Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-11 / 9. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET parasztnak többet kívánt a volna. Nem csoda, ő maga is cselédember gyereke volt. Nem is nézték ezért jó szemmel a hatóságok. A csendőrök figyelték, és az egyik versében meg is írja, hogy a vadászó urak célba vették az iskolát, azaz őket... Barcs fános: Bekecsem nyakát szorosabbra fogva, Hideg padlástéren várok toporogva. Haragvón bőg a szél, sodródva hull a hó. Karmol a jégszilánk, fagytenger most a t< Kéménypillér véd meg, mint apját hű fia. Csillag-csipkét hint rám a fagyos szarul Hófelhők alatt varjúcsapat vonul, Elhal a károgás és a kertre hull. Kőműves-szerszámom hó közül kandikál: Megfagyott a habarcs és az úton a sár. Dermedtek a falak, zúzmarásak a fák. Háztetők csillognak, mint ezüst violák. Havasi Gizella: Tanyai lány Előttem állt, mint megrettent őz, Szemében rabmadarak vergődése volt. Arca lángolt, mint a felkelő Nap, Mikor felhőtlen a türki égbolt. Sejtett titok, szépség, bús talány Egy darab lihegő föld, sóhajtó rét volt Ez az ifjú tanyai lány. Néztem sudár nyárfa termetét Omló baját, mint árnyék-dobó lombot, és buggyant ajkát csókos-csóktalant kebleit, hol vére-vágya tombolt; Beteljesülés volt, ígéret a föld, a fény szülötte s e valóság elbfivült engem, megigézett. Elsuhant, mint a nyáresti szél, Meztelen lábakon ringott karcsú teste, ráncos szoknyáját libbenőben sok éhes kamaszszem vágyódva leste. Sejtett titok, szépség, bús talány Egy darab lihegő föld, sóhajtó rét volt Ez az ifjú tanyai lány. Sok verse emlékezetes, ,,Tóthéknak, hogy ísmer- de ez különösen, mert ne- hessék a lelkemet is... Mo. kém itt a köves úton olvas- nori tanyák, 1933. V. 3-án. ta egyszer, mikor hazafelé Bakó József” SIR A PUSZ- kísértem. Azt mondta, • • • (Orosházi Szépmű- nem akarta a tanyában el- ves Céh) Dedikáció: „Tóth olvasni, hátha a feleségem Sándoréknak! Az üveg mö- nem ért még mindent, ami sötét kerül: tükör. A benne van. Nem akarta ezzel megsérteni, de tényleg többen voltak, akik azt mondták, hogy micsoda beszéd az, hogy „az asszonyát földdel méri”, meg hogy a fájdalom, ha lelket érez mögötte: költő — Azért nem halunk meg soha, mert látunk... A „puszta” még minket is túlél: A szeretet a pusztát is! Orosháza, 1937. II. 3-án. Bakó „gyermeke csak mesgye- JÓ2sef„ MÉLYBE _ MÉG karó”... Pedig mennyrre Ig PÖLFELÉ (Magyar Elet igaza volt!... kiadása, 1942.). Dedikáció: Éppen személyes kap- ..Tóthéknak! Emlékeztető cáfolataikról és emlékeiről veretettél Bakó József” akartam kérdezni. M .g két kötet (K£T — Hat, az nagyon kedves piLLÉR KÖZT ^ volt es erdekes. Mihozzank nagyon sokat járt. Másokat B A KAPTAFA is szeretett, de engem is ttÁL), ezek mar Tóthéknak megkedvelt. Ügy emlék- sr ló dedikáció nélkül, de szem rá, mintha ma lett az előbb negyediknek idé- volna: egyszer valamit dől- zett már újabb, előre elké- goztam idehaza, aztán ép- szített kérdésemre is vá- pen jött. Azzal köszöntött, laszt ad: hogy „Dolgozni csak ponto- Tartotta-e és hogyan a san, szépen...” — „Ahogy kapcsolatot a monoriakkal a csillag megy