Békés Megyei Népújság, 1975. március (30. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-09 / 58. szám
VD élután három óra. Korcsok már bent ült apresz- szóban, s várta, hogy a szőke felszolgálólány hozza a szokásos adagtól: egy duplát fél deci konyakkal. Mióta a helyi asztalos ktsz nyugdíjasa, szinte minden délután eleljár ide. Üldögél, nézge- lődik, figyeli az embereket. Hobbyja lett, hogy a beszélgetők elcsípett mondataiból, félig értett mondatfoszlányaiból kiderítse, mai félék lehetnék. Már túl van a nyugdíjas élet magával mit nem kezdeni tudó időszakán. Otthon, a tétlenség elől menekülve dolgozgat a kertben, apróbb asztalosmunkákat is vállal. Nem a pénz miatt, hanem mert érezni akarja, hogy túl a hatvanon sem felesleges. A presszó személyzete fe megszokta már e délutáni időtöltését, s ha véletlenül elmarad, mindig megkérdik egymástól, mi lehet vele. A szőke felszolgáló épp most tette le elé a tálcát Kezdődhet a szertartás, mert Korcsok úgy fogyasztja a kávét és a konyakot, hogy komótosan ízlelgeti minden cseppjét. A szájához akarta emelni a konyakospoharat, amikor hangoskodva öt fiatalember lépett be. A szórakozóhelyeken otthonosan mozgók biztonságával toltak össze Korcsok mellett két asztalkát s még el sem helyezkedtek, amikor az egyik, egy szakállas már meg is rendelte az első kört. — Öt sör! — csettintett a felszolgáló felé. Korcsok belenyalt a konyakba. Többször is megismétli ezt mindaddig, amíg a cukor fel nem oldódik. A maradékot ezután beleönti a kávéspohárba. Kóstolgatás közben szemügyre vette a húsz év körüli legényeket, s találgatni kezdte, mivel foglalkozhatnak? Dolgoznak-e egyáltalán? Vagy afféle nyári szünidőben itthon levő diákok? Mindegyiknek vállig érő haja van. S micsoda tarka-barka az öltözetük! Hirtelen enyhe bosszanko- dás fogta el a kopott farmernadrágok láttán, de nyomban el is hesseget- te bizsergő méltatlankodását. Aki kopott ruhára vágyik, annak jobbra is telik — csillapította magát, s még el is mosolyodott. Hasonló korú cimboráira gondolt, akik azzal példálóznak az új flanc ellen, hogy mennyivel mostohább volt az ő sorsuk annak idején, mint ezeké a mostani taknyosoké. A szokásos, kissé gúnyoros sztereotip tiltakozás is felvillant agyában: „Történelem az már, egykomáim!'’ A legények már a második körnél tartottak. „Az apátok istenit, de jó huzatotok van!” — támadt fel Korcsokban újra a bosszankodás. — Fütyülök az öreg szimatra* — kivagyiskodott a szakállas. — Ha nem ugratja a dohányt, úgy otthagyom a céget, mint a pinyt! Villanyszerelő mindenütt kell. „Hm, hm!” — csóválgat- ta a fejét Korcsok, de lecsillapodott, hiszen melós gyerekek ezek, nem holmi apjuk pénzén lézengőkj — Mész te a.„ — támadt a szakállasra rikítósárga pulóveres haverja. Meg is mondta, hogy hová menjen. — A brigád együtt marad! — Csak szövegét! •— jegyezte meg egy másik, pirospozsgás arcú fiú. — Ha jobban ráverünk a melóra, akkor majd ugrik a dohány is — magyarázta, majd megrendelte a harmadik kört. — Hagyjuk már ezt a rohadt sört! — tiltakozott a szakállas. — Akkor dzsint? —kérdezte a pirospozsgás. — Mindegy, csak sört ne! A többiek fe helyeseltek. Korcsokot ismét elfogta a most már egyre jobban idegesítő bosszankodás. Negyven évvel ezelőtti önléke tolult fel. Munka nélkül tébláboltak cimboráival már hónapok óta a városka parkjában vagy csatangoltak az utcákon. Az egyik délután* miközben vicceket meséltek a mozi előtti pádon ülve, Berke Miska kőművessegéd komájuk lepte meg őket. Alkalmi munkával egy pengőt keresett a városszéli malmoséknál, mert a vízmosta járdát megjavította a házuk előtt Ök is öten verődtek akkor össze. Be ide; Régebben nem presszó volt ez a helyiség, hanem kocsma. Miska egy liter bort kért. A kocsmáros gyanakodva nézett rájuk. Csak akkor mérte ki az italt, amikor Miska sértődötten lecsapta a bádogpultra az egypengőst. A fiatalemberek már a dzsint is lehúzták. Korcsok továbbra is emlékeinél időzött. A pengő elment az utolsó fillérig, cigarettájuk