Békés Megyei Népújság, 1974. július (29. évfolyam, 152-177. szám)
1974-07-14 / 163. szám
KOROSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Ez a világ egy nagy szoba beszélgetés Karinthy Ferenc József Attila-díjas íróval Azt majdnem mindenki tudja, hogy Karinthy Frigyes fia és az 1953-foan megjelent Budapesti taviasz című regény (majd a későbbi film) írója. Kevesebben tudják róla, hogy az FTC kitűnő vízipólózója volt, a nyelvészet doktora, az intellektuális társasjátékok „bajnoka”, hogy drámáit a világ csaknem harminc országában játsszák, (és azt is, hogy fia a békéscsabai színház rendezője.) Az író legutóbbi kötete a „Leányfalu és vidéke”. .Néhány hete jött haza Ausztráliából. Most egy novellásköteten és egy színdarabon dolgozik. Látogatásom épp ezért rövid, az interjú is távirati jellegű. — Sok-sok mindennel foglalkozik (és foglalkozott eddig is) eredményesen. Mit tekint ezek közül elsődlegesnek? — Egy berlini emlékkönyvbe azt írtam viccesen: neve: Karinthy Ferenc, foglalkozása: Karinthy Ferenc. Ez vicc volt, de valóban ezt tartom foglalkozásomnak. mert amit én nem mondtam el, azt senki helyettem nem tudja elmondani. Van egy csomó dolog ^bennem, amit el kell mondanom! író vagyok. Sohasem akartam az lenni. Eredetileg nyelvésznek készültem. Magyar és olasz nyelvészetből doktoráltam Paizs Dezsőnél. „Summa eum laude”. Erre igazán büszke vagyok. Mindent persze én sem tudok a nyelvről. Senki sem, még Arany János sem ismerte minden ágát-bogát, áramait és mellékágát, pedig ö erről igazán sokat tudott. Nyelvészeti ismereteim elég nagy biztonságot' adnak az íráshoz., Tudom, minek hol kell utánanézni. És azt is, hogy nem írhatók le minden ólő szóban használt szót, de olyat sem, amilyet az élő beszédben nem mondanék. A nyelvészetet tanulni lehet, de megtanulni nem. Állandóan gyarapítani kell a szókincset, ismerkedni kell a szavakkal, hiszen azoknak érzelmi töltésük, elektromosságuk, hátterük van. mint a Holdnak. Ezt mind ismerni kellene. Olvasok, beszélek 8—10 nyelven, de nem merészelnék más nyelven írni. Ahhoz már rengeteget kellene tudni azokról az idegen szavakról. — Ha jól értem, megmaradt nyelvésznek is. Egybeolvadt ez a hivatás írói munkájával? — Igen, ez a két dolog nehezen elválasztható. — Mi a véleménye az egyszerű és a bonyolult kifejezésről. pontosabban stílusról?. — Vannak könnyű olvasmányok, nehéz olvasmányok és olvashatatlan írások. Boccaccio könnyen fejezte ki magát és maradandót mondott. Proust, Dante nehezen olvasható, de megéri a fáradságot. Sajnos nem mindenki Dante, akit nehéz olvasni. Vannak írók, akiknek nincsen különösebb mondanivalójuk és mégis rejtelmesen írnak. Nagyképűségből. Ez esetben nem a nagy szellem bonyolult kifejezéseiről van szó, hanem szándékos ködösítésről. Veszélyes az is, amikor az egyszerűség a ponyva felé viszi az irodalmat, az író lemond a mélyebb mondanivalóról az olvasmányosság kedvéért. Azért csupán, hogy megvegyék, minden oldalra egy-egy gyilkosságot és leányszök- tetést ír. Ez olcsó népszerűség. Ártalmas, de szerencsére múlandó. —A Leányfalu és vidéke karcolatok, novellák, riportok, útleírások gyűjteménye... — Szeretem a rövid írásokat. Bóknak veszem, ha barátaim azt mondják: ezekben regények, novellák ötleted vannak ellőve. Szerintem még mindig jobb, ha egy rövid írást szétfeszít a mondanivalója, mintha egy novellát írók, amelyben csak apró ötlet van. A mai magyar irodalom nagy bajának tartom, hogy novellányi ötleteket fújnak fel két- három kötetes regénnyé. Ez a tupírozás a szegénység jele. Elefantiázasban szenved irodalmunk, ezért sok esetben unalmassá válik, eltankaszt. — A jó, elegáns irodalom nagyon szűkszavú. Nem vagyok híve a bőbeszédűségnek, a mellébeszélésnek. Egyébként: a formáról ma bosszantóan sok szó esik, pedig azt mindig a mondanivaló