az égen, úgy Bakó, miután elkerült inérdemes” — feleltem rá. — nen? Hát maga ezt tudja? — — Énnekem szokott írni kérdezte. — József Attila azután is. De nem felej- is tudja — mondtam rá. tette el a többieket sem. És — De nem akarom maga- ez nagyon nagy dolog volt: mat előtérbe helyezni, in- amikor 1942-ben a nagy ár- kább itt vannak a könyvei, víz volt, ajánlott levélben És, ami most következik, küldött az én címemre 50 valóban ritka csemege: Ba- pengőt, hogy tíz pengőjével kó József versesköteteinek osszam ki azok között, eredeti kiadásai egy alföldi akiknek a gazdaságában a laraszttanyán... legtöbb kárt tette az árFÖLDEM. Ez még Sopron- víz Pilisen élt már ekkor... 56-ban járt itt, 57-ben meg itt nyaralt nálunk. 1930-ban. dedikálta ban jelent meg, 19r2. VI. 14-én Tóth Sándoréknak, amikor elköszönt Monorról (egy Amikor elment’ ™egcsokol- évre szólt a segédtanítói tulí egymást, avval, hogy szerződése): „A szívetek- maid mé§ találkozunk. De bői egy darabot elviszek, s nem találkoztunk. Hatvancserébe maradjon itt e da- négyben meghalt... Most rabka szív emlékeztetni! csináltunk itt egy kis Bakó- Bakó József” KIÉ EZ A kertet az emlékére; min- LÉLEK? (Szombathelyi Fa- denfelő! kosarakkal hozták ludi Ferenc Irodalmi Kör a virágot... kiadása). Dedikáció; Beck Zoitáu Bakó József egy monori pa ra szita nyá ban „A puszta sorsát iükrözöm, mikor szemem hitet lobog; és ha sírok, a lelke sír s a rongyosok.” A fenti vers mottó: Bakó Józsefnek Orosházán, 1937-ben megjelent „Sír a puszta” című verseskötetének hangleütése, a kötet első verse. Megjelenésében szerény kis versesköteté, melynek előszavában ezeket olvashatjuk: „Mi, az Orosházi Szép- rr.íves Céh irodalmi szakosztálya, köszöntjük az Olvasót és azokat, akiknek kezébe ez a könyv kerül. Bakó József írta ezt a könyvet, itt Orosházán, az verseskötetet, elismeréssel kell megállapítanunk, hogy az Orosházi Szépmíves Céh nemes küldetést vállalt, és küldetéséhez méltó prófétát választott Bakó József személyében. Az idők igazolták ezt: a jubiláló Orosháza büszkén emlegeti az ő nevét is ... A költő-tanító emlékét felidézni mentem ki volt iskolájához, és az iskolától nem messze élő Erdős Tóth Sándorhoz, akiről tudtam, hogy Bakónak közeli ismerőse, nagy tisztelője. De azt nem tudhattam, nem is gondolhattam, hogy Bakó József igazi alakjának, emberségének megismerésévolt monori tanító igazította útba, Monorra. Olyan pi_ ci ládája volt, mint egy kis hordozható cserépkályha. Abban volt az összes holmija. Az iskolánál lakott, pár széket és egy ágyat adtak neki a szomszé. dók. Az egész holmija egy kis motyó volt. Akkoriban az volt d szokás, hogy a tanító mindennap másnál evett. Neki is a monori asszonyok főztek. De őt mindenhová hívták, mert hamar megszerették. Az első évben nagyon egyedül volt, mert az édesanyját Nemescsón hagyta. El is pityeredéit anyák napján. 