Békés Megyei Népújság, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

Húsvéti palacsinta

Kiss Dénes írása

]

— — mlékszel-e a to- ; jásdobálásra? — y] kérdezte régi, fa- l'J lubeli ismerősöm, I akivel csaknem

' ■ húsz éve találkozkoztunk utoljára. 0 it Pesten él

— Húsz év?! — hitetlenkedve ingattuk a fejünket, mintha nem is írelünk történt volna. Az ember hajlamos arra, hogy az idő múlását csak másoknál érzékelje. A régi barátok, ismerősök arcvonása sem változik meg annyira számunkra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamasz-arcra. Különösen, ha együtt jártunk iskolába.

— Hogyne emlékeznék~

* tojásdobálásra, a húsvéthétfői íocsolkodásra! — mondom, és a vállára ütök.

A szótól-e, vagy a mozdulattól, jól látom magunkat a templom alatti réten. Hagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka iszínük a tiszta ég alatt, ét furcsa tottyanással hullanak « márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is!

— Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlékszel-e? — i a szavakat megnyomja

Hirte lenében nem kapcsolok.

•— Melyikre?

■— A negyvenötősre^: —>* Szélesen mosolyog és már én is emlékszem.

— Haha.- — mondom, de ■sem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, élüt a többitöl.

Akkor még élt a nagyanyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén loci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében befedett „bunkerben” őriztük a teheneket, nehogy a németek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott aludtunk bálul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütör- tök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy” Zalában dombot jelent. A présházakba szorult a falu népe. A németek még az utcai kis hidakat is felrobbantották. Mindenki azt hitte: nagy harc lesz.

Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban” vártuk a világ változását. Mi lcilenc-tiz évesek voltunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vijjogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállingózni kezdtek vissza, a bárom kilométerre levő faluba az emberek.

Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fek- tve vitték vissza a faluba.

balták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, amikor elfogyott a vágottfa.

— Fát! — mondta. — Vágjatok! — és 0 is mutogatott. Megértették és mutatták, hogy hoznak, ameny- nyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok’

Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagyanyámról folyt a víz.

<— Hát hányán vagytok még? — kiabálta. — Az isten se győzi, a fene a hasatokba! — a katonák nevettek és biztatták, hogy süssön csak. De & nevetésük

annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsinták egyre vastagabbak lettek, végül már kézvastag- ságúakat sütött. A katonáknak ez nem tetszett, és valamelyikük mérgesen mutogatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor sem sütök többet! Az istenit a hasatoknak!... — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, megsokallta és azt mondta:

— Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltámadás van ma!...

— Hát persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mondtam a barátomnak.

— Én is... — Elgondolkodott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobálják a tojást ott a réten?

— Nem tudom... — válaszoltam és az jutott eszembe, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken.

Pedig nemrég kiabálva ígért pofont a csendőrnek, meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lövész- árok-ásásra akarták elvinni.

— Pont egy első világháborús rokkantat, egy hatvanötéves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ástam én eleget az Isonzónál,

— kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében —, amikor tik még pelenkásak voltatok. A csendőr, meg a katona elvörösödött. „Nem úgy van az...!" —kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a rusz- kitU

Akkor már a Balaton felöl napok óta morgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen!

— Elmentek, és én vagyon csodáltam bátor nagyapámat.

—1 O, persze, hogy emlékszem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötöt húsvét képei. Arra már nem emlékszem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy március végére. De a képek elevenek.

Amikor visszatértünk a faluba, nagyapa otthon «• ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltámadási körmenet. Másnap derűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, meztelen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többiek. Szürkék voltak és 16- szagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokon elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pattogós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát” toltak be a szobába. Kerekes géppuskák voltak.

— Tönkreteszitek a padlómat! — porolt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadó zott hajópadlóra De a szürke köpenyesek csak nevettek. Körülvették é* * egyszer csak elkezdtek valamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Égy egész kosár tojás. Mutogattak, beszéltek. — Tudom is én mit karattyoltokl

— mondta nagyanyám. Aztán egyikük megfogta és bevezette könyökénél fogva a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, de levette a falról a palacsinta- sütőt és mutogatott Végre nagyanyám is megértette, mit akar.

— Aáá... Palacsinta kell nektek?! — kikapta a kezükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a palacsintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott Nemsokára pattogott a tűz és eültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, doH úsvét

Bónus István

Hetekkel előbb: súrolt, mosott. Takarított és meszelt anyánk,

Hogy tényben tükrözzön húsvétra Zöld vetés közt kis fehér tanyánk. Tojást festett s foszlö kalácsot Sütött két-három kemencével-.

Nem tudom az az áldott asszony,

Hogy győzte a gyenge kezével. — Kedves alakja ma már felhő,

Hangja rég elnémult madárdal; Tanyánk roskad s ha ránk nyit húsvét Csak ketten fogadjuk: apámmal.

0 Is bizony az országúinál Idősebb már jő néhány évvel,

S állandóan engemet bírál:

Haragszik, dörmőg, morcon, zsémbel Am, ha hozok két ded törkölyt, Kisüstit a sarki kocsmából,

S jön az újság: örömtől könnyez, Bánatából rögtön kilóból.

A pé betűs gyönyörök közú)

E három hűtlenné válik:

Pálinka, pipa, politika Elkísérik immár halálig.9 rólam se gondold, hogy a magány Addig néz, míg meg nem ver szemmel: Kétezer könyv van csöpp szobámban,. Azaz kétezer remek ember.

Mind mellém áll hasznos tanáccsal.

