkritikát gyakoroltam. Igazuk van a tollforgató moralistáknak. Ez így nem mehet tovább. Tűrhetetlen, hogy csak maflán nézzem, ha valaki fölnégyeli a nejét, megkéseli az apját, agyonveri a gyerekét. Ezen változtatni kell. Fogok is. A jövőben maradéktalanul teljesítem emberi és állam- polgári kötelességeimet. Mindig és mindenütt föllépek ott, ahol meg kell védeni a gyengéket, a közrendet, a közvagyont. Nem leszek többé közömbös. Sem gyáva. Másnap kora reggel harcba indultam. Vonattal. De valahogy elszöszmötöltem az időt, későn értem ki a pályaudvarra. Mire jeggyel a kezemben loholtam a peronra, már indult a vonat. Majdnem nekiiramodtam, de eszembe jutott a fogadalmam. Nem ugrálhatok, magamat is fegyelmeznem kell. Állva néztem, hogyan gyorsul föl a kocsisor. Éppen megdicsértem az akaraterőmet, amikor úgy oldalba taszítottak, hogy majd fölbuktam. Testes atyafi vágtatott el mellettem, lúdtalpasan trappol- va. Lökdöste az útjába kerülőket, szemmel láthatóan föl akart ugrani a mozgó szerelvényre. Ütravaló jókívánságra nyílt az ajkam, amikor be- lémhasított: nekem most mulaszthatatlan kötelességem van. Ez a szerencsétlen a csattogó kerekek alá kerülhet ! Utána vetettem magamat. Sikerült abban a pillanaton visszarántanom, amikor fölugrott volna a lépcsőre. — Ne tegye! — rivalltam rá, föltartva intőn a muta- tatóujjamat. — Gondoljon a családjára! Hazavárják! Leírhatatlan pillantást vetett rám. Ez ráébresztett, hogy az életmentésen túl itt népnevelő föladataim is vannak. — Emlékezzen Cybulski- ra, a híres lengyel filmsztárra. Halálra gázolta a gdanski expressz. Pedig fiatalabb volt önnél. És fürgébb — mosolyogtam le a tekintélyes pocakjára. A hajszál híján rajtavesztett arca rákvörösből lassan lilára vált, levegő után kapkodott. Gondoltam, jobb, ha most megyek. Hadd szálljon magába, eméssze meg a dolgokat. Emelt fővel a teljesített kötelesség büszke tudatával indultam a restibe, hogy megjutalmazzam magamat egy pohár sörrel. Alig tettem néhány lépést, artiku- látlan üvöltés harsant föl mögöttem. Aztán óriási rúgás ért. Alul. Két pályamunkás fél óráig egyengette az árkot, amit az orromon csúszva túrtam a peronon. Dagadt orromon sajnálkozó ismerőseimnek eldicsekedtem : életet mentettem. Többen röhögtek. Mások célozgattak, hogy legközelebb mibe üssem az orromat. Attól nem jön le róla a zománc. Lajos, a barátom azonban kijelentette: követni fogja a példámat. Hiába, mindig rendes gyerek volt. Hogy buzgalmam követőre is talált, továbbra is Egy életen át... Amikor az orvos mögött becsukódott az ajtó, az asz- szony felsóihajtott: — Hál’ Istennek, semmi baj. Ugye neked is ezt mondta? — Persze, Kicsim. Nekem miért mondott volna mást? A férfi átfogta az asszony vállát és témát váltott — Gyere, te nyavalyás, igyunk meg valamit erre a nagy ijedelemre. Az asszony felnézett férjére és kacagva mondta: — Te Átok, te nagyon Átok, már megint inni akarsz? A presszóban halk zene szólt. A férfi csinzánót kért, az asszony kedvenc italát. — Meddig gyászoltál volna? Most vallj színt — kérdezte férjét. A férfi arcán átsuhant egy kétségbeesett kis ránc, de ezt csak ő érezte. — Mi lenne a véleményed arról, ha beléd csípnék, itt a nagy nyilvánosság előtt? — Felsikítanék! — Kit zavar? — Nem feleltél! — Na jó. Ki a beteg, te vagy én? Kinek rossz a szíve. neked vagy nekem? Kinek van esélye a halálra hamarabb? Az asszonynak könnyes lett a szeme. — Jó, feladom! örüljünk, hogy élünk! — Látod? Tudtam, hogy egy értelmes nőt vettem feleségül. — Szeretsz? — Nagyon! — Meddig? — Miért kell határidőt szabnod? — Hogy biztos legyek benned! — Nálad a szavak számítanak — évődött a férfi. — Nem, de egy kéthónapos asszony még szereti a nagy szavakat! — Egyetértek. — Tehát? Meddig szeretsz? — Egy életen át — Az sók! — Neked vagy nekem? — Mindkettőnknek! A férfinak összeszorult a szíve. Koncentrálóképességének, amit annyi éven át fejlesztett ki az egyetemen, most hasznát vette. Felnevetett. — Gyere, éhes vagyok! — Persze, már megint