is elfogyott. Éppen távozni készültek, amikor egy félig részeg kupéé ahogy a zsebébe nyúlt, kiejtett egy tízfillérest. Az ő cipője orra elé gurult. Gyorsan rálépett. A kupec lehajolt a pénzért, amikor azonban nem találta, legyintett. Ő pedig óvatosan maga alá húzta cipője talpával a tízfillérest. Rákacsintott cimboráira, akik falaztak mindaddig, míg zsebében nem volt a pénz. Elindultak. A sarki trafikban öt cigarettát vettek. A szakállas Winstonnal kínálta társait. Ekkor lépett be Berke Miska. Már ő is nyugdíjas. Ha összetalálkoznak valahol a városban, mindig megisznak egymás egészségére egy pohár bort, s alig múlik el alkalom, hogy fel ne idéznék az egypengős iszogatás emlékét. — Hát te? — kérdezte Korcsok kíváncsian, mert Miska ilyen „úri” helyre nemigen jár. — Fejlődőik <— ölt te Korcsok mellé Miska. — Vagy flancolunk, vagy nem! — csipkelődött még, majd megkérdezte: — Mit kérsz? — Semmit! Itt van — mutatott a már kihűlt kávémaradékra Korcsok. — Az löttyl — fölényeskedett Miska, s két fél deci konyakot rendelt, mielőtt Korcsok tiltakozhatott volna. Ä legények távozóban voltak. Mindegyik fizette a maga rendelte kört. Ujjaik közt hivalkodva lobogtak a százasok. Korcsok az emlékek hatására hallgatag lett, gondolataiba temetkezett, s még azt sem vette észre, hogy komája sértődötten ül mellette. Ha a leikébe látna Miska, talán megértené. De Miska ma más hangulatban van. Ö viszont most valóban bosszús. Vajon ki szól ezeknek a fiataloknak, hogy jobban meg kellene becsülni a keresetet? Mert jó az, hogy nem üres zsebekkel kószálnak, mint ők annak idején, mégis... Szólni kellene nekik! Ki más mondhatná el ezeknek a gyerekeknek, hogy volt olyan idő, amikor... —■ Hát akkor... — koccintotta poharát Miska. Korcsok kényszeredetten ivott. A fiatalok felálltak, s úgy-ahogy helyére lökték a székeket, mint az egykori úrikaszinó arany- ifjai. Ez ismét felpumpálta Korcsokot. A legények már kint voltak az utcán. — Látod? — mutatott Korcsok a poharakkal teli asztalkákra. — Mikor mi ilyen taknyosak voltunk, akkor... —- Hagyd már! — vágott szavaiba Miska. — Az már történelem! — jegyezte meg célzatosan. — Vagy nem így van? Korcsok kis hallgatás után válaszolt — Az! Történelem! — nyomta meg ó fe a szót majd hirtelen felhajtotta a maradék konyakot, s ült tovább komoran, lélekhá- borogva. É | •• P • A közösségi művelődés fonásai Másfél évvel ezelőtt tartották meg Villachban, a kellemes határszéli osztrák városkában az európai amatőr színjátszók találkozóját. Magyarországot a tatabányai Bányász Színpad együttese képviselte ezen az érdekes és tanulságos seregszemlén. Az előadásokat, bemutatókat viták követték, amelyeknek szembeszökő jellegzetessége volt, hogy a hozzászólók túlnyomó többsége a színjátszók, énekesek, táncosok, versmondók közül került ki. Színművészeti témájú tanácskozásokon általában ennek az ellenkezőjét szoktuk meg. írók, rendezők, dramaturgok, jelmez- és díszlettervezők, igazgatók szólnak hozzá inkább. Az öntevékeny csoportok találkozóján majdnem megfordított volt a helyzet; s ezt a jelenséget tapasztalhatjuk ma a hazai beszélgetéseken is. Mi ennek az oka? Egyszerű magyarázata van: az amatőrök önkéntes, érdeklődésből művelik az előadóművészet különféle műfajait; a felkészülés valamennyi folyamatában aktívan részt vesznek, van erről mondanivalójuk, szívesen beszélnék is róla. S minthogy általában a színházi-irodalmi „szakmához” nem esik közel hétköznapi foglalkozásuk, természetesen nagyon sokat kell dolgozniuk, amíg a teljes művek megértéséhez, korban és környezetben való elhelyezéséhez eljutnak. Röviden: az amatőrnek — ha valóban érdekli a színházi munka — sokat kell tanulnia. Tanulás közben olyan ismereteket szerez, amelyeket nemcsak színpadi munkája közben, a felkészülés során és az előadásokon hasznosíthat, hanem mindennapi környezetében is. A közösségi művelődés egyik forrásaként ennek a jelentőségéről szólunk ezúttal. Hatalmas — ma még részben kiaknázatlan — szellemi tartalék