S ha baj ér: erősít, vigasztal,

S ím baráti levelekkel is Terítve a barna kisasztal.

Beánük üdvözlet, meghívd szó: Látogatásom várják esdve;

Mehetnék vig ünnepet ülni:

Csabára, Pécsre, Budapestre Ámde Ficsérre húzza szívem Az a népes pusztai csárda—

Nótázunk majd s nem málnát iszunk. Mert tavaszi ünnep van mim«.

A zene világa

Az operai együttes

A prózai színművök mondanivalóját a drámaírók általában párbeszédekben fogalmazzák meg. Nem ritka ugyan a belső gondolatokat kivetítő, egy szereplő által elmondott monológ sem, de a különféle jellemeket és véleményeket szembeállító vita, a való élethez is közelebb álló párbeszédes forma sokkal általánosabb. Ebben a disputában résztvehetnek többen is, a lényeg csak az, hogy ne egyszerre beszéljenek, mert akkor épp a legfontosabbat, a vita tárgyát nem lehet megérteni. — De a vitától függetlenül — prózai színpadon mindig nagy gondot okoz, ha több szereplőnek egyszerre kell beszélnie — még ha azonos szöveget mondanak is.

Jó példa erre a klasszi- szikus görög drámákban oly fontos feladatot betöltő kórus. A rendezők igen sokat szoktak bajlódni, hogy megszemélyesítői szövegűket érthetően, egyszerre mondják. Vajon a régi görögök is annyit kínlódtak-e a karral. Biztos, hogy nem, mégpedig azért, mert annak idején a kórusok szövegét énekelték! A zene közös ritmusa magátólértető- dő természetességgel fogja össze, szoros egységbe a sok egyénből álló tömeget. Az énekelt, úgynevezett vokális zenei műfajoknak ebből a szempontból, tehát több ember együttes szerepeltetésére, sokkal nagyobbak a lehetőségei, mint bármilyen prózai műfajnak.

Hogyan nyilvánulnak meg ezek a lehetőségek a zenei dráma, azaz az opera műfajában? Nézzük az egyik legismertebb példán, Verdi Rigoletto című operájának népszerű kvartettjén. Ebben az operaegyüttesben valami olyan történik, ami prózai színpadon elképzelhetetlen: Négy szereplő

egyszerre mondja a mondó- káját és nemcsak, hogy jól értjük őket: miközben közös éneklésüket élvezzük, jellemükről alkotott képünk is új vonásokkal gyarapszik.

Amikor Verdi megismerkedett Victor Hugó „A király mulat” című darabjával és elhatározta, hogy operát ír belőle, mindjárt ez a jelenet keltette fel legjobban az érdeklődését. ,jh színmű fordulatai sok drámai helyzetet teremtenek, köztük a kvartett-jelenetet” — írta egyik levelében. — „A kvartett, hatásosságát tekintve, mindig az egyik legkitűnőbb jelenet lesz, amellyel színházunk valaha is büszkéikedhetik.”

Bid is hát ez a drámai helyzet? Rigoletto elhatározta, hogy lányának, Gfi- dának elcsábítása miatt bosszút áll gazdáján, • Mantuai hercegen. Gilda azonban még mindig szereti a csábítóját. Apja ezért ei- viszj a lányt egy kéteshírfi külvárosi kocsmához, hogy ott Jólessék, mint udvarol az álruhás herceg egy köny- nyűvérű lánynak, Maddalé- nának. Ebben a szituációban kezdődik a kvartett, melynek mind a négy szereplője — jenemének é« pillanatnyi helyzetének megfelelően — másképpen beszél és cselekszik.

Hogy oldotta meg Verü zeneileg a kvartettet, mär ként sikerült elérnie, hogy végig plasztikusan, érthetően hangozzék? Ha mindegyik szereplő végig azonos ritmusban énekelt volna különböző szöveget, nyilvánvaló, hogy ugyanolyan érthetetlen maradt volna, mint bármely hasonlóan előadott prózai szöveg. A zeneszerzők formai művészete azonban, mellyel a zenei szöveget megszerkesztik, igen sokféle lehetőséget nyújt a számúikra, hogy a fontos elemeket kiemeljék, a lényegteleneket pedig háttérbe szorítsák, tizen alapszik a kamarazene műfaja is: a vonósnégyes játékának egyik részletében a négy hangszer együttes hangzására figyelünk; a másikban az első hegedű kapja föl a dallamot, hogy a következő pillanatban már szerényen a kísérő szerepébe húzódjék vissza, mikor a brácsa, vagy a gordonka veszi át a vezető melódiát

Olyan operai jelenetekben, ahol több ember kerül egymással szembe, a közös érdekű csoportok közös ritmusú szólamokart kapnak. így a formai szerkesztés plasztikussá tudja tenni a különböző frontok szembenállását is.

Ezen a téren tehát az opera nagyon előnyös helyzetben van a prózai színművekkel szemben. Bizonyítják ezt Victor Hugó szavai is. A költő egyre többet hallott az ő darabjából készült Verdi opera, a Rigoletto sikereiről. Végül maga is megnézte és a mű nagyon megnyerte tetszését, A kvartett befejeztével azután — nem minden irigység nélkül — így fakadt W: „Ha én is egyszerre beszéltethetnék drámáimban négy szereplőt úgy, hogy a közönség megértse szavaikat, érzéseiket, én ia ilyen hatást tudnék elérni!”

A legközelebbi alkalommal az opera előadási problémáiról lesz szó.

Kertén Ma