hajszolsz. — Segítek, te vacak! — Mivel? Azzal, hogy idétlenkedsz a konyhában? — Áh... szóval az én segítségem, neked időtlenség? Na várj, csak érjünk haza... Borongás volt az idő, felhők gyülekeztek az égen. Az asszony ledobálta utcai ruháját és belebújt otthoni köntösébe. — Tudod, mennyire megkeserítette az életemet ez az örökös félsz? A férfi képtelen volt arra, hogy feleljen. — Leszaladhatnál egy üveg vörös borért — váltott az asszony —, az őzpörkölt azzal jó. — Miért nem jutott hamarabb eszedbe? — Már megint morogsz, mint egy öregember. Mi lesz 60 éves korodban, ha már hisztis vagy? — Ez neked hiszti? Megállj nyavalyás, ha te hisztiéber figyelemmel jártam a világot. Csakhamar ismét alkalmam nyílt a kötelességteljesítésre. Két bögyös kis csitri verekedett a suli előtt. Vadul tépték egymást, mocskolódó szidalmakat kiabálva. Közbeléptem. — Ejnye, ejnye! Nem szégyellitek magatokat! Lány létetekre úgy viselkedtek, mint a legneveletlenebb utcakölykök. Hát illik ez? Ahelyett, hogy szépen megbeszélnétek egymással, ha valami bajotok van. Rajta, mondjátok el nekem, miről van szó, min vesztetek össze. ígérem, hogy igazságot teszek, pártatlanul. — Ezt nem lehet dumával elintézni ! — üvöltött az egyik kis vadóc. — És a bácsi ne avatkozzon bele. Ha mindenáron a száját akarja jártatni, használja arra a nyelvét, amire én gondolok. És megmondta, mire gondol. Elfutott a méreg. Karon ragadtam, és az iskolakapuhoz vonszoltam. — Gyere csak, te haszontalan! Majd ad neked az igazgató bácsi, ha megtudja, hogyan beszélsz velem! Rángattam a foggal-körömmel védekezőt. Rúgott- csípett-karmolt-harapott. És ordított. Torka szakadtából. Csakhamar csődület támadt. — Vén szatír! Mit akar attól a gyerektől! — dör- gött egy sztentori hangú, tagbaszakadt fiatalember. — Liliomtipró! — sipított egy vénasszony. Valaha mezei futó voltam, játszva elmenekültem a lincselés elől. A kis vadmacska visítása sokáig elkísért. A félsikerek és balsikerek nem szegik kedvemet. Továbbra is teljesíteni fogom a kötelességemet. Engem többé nem szerkeszthet ki a sajtó. Legföljebb példaképül állíthat. Sajnos, ma szüneteltetnem kell áldásos tevékenységemet. Lajos, a követőm miatt. Kötelességtudattól áthatva tegnap beavatkozott a Bicska csárdában egy verekedésbe. Délután temetjük. zel legközelebb, „házi fegyelmit” kapsz. Vette a kabátját és örült, hogy elmehet. Egyedül maradt a gondolataival. Most elengedhette magát, nem kellett koncentrálnia. Ügy érezte megfullad... nem lehet igaz, amit az orvos mondott... Nem lehet igaz..., mint egy eszeveszett hajtogatta, félig hangosan. Észre sem vette, hogy az emberek megfordulnak utána. Csak a felesége szép, fiatal arcát látta. — Nem hagyhat itt — motyogta —, pedig tudta, hogy az orvos felelőssége tudatában közölte: Krisztina napjai meg vannak számlálva. Már a klinikára való be- fekvóst sem javasolta. — A hátralevő idejét kell széppé tenni — hallotta az orvos hangját. Széppé... széppé... de hogyan? Meddig tudja fegyelmezni magát, hogy Krisz ne vegyen észre semmit? Meddig? A lakótelepi ABC-t már régen elhagyta. Ment, mintha a világot akarta volna a háta mögött tudni... Minden este magához szorít egy asszonyt, akit el kell temetnie. Ez egy rossz álom... Nyomorult, ostoba álom. Leült egy padra. A fűben gyerekek szaladgáltak. Menynyire szereti Krisz a gyerekeket. És neki sohasem lehet! Az eső elkezdett csepereg- ni. Ez észhez térítette. Eszébe jutott, hogy a felesége mennyire félti őt, ha késik öt percet. Öt félti! Mért a szíve néha rendetlenkedik! Űristen, ha Krisz tudná, hogy nem őt kell féltenie! — Krisz, drága Krisz... Felállt és elindult, hogy hazavigye azt az egy üveg vörös bort, amit a felesége kért. Béla Vali Koszta Rozália: Kárpátaljai emlék II. TÉKA Szép Ernő versei „A nappal holdja voltam / Halványan haldokoltam” — írta egyik mélán bús versében Szép Ernő, aki már huszonöt éve halott. Érdemtelenül mellőzték élete utolsó éveiben, műveinek újrakiadása bár — de ez már halála után — törlesztett