ez. Jól kell vele gazdálkodni, mert általa előbbre léphet az egész közművelődésünk. Hiszen azok a gondolatok és ismeretek, amelyeket a produkciók szereplői felkészülés közben elsajátítanak, nemcsak a színpadon lehetnek értékesek. Ahogy a minap a Népművelési Intézetben egy ilyen jellegű tajnácskoBartóki Joss©! >< Küi zás résztvevője megfogalmazta — „az amatőrök szellemi gyarapodása a mindennapi életben is kamatoztatható”. Egyetlen példát, szemléltetésképpen : Mielőtt Tatabányán bemutatták az „Ubu király” című francia szatirikus bohózatot, a szereplők munkahelyükön elbeszélgettek róla a leendő nézőkkel. Beszéltek a produkció céljáról, az írójáról, a darab korabeli fogadtatásáról, általában a színpadi szatíráról, egy-egy szerepről — és így tovább. Közvetítették a frissen megszerzett ismereteiket. S ezzel abban segítettek, hogy az előadás nézői mélyebhogy működnek a i",mieink?” Mit nyújtanak, mit tudnak? Persze, hogy ezt már nem az összemérés igényével teszik, hiszen tudvalevő, hogy mások a lehetőségek, s mások a feladatok is. Ma már mind több helyen igyekeznek jól felhasználni a nézők érdeklődését. Vannak városok, iparvállalatok — Kazincbarcikán, Szolnokon például — ahol az együttesek rendszeresen találkoznak a közönséggel. Ezeken a találkozásokon nemcsak a soron következő vagy az elmúlt bemutatóról esik szó. Az együttesek résztvevői beszélnek a felkészülés folyamatáról. ben, alaposabban megismerjék a produkció létrejöttének körülményeit, színpadi pályafutását, egész szellemiségét. Ilyen — és ehhez hasonló, ma már mind gyakrabban fellelhető — példákra gondolunk, amikor azt mondjuk, hogy az amatőr művészeti mozgalom résztvevői a közművelődési munka aktív részesei, s nemcsak a színpadról nyújtott teljesítményük révén. Elsősorban, természetesen úgy, hiszen az egésznek a célja mégiscsak a színpad. De közben olyan értékes ismeretbeli termékek, — s nem „melléktermékek!” — keletkeznek, amelyeket fel kell használni, mert együttes összegük közösségi művelődés forrásává válhat. A Kulturális Minisztériumnak egyik — a közelmúltban elvégzett — felmérése bizonyítja, hogy napjainkban fokozódik az érdeklődés az öntevékeny együttesek — színjátszók, énekesek, táncosok, bábjátékosok, kórusok — munkája iránt. Talán nem tévedünk, ha az okok egyikét a televízió hatásában keressük. A televízió a nézők millióit ismerteti meg a legkiválóbb hazai színházak, koncerttermek egyes produkcióival, olykor egész műsorával. Természetes, hogy a nézők összehasonlítanak egyes műsorokat, előadásokat. S az is nyilvánvaló, hogy e produkciók ismeretében fokozott figyelemmel fordulnak a saját szűkebb környezetük felé, ha ott található valamilyen művészeti együttes; ®gyan Azokról a könyvekről, amelyeket el kell olvasniuk, hogy jobban megértsék a kort vagy a szerző szándékát; azokról az előadásokról, amelyeket meg kell nézniük. Gyakran az is előfordul — különösen, ha a mai magyar szerző művének előadására készülnek —, hogy az együttesek barátainak körét megismertetik az odalátogató íróval. A színház — a színpad, a koncert-dobogó — az egyik legkomplexebb rpűveszet. Mélyebb megértése sok más ismeretet feltételez. S menynyivel jobb, mennyivel könnyebb a miun- kásnézökneik, ha azofk segítenek feltárni előttük ezeket az ismereteket — vagy legalábbis felhívni rájuk a figyelmet — akikkel nap mint nap együtt dolgoznak: az amatőr együttesek tagjai. Akár a munkahelyen, beszélgetések során, akár külön találkozásokon, egyéb alkalmakkor. Nem hinném, hogy sokat kellene gondolkodni azon, miként nevezzék el ezt az új, szélesebb körben most bontakozó művelődési formát. Öntevékeny együttesek baráti körének, mint néhányan javasolták vagy valami másnak. Az a lényeg, hogy az élet a mindennapi gyakorlat — korábbi erőfeszítések eredményeként is, természetesen — ismét felkínált egy lehetőséget. Az amatőrök munkája iránt mind többen érdeklődnek, s ennek az érdeklődésnek kell a jövőben formát, de elsősorban átgondolt tartalmat adni. * i