szabja meg. A nagyságot is, a műfajt is. A lényeg az, van-e a világról az írónak valami mondanivalója. — Csakugyan! Egymondatos karcolata is meghökkentő tömörséggel tudósít a brutalitás, az elembertelenedés veszélyeiről. írásait emellett az asszociációs humor is jelemzi. Mi szükséges ehhez a világlátáshoz? — Azt hiszen, ehhez is adottság kell. Szerintem nincsen olyan ember, akinek az volna a mestersége, hogy belevigye a dolgokba a humort. A dolgokban észrevenni, megtalálni kell azt. Tudni kell nevetni a világon és természetesen saját magunkon. Ennyi a humor. Akiben nincsen meg ehhez a készség, az egy nagyon szerencsétlen ember. 0 Persze a humor és a komoly irodalom nem yálasztható szét. Csehov, Mikszáth és Petőfi írásai is például egyszerre drámaiak és humorosak... —Az idő rövid, ezért hadd kérdezzek egy széles fordulattal.. j — Tessék. — Könyvkiadásunk óriásira nőtt az elmúlt évtizedekben. Ha jól tudom, évente 4—5 ezer könyvet adunk ki hazánkban. A sikeres könyvek azonban sokszor hamar és hosszú időre eltűnnek. Mi erről a véleménye? — Rengeteg bürokráciát érzek e munka mögött. Ami sikeres, azt újra és gyorsabban kellene kiadni. Régen a nyomdász készen tartotta a matricát és egy hét alatt elkészült az újabb kiadás. A könyvpropagandám is több gondot kellene fordítani. Jobban kellene élni a televízió, a rádió adta óriási lehetőségekkel. Mutassa be rendszeresen a televízió a könyvet vagy az abból készült alkotást és utána azonnal jelenjen meg az üzletekben a könyv. Akkor legyen ott, amikor sodra van. Egy-egy ilyen bemutatást követő napon százezer darabot is el lehetne adni a szóban forgó műből. Az sem igaz, hogy a könyvet megöli a televízió. Szerintem inkább élteti. A kettő együtt a legjobb. Megnézem a televíziót, másnap elolvasom a könyvet. — Legutóbb Ausztráliában töltött hosszabb időt. Milyen tapasztalatokkal tért haza; mi az a társadalmi kérdés, ami jelenleg leginkább foglalkoztatja?. — Négy világi-észt jártam be, valóban rengeteget utazom. Most is az tűnt fel, mennyire ugyanazok a világon az emberi problémák. Amerika szennyezettségét például már mi is megközelítettük a Duna piszkos vizével. Az emberi kapcsolatokban sincs nagy különbség. Sajnos, jelentkeznek már nálunk is az ottani problémák. Furcsa, hogy minél nagyobb tömeg mozog a világban, annál elszigeteltebbek az emberek. Nemcsak egy tanyán, de egy világvárosiban is magányosak. Ez századunk problémája, világjelenség. Ez a világ egy nagy szoba, amiben minél többen vannak, annál magányosabbak. Ennek az okát kutatom. Nem hiszek abban, hogy az irodalom gyorsan gyógyít, orvosság és kúra. Az irodalomnak inkább a világító szerepében hiszek. Diagnoszta, fölfedező szerepében. Figyelmeztető erejében, amivel talán nálunk még útját áilhatja az emberi torzulásoknak. Fel kell fedezni, mi a beteg, hol a betegség gyökere. Aká erről lemond, az lemond az irodalom alapvető feladatáról. — Köszönöm a beszélgetést. Élménygazdag munkát kívánok a Köröstáj olvasói nevében is. Beth.v István Petrovszky Pál Falu széle Felelet egy felületesen olvasó olvasónak minap egy 'társaságban wH lelkesen beszéltem arról, hogy milyen íagy felfedezés számomra íamási Áron költészete, és íogy milyen nagy öröm /égigolvasni ezt az 1500 valahány oldalt, melyet most nemrégiben Tamási Áron Válogatott művei címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentetett meg a Magyar Remekírók sorozatában. A társaság egyik tagja, egy ifjú írópalánta kézlegyintéssel és pár agresszív mondattal intézte il Tamási egész életművét \zt mondta: stílromantika >z és túlírt, ráadásul pe- iig népieskedő, és hogy az lyen stílus felett eljárt az Csak a Küküllő vize zúg valahol távol. Eső nélkül is, úgy hallik, meggyűjtötte tavasz vizét. Szilaj módon és zuhogva szól, de erdőn által megcsappan bezzeg a