valamit az adósságból. A Magyar Irodalom Gyöngyszemei sorozatban megjelent válogatás is ilyen törlesztés vele szemben. Szép Ernő „csodálatosan szépen” versel, legavatottabb művelője a XX. századi lírában a dalnak és a litániaszerű versnek. A gyönyörködés, a csodálkozás, friss látásokon álmélkodás. az érzékenység, a mindennek az átélése jellemzőek verseire. A részvét hangja az elesettek, a gyengék iránt egyik alapmotívuma költészetének. Ő az, aki Ady és Babits mellett a legérzékenyebben reagált az első világháború szörnyűségeire, ember addig még alig képzelte és látta borzalmaira. A fájdalom Szép Ernő költészetének egyik alapérzése, és így a háború borzalmai láttán mindez még elemibb erővel tör fel belőle. „Leben und lassen!” (Élni és élni hagyni!) — ezt vésette kardjára, amikor katonának hívták be, amely mögött jellemző Szép Emő-i magatartás áll. Magányos költő — nem tartozott egy írói csoportosuláshoz sem —, a magányosság jellemzője költészetének. nosztalgiával idézi a nagyvárosba került férfi a vidéki gyermekkor szépségét. Ez a ragaszkodás gyermeki évek tisztaságához, a szegénység becsületéhez, a csodálkozás mindvégig jelen van költészetében, amelyek különös varázst kapnak az impresszionista képteremtéssel, többletjelentést pedig szimbolikus jelentésükben. Verseiben a nagyvárosi ember érzéseit, hangulatát rögzíti, a magányos művész panaszait énekli a gyermekkor bűvöletéből nem szabadulva. Huszton született 1884. júniusában, apja tanító volt. Gyermekkorát Hajdúszoboszlón, diákéveit Debrecenben tölti. Tanító apjának állít emléket később, az 1934-ben megjelent Dali dali dal című önéletrajzi könyvében. Első verseskötete 1902-ben Mezőtúron jelenik meg, de igazi hangján az 1912-es Énekeskönyvben szólal meg, amelyről Babits Mihály is nagy elismeréssel szól. Szép Ernő művészi törekvése a szív érzéseinek tiszta megszólaltatása. Ezek az érzések a gyermekkor világába való tiszta vágyakozás módján jelentkeznek egyrészt: „Kinn a kertbe reggel IA többi gyerekkel / Játszottam, cicáztam / Az eper fát ráztam / Édes epret szedtem / Ujjam befestettem.” Szemlélődő költő, álmodozó ember, aki a látványt impresszionista képekbe sűríti, amelyben a legnagyobb mesterek között tarthatjuk számon: „Ül egy szegény halász ember / Kettesben a néma csenddel / Ott ül füst nélkül pipázva / A tolvaj hálót vigyázza/ Kezdi a hálót emelni / Halat nem tud benne lelni / Póklábak megint leszállnak / Kút kazal fa alva állnak” — írja a Tiszapart című szép versében. A szomorúság, a megváltoztatni nem tudás, nem akarás miatt, állandó kísérője költészetének. A halálmotívum, az elmúlás minduntalanul előtérbe kerül, s már-már úgy érezni, mintha a költő nem is az emberek, hanem a felhők, virágok, csillagok között élne, s ezt a világot ő maga népesíti be az élet szépségeinek ünnepeltjeivel. E kor költői közül szinte nála a legmélyebb az érzések, benyomások átélése : „Sóhajok elmennek innen / Messze, messze, messze / Lesz belőlük barna hattyú / Jajfájok elmennek innen / Messze, messze, messze / Lesz belőlük egy fúvó szél./ Elmennek meghasadt szívek / Messze, messze, messze / Lesz belőlük egy piros domb.” Az. első világháború szenvedéseire a fájdalom dalnokából oly erővel törnek fel az érzések, mint kevés költőnél: „Zeng, zúg ezer fekete hárfa/ A vak tenger kínjai bőgnek / Országról országra száll a hold/ Az árva. / Egy rém suhant császári gépben / Hallottam sziréna jelt/ Repül a halál, ölni, ölni/ Sötétben/ Nem tudnak a fák aludni.” Szép Ernő költészetében azonban érezni még egy olyan magatartást is, amely szembeállítás egy általa meg nem énekelt világgal. Az egyszerű, gyermeki, természetes szépség, tisztaság, er- kölcsiség szembeállítása egy olyan világgal, ahol csak szomorúság, unalom, magá- ramaradottság van. A Pitypang című versében írja : „Lehajtok utánad / Gyere, bemutatlak/ A kaméliának / Csak nevess rá bátran/ Mezítlábas árva / Te pitypang / Te pitypang virágja." FülSp Béla Koszta Rozália: Kárpátaljai emlék III.