'A következő évben aztán elhozta az édesanyját is... — Milyen tanító volt? — A versei meg az emléke megmondják. Jó tanító volt. Ö maga kevéssel beérte. Azt írta az egyik versében is, hogy elég fizetsége a tanítónak, ha egy pár hálás tanítványának az arcát megsimogathatja. De amúgy elégedetlen volt: a — Tudták róla, hogy költő? Ismerték a verseit? Mint vélekedtek róla? — Tudta itt róla mindenki, mert olyan furcsa volt már az elejétől fogva Mindenkivel beszélgetett ha valami érdekeset hallott, már vette a kis füzetét elő és jegyezte. Néha meg, gyűléseken olvasott föl verseket. Mert eljárt a Monori Gazdakör gyűléseire is. Ezt persze nem fogadta mindenki egyformán. Volt, aki azt mondta, hogy: „a leghaszontalanabb emberek az írók meg a tanítók.” Bakó ezért nem haragudott meg, hanem azt válaszolta: „Böcsülöm magát, mert legalább őszintén megmondta, amit gondol.” De a legtöbben büszkék voltunk rá, hiszen nagy szó vélt, hogy könyvei jelentek meg és az újság is jót írt róla. 1936-ban például, amikor a Faluszövefeég oklevéllel tüntette ki őt és Bulla főjegyzőt, és ezen az ünnepségen megköszönte a kitüntetést, egy nagyon szép versét olvasta fel, amelyről azt írta az újság, hogy „valósággal klasszikus lelki márványszobra a magyar parasztnak.” Ennek a versnek a címe: Az örök paraszt előtt. Én tudom kívülről is: alig kétszáz éves múltú, legnagyobb magyar község egyik tanyák közötti iskolájában. Nem Bakó Józsefet, a költőt vagy az embert akarjuk bemutatni, mert őt az irodalombarátok minden vonatkozásban ismerik. Magunkról nem akarunk sokat írni itt is, mint minden magyar városban, közöselv azok a kulturális okok, amelyek életre hívnak egy- egy irodalmi társaságot, amely nem egyesületesdit akar játszani, amelyben nem a személyek a fontosak, hanem az egyetemes magyar kultúra. Voltak és vannak kicsiny- hitűségek, gáncsoskodások, lekicsinylések, közömbös vállvonogatások és voltak és vannak személyi kérdések, de ezeken felül tudjuk és ismerjük azt az utat, amelyen a magyar nemzeti kultúrának haladnia kell és amelyről nem térünk le. Hittel és akarással, célokkal indultunk és hittel, akarással akarunk haladni a kitűzött célok felé'...” Ha ma kézbe vesszük a hez annyi adalékot kapok mint az eddig róla olvasott tanulmányokból összesen, sem talán ... A monori tanya paraszt embere így emlékezik rá: — Mikor jött és hogyan? — 1931 őszén, vonaton. Nemescsóról. Balassa János „Ahol most élek, nincsen feszület, se a mezőben, se az út felett. Prédikátorok nyakas népe ez. a kereszt neki csak búzát jelent. Nincs szüksége térdepelésre, alázatosan senkit sem szeret. Káromkodik, ölel, pöröl, de nem csókol senkinek kezet. Az asszonyát is földdel méri, a gyermeke csak mesgyekaró, új győzelmének jelképe ő, rájavési, mi a terve, mi a való. Az Isten is csak papucs neki, beléje lép olykor-olykor, ha gyözős és bukós útjain megszúródik a magyar sorstól. Uralkodó nézhet várából, ahogy ő néz új asztagon. Ahány holdja, annyi lépcső, százon fölül nincs már irgalom. Gőg a trónja, onnan ítél. Szívébe jutni, jaj, de nehéz, hiába is ostromolom pogány mellének belsejét. Pedig tudom, ő is áldoz, oltárt, imát ő is cipel, néha látom bús szemében, vitatkozott valakivel. Ilyenkor több, mint ember, idő és tér fölött áll: s rejtelmes néma arca előtt mcghajlok, mint a fűszál.” Bocskai cerialan Tanyán