hatalma, mert azok a zsenge levelek annyira megszűrik a hangját, hogy a fennsíkon már csak úgy érkezik, mintha dúsgazdag tavaszi pára zengene-zungana csupán.” Bármelyik költőnk megirigyelhetné ezt a megelevenítő erőt, ezt a képteremtő képességet. Szinte látjuk a „feszülő csendben” a rejtőzködő madarakat, hallani véljük a Küküllő vizének zúgását és mintha csak a zengő érc vagy a pengő cimbalom zenéjét hallanánk, mint tiszta forrásból a víz, úgy tör elő a ritmus és dallam, Ügy álltam ott, mint akit fejbe kólintották, hiszen alaptalannak, felületesnek, rosszindulatúnak éreztem e vádakat. Hazafelé menve azon gondolkodtam, hogy ma már nem elég olvasni, az olvasni tudás az intenzív, „szoros” olvasásnál kezdődik. Mégis amikor hazaértem, újból végiglapoztam a Tamási könyveket, és olyan idézeteket kerestem, amelyek a fenti vádakat alátámaszthatnák, bizonyíthatnák. Ilyent azonban nem találtam. Stílro- mantika helyett viszont igazi költészettel találkozhattam. Figyeljék csak meg a következő csodálatos mondatokat, amelyek Tamási Álon egyik legszebb novellájának kezdősorai: „Erjed a világ. Csak a magban, tavasz jöttén, csupán abban feszülhet úgy a csend, mint ahogy erjedve feszül a tavaszi fennsík fölött. Amaa költői hevület úgy sodorja magával a szavakat mondatokat és ragadja magával az olvasót, aki megtisztulva teszi le kezéből a könyvet. Idemásolhatnék még 1500 oldalt. A fenti idézet a Világló éjszaka című elbeszélésből való, amelyet Tamási Áron 1955- ben írt. A novella története egyszerű, mindennapi „csak” a megírása az igazi csoda, az igazi művészet: Egy távoli hegyi házacskában egy asszonyt szülési fájdalmak lepik meg. A férj befogja a csikót és a nyaktörő hegyi úton- a viharban, villámlások közepette elviszi feleségét Zá- day Márton esztenájára, ahol az asszony egy kislánynak ad életet. Kosztolányi mondja, hogy az igazán jó verset, elbeszélést elmesélni szinte lehetetlen. Kimarad az „elmesélésből” a művészet, a költészet. Ilyenkor kezdi sejteni a dadogó kritikus, fogalmi gondolkodás és elemzés gyalogjáró reménytelenségét ezekben a röpkén játszi teljességhez képest. Pedig Tamási „semmi egyebet nem csinál, „csak” mesél, s mondatait szemünk láttára szökteti virágba. Féja Géza, akinek nemrégiben jelent meg az Arcok és Vallomások sorozatban Tamási Áronról monográfiája, ő írta már a harmincas évek elején e novellákról, hogy a magyar ezeregyéjszaka meséi... és joggal: mert mint egy székely népmese! hős, a góbé Ábel olyan vidáman és nagy életkedvvel kerül ki mindig tisztán és erősen a Surgyelánok. Fuszulánok és bankigazgatók világából. Miért marad tiszta és erős? Erre a kérdésre a leghiva- tottabb feleletet az író a Szabadság madara című önéletrajzi jellegű elbeszélésében adja: „Hát mi legyek Lőrinc bácsi? — Bátor és becsületes ember! — mondta az öreg. ... Jó jó — mondtam neki —, de milyen a bátor ember? — Olyan, hogy jóban rosszban ember tud maradni — felelt az öreg. — S ki a becsületes? — folytattam. — Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem.” A fenti idézetek azt hiszem ékesen bizonyítják, hogy itt szó sincs túlírtságról, népieskedésről, stílus- román tikáról . ,. A cikk olvasója szememre hányja majd: lustaságból idéztem ilyen sokat a Tamási-írásokból. Mentsédarak is, melyik melyik a maga módján várakoznak a rengetegben; s nem oroz- kodnak, örökös szimattal és a lét vastag reményével, a négylábas állatok sem. Erjed a világ feszül a csend. akinek feladata, hogy megszerettesse az írót. hogy milyen nehez feladatra vállalkozott, hogy mj is az a tehetség, ahogyan Rónay György írja Tamási Áron tanulmányában: „az ember egyszerre érezni kezdi a gemre csak annyit hozhatok fel, hogy a Tamási mondatokat eszemmel igaza bbnak és lelkemmel szebbnek éreztem, mintha a saját szavaimmal védem meg az írót